Miért fáj ennyire még mindig? Hogyan tegyem túl magam rajta, ha túl lehet egyáltalán? (bárkit szívesen meghallgatok, lányokat is)

Annyit szeretnék csak írni magamról, hogy én elég zárkózott típus vagyok. Elég nehezen ismerkedek új emberekkel, csendes vagyok, és ráadásul nem is nézek ki jól (mindenkinek más a szép azt tudom, de úgy általánosságban rondának tartom magam).

Sok idő eltelt így egyedül, és végül megelégeltem a dolgot. Kipróbáltam egy oldalt, ahol más meleg srácokkal próbáltam ismerkedni. Találtam egy fiút (nehezen de találtam, kb mint tű a szénakazalban), akivel fel is vettük a kapcsolatot. Mindketten szimpatikusak voltunk egymásnak. Én folyamatatosan dicsértem őt, minden nap képeket küldtünk egymásnak, és beszélgettünk (telón is). Olyan volt mint egy álom, soha nem voltam előtte szerelmes, tényleg. És ez az egész annyira hirtelen jött, hogy totál belezúgtam. Nagyon aranyos, jóképű, fiatal, vékony srác, a zsánerem. Minden nap mondtam neki, hogy mennyire tetszik, mennyire helyesnek és vonzónak találom. Az ő részéről is azt láttam, hogy érdeklem őt, ő is írt/mondott olyanokat, amiből azt tudtam leszűrni hogy ennek van jövője köztünk.

Vártam nagyon, hogy élőben is találkozhassunk már. Sok idő eltelt a várakozással, amíg kerítettünk egy olyan időpontot és helyet, ami megfelelt mindkettőnknek (távol lakunk egymástól). Élőben is pont olyan volt amilyennek elképzeltem, vidám, pörgős, jó kinézet. Együtt töltöttünk egy egész éjszakát. Életem legjobb napja volt, az biztos. Nem részletezném már, ezt szerintem mindenki sejti hogy mi történt. És nekem ez volt az első ilyen kalandom (nem csak fiúval, hanem összességében - nem szexeltem előtte). Annyira csodás volt, mintha egy mesében lennék, minden otthoni zűrzavar, a fejemben a káosz csak úgy eltűnt, amíg vele voltam, azt éreztem hogy igazán ki tudtam vele bontakozni, és hogy most kezdtem el élni igazából.

Csak egy a bökkenő: hogy én többet (sokkal többet) képzeltem ebbe az egész kapcsolatba, mint ami igazából volt. Ezután is beszéltünk egy darabig még, de már nem volt ugyanolyan mint előtte. Flegmán válaszolt, nem volt kedve semmihez, került minden témát. Ha én nem írtam, akkor ő sem (előtte mindig beköszönt fb-n, vagy hívott ő is). Persze ekkor már gondoltam, hogy neki mégsem vagyok én ezek szerint az a bizonyos "nagy Ő". Megkértem, hogy legyen őszinte velem, bármiről van szó, mert nagyon furcsának találom a viselkedését. Erre közölte, hogy nagyon jó volt velem, és örült hogy megismerhetett, de neki ez is csak egy kaland volt, mint a többi. Azután már semmire nem válaszolt. Ignorált, letiltott, nem vette fel a telefont - pedig én szerettem volna, ha legalább még egyszer valamikor élőben összefuthattunk volna, akár csak tisztázni a dolgokat.

Elég nehéz kifejezni szavakkal, hogy ez mekkora csalódás volt. Első szerelem, első kaland. Már több hete ennek, de nem tudom elfelejteni. Akármivel próbálom elterelni a gondolataimat, mindig eszembe jut. Teljesen magamba zárkóztam, egyszerűen létezni alig bírok már, úgy érzem. Nincs étvágyam, egész nap fekszek, akármibe fogok bele, mindig eszembe jut és nem tudom csinálni. Csak érzem hogy félre kell vonulnom, és sírni fogok megint. Nem gondoltam soha, hogy ennyire erős érzelmeket táplálok majd egyszer valaki iránt. és igen, pont egy olyan személy iránt, aki kimondta hogy sz.rik rám. Nem tudom mihez kezdjek, tényleg. Úgy érzem, hogy soha többé nem fogok találni ennyire értelmes, és helyes srácot, mint amilyen ő volt. Annyira durván magam alatt vagyok azóta is, hogy egyszerűen nem tudom, mit tegyek, mi lesz, hogy lesz...

Köszönöm aki elolvasta, és ha bármit is hozzáfűznétek, én szívesen meghallgatok bárkit.