Pszichológus tud segíteni, hogy végre el tudjam veszíteni a szüzességemet?

Ahogy ígértem, hogy kiegészítem teljessé a sztorit, kezdem azzal, hogy bemásolom miket éreztem kamaszként, ezeket a leveleket a kék vonal írtam 2014-ben:

-Az egész a gólyatáborban kezdődött amikor mindenki előítéletekkel fordult felém, nekem meg az egész kedvem elment a barátkozástól és csak szomorkodtam végig.

Akármit teszek egy bűnös vagyok a szemükben, akit meg kell alázni. Ha véletlen bármi jól sikerül nekem, akkor az egy pont amiért támadhatnak, mert nekik nem sikerült.

Úgy érzem teljesen tönkre tesz, emiatt lesz rossz a tanulmányi átlagom, minden társasági programból kimaradok, emiatt félek emberek közé menni, annyira önbizalomhiányos lettem. A sírás kerülget, ha arra gondolok, hogy közéjük kell menni mindennap, a családom is nem érti meg, hogy nem az iskolával/tanárokkal van a gondom, hanem az ott lévő emberekkel.

Nem tudom, hogy illeszkedjek be közéjük, annyira elveszettnek érzem magam :'(

Mindenki egy antiszociális, depressziós lánynak néz, mikor én nagyon nem vagyok ilyen ,-ők tettek ilyenné.

Annyira jó érzés ezt így kiírni magamból....2 éve felemészt.

-Egyértelmű, hogy a gólyatáborban már első pillantásra elítéltek a túlsúlyom és az egyszerű,olcsó és nem márkás ruháim miatt. És én ezt egyből észrevettem, képtelen voltam feloldódni, nem igazán beszélgettem velük, úgy éreztem, hogy nem illek közéjük, azokról a témákról amikről ők beszélgetnek bele szólni se tudtam volna.

Iszonyatosan fájt amikor felbomlott a 8.osztályos társaságunk, annyira szerettem őket, óvodás korom óta ismertem őket, elfogadtak úgy ahogy vagyok. Egy ideig tartottuk a kapcsolatot aztán szétesett minden...ezt is nagyon fájlalom, mai napig gondolok arra, hogy minden mennyire jó volt.Szó szerint trauma volt 9.-től új osztályba járni.

Sulin kívül egy legjobb barátnőm van. Érzem, hogy nagyon szeret és ő ezekről nem tud mert nem mutatom ki neki a fájdalmaimat, ezért nem is tudna segíteni. Azonban az utóbbi időben ez a barátság úgy érzem, hogy felemészt engem. Képtelen vagyok örülni, ha valami sikerül neki mert úgy érzem, hogy nekem semmi se sikerül. Nagyon nehéz bármire is gratulálni neki. És ő már oyan dolgokat csinál amivel én képtelen vagyok azonosulni és elfogadni. Úgy tudnám kifejezni, hogy ő már 3 éve a "nagy betűs életet" éli.

Sajnos nincs alkalmam új barátokat szerezni és amúgy se menne, félek emberek közé menni, egész nyáron is bezárkóztam itthon. A lelkiállapotomon sokat segíteni ha egy új, elfogadó, barátságos társaságba kerülnék. Mindent megoldana.

Családommal is viharos a kapcsolatom.. rengeteg konfliktust szül, hogy nehezen élünk, anyagi problémák vannak.

Gólyatábor előtt sok programra jártam, társasági életet éltem, semmiből nem maradtam ki. Nagyon jó barátaim voltak, az egész osztály az volt.

Sulin kívül nincs hobbim, az tölt fel ha olyan emberek között vagyok akik pozitívan fordulnak felém.

Most nyáron szeretnék kikerülni ebből a depis állapotból. Kicsit feltöltődni, úgy hogy az osztálytársaimat még az utcán se látom, sőt legszívesebben még az ismerőseim közül is kitörölném őket!

Nyáron szeretnék járni edzőterembe személyi edzőhöz, aerobik órákra, úszni. szeretném, hogy legyen valami ami miatt érdemes felkelni és boldogsággal tölt el, ha csinálhatom Hogy megmutassam nekik, hogy én képes vagyok sikert elérni!!! Már most érzem, hogyha ez sikerülne mekkora boldogság lenne, már most jó érzés, hogy elhatároztam. Habár tudom, hogy nem másoknak, hanem magamnak kellene bizonyítani, de én mndig másoknak akarok megfelelni...

-Azért döntöttünk emellett a suli mellett, mert jó híre van és közgazdaságot lehet itt tanulni. Ami után lehet menni fősulira könyvelőnek tanulni. Igazából nem érdekel annyira ez a szakma, csak jól lehet vele keresni és meg szeretnék magamnak mindent adni amit nélkülözni kellett. :( A régi osztályomban a legjobbak közé tartoztam, a többiek nagyrészt rosszabb tanulók voltak, ezért szakmunkásképzőbe mentek tovább. Egyszerű,átlagos helyzetű gyerekek voltak és közel is laktunk egymáshoz. Nekem abszolút nem volt igényem, hogy gazdag, városi, kítünő gyerekek között lehessek.

A suliváltás még meg sem fordult a fejemben. Sajnos nem is jelentene megoldást. Nyilván lehetne lehetőség arra, hogy a barátnőim iskolájába kerüljek, de én ennek nem szeretnék neki ugrani. Sajnos nincsenek szabadidős tevékenységek, fakultációt sem vettem fel jövőre, mert féltem, hogy rosszul döntenék és tönkre tenné az évemet.

Sajnos nem igazán tudok arról, hogy lenne iskolapszichológusunk, és élőben nem is igazán merem kiönteni a lelkem. :(

A legjobb barátnőmhöz fűződő viszonyom alapból érdekes, de biztos vagyok benne, hogy ő ebből semmit se érez és szeret őszintén. Oviban elválaszthatatlanok voltunk aztán 1. osztálytól külön osztályba kerültünk és folyton csak belegázoltunk egymás lelkébe, aztán 5.- 6.osztályig újra egymásra találtunk, mert össze vonták az osztályt. 7.-től ő elment 6 osztályos gimnáziumba ezért én 2 évig kerültem vele a találkozásokat, mert tehernek éreztem az egészet. Aztán 9.-es korunktól újra barátnők vagyunk. A nagy betűs élet az, hogy önállóan intézi a dolgait, buliba jár, szerelme van, édesanyja nem szól bele, hogyha valahova menni akar. Részben egyet értek ezekkel és én is kivenném a részemet belőle. De azokkal nem értek egyet, hogy túlzásba viszi a buliban az alkohol fogyasztást, nem hallgat rám amikor tanácsokat adok neki a fiúkhoz. Szinte rosszul esik, amiket mesél, hogy mi volt a tegnapi buliban/randiban vagy bármiben és biztos vagyok benne, hogy én ezeket nem csinálnám. Nagyon zavarnak a részéről ezek a Facebook képek,videók. Olyan képeket tesz ki, aminek nem érzi a súlyát. És az ilyen dolgait se értem, hogy miért fontos, hogy kinek mennyi ismerőse, lájkja van és hogy ezek miért lennének törvényszerűségek, hogy akinek sok lájkja van Instagramon az A Menő?! De biztos, hogy nekem soha az életben nem lesz 1000 ismerősöm, se okostelefonom, soha nem fogok ilyen képeket kitenni akármennyire is látom magam szépnek, soha nem fogok alkoholt inni egy buliban, és a fiúkat is teljes más szempontból közelítem meg.

Soha nem mondom el az őszinte véleményemet, mert abból örök harag lenne.

A családomról még annyit tudok mondani, hogy szerencsére biztonságban érzem magam itthon. Van testvérem, amit sajnos sokszor hátránynak érzek. Csúnya kifejezés, de ezt érzem.

A sportoknál utána néztem konkrét óráknak és már beszéltem is emailben az edzőkkel. :)

Egyébként ez nagyon érdekes, de én imádok ilyen helyekre járni, pl. műkörmös, fodrászat, kozmetikus, edzőterem stb. Mindenhol a barátságokat keresem. Egy kedves mosolygó arc és már fel is dobták a kedvem. :)

-A szüleimmel és a testvéremmel gondolkodtam arról, hogy melyik suliba szeretnék menni. Nem tudom már, hogy született meg a döntés, de olyan egyértelműnek tűnt, hogy nekem ebbe a suliba kell mennem. A vágyaim és elképzeléseim 8.-ban még nem voltak bennem, de ma már úgy látom magam a közel jövőben, hogy Budapesten a Corvinuson fogok tanulni. Mivel gazdasági környezetet tanulok, ezért szakszavakkal ki tudom fejezni, hogy mit kellett nélkülöznöm. Mindig csak a szükségleteimet kaptam meg, viszont igényeim nem igazán lehettek.

Sajnos ez csúnya dolog, de azt érzem, hogy semelyik szakma se érdekel igazán. :( De mindenképpen valami ülő munkát képzelek el magamnak.

A suliváltásról igazából nem tudok mit írni, mert annyira nem gondolkozok rajta. Az a hátránya, hogy lehet, hogy ugyanilyen rossz társaságba kerülök be, vagy még rosszabba.

A fakultációval kapcsolatban attól féltem, hogy rossz tanárt fogok kapni, aki úrája után sírva megyek haza. Engem semelyik tantárgy nem érdekel igazán, és így nem tudtam volna dönteni.

Szerintem az igaz barátság alapja az, hogy tudunk egymás örömének örülni, ez nagyon nehéz. A barátnőm életében én is kivenném a részem a bulikból, de nem úgy ahogy ő szokta. Én a fiúkkal kapcsolatban úgy gondolkodok, hogy nem érdekel milyen kocsija,háza,pénze van.

A testvérem abban jelent hátrányt, hogy édesanyukám nem tud nekem mindent megadni miatta.

Következő levelezés:

-Mit rontok el? Miért bánt meg engem mindenki? Örökké boldogtalan leszek? Szeretem ha nem kell iskolába menni, és nem a tanulással és a tanárokkal van a gondom, hanem az ott lévő emberekkel, akiktől félek és mindig megbántanak. Állandóan itthon ülök, soha nem megyek sehova, míg mindenki más társasági életet él. Mindig bezárkózok itthon, félek az emberektől. "Antiszociális" vagyok. Minden helyzetben előítéletei vannak az embereknek velem kapcsolatban. Ez minden helyzetre igaz, mert képtelen vagyok feloldódni szinte alig hallani a hangom. És az évek során egyre inkább romlik a helyzet, egyre inkább bezárkózok, mert azt érzem, hogy minden helyzetben én leszek a kiközösített. És itt nem csak a sulira gondolok, hanem az élet minden területére. Nagyon félek, hogy fősulin is így lesz mert nem tudok mit csinálni ellene, általános iskola az más világ, amikor ott a barátkozások kezdődtek akkor még teljesen más volt a felfogásunk senki sem szorongott. De amúgy azt se tudom hogy kell kezdeni amikor új társaságba kerülök be, hisz ált.suliba ezzel nem volt gond a középsulit meg elrontottam. Én már feladtam soha az életbe nem fogok normális társaságot találni

sehol semmikor... Nagyon kegyetlen érzés, hogy mindenki társasági életet él, én is ilyen vagyok, általános iskolás korszakban meg nyáron is mindig mentem valahova szerettem emberek közt lenni. Mindenhol azt érzem, hogy én vagyok a legkisebb, a leggyengébb, aki csak arra jó, hogy eltapossák.

-Köszönöm, hogy megértő vagy, tényleg ez annyira jó. Jól látod a helyzetet, teljesen igaz ahogy összefoglaltad. Azt szeretném még elmesélni, hogy én egy annyira szerető/megértő baráti társaságban voltam, hogy el se tudtam képzelni, hogy ez velem megtörténhet a középiskolában. Ez volt az utolsó gondolatom az életben, hogy esetleg problémák lesznek. Ez furcsán hangzik, de azt hittem, hogy "ilyen csak a filmekben van" és ez velem soha nem történhet meg.

Amikor megtudtam, hogy felvettek ebbe a suliba hatalmas izgatottsággal jelöltem be az új osztálytársaimat. Chaten mindenkivel váltottam egy két szót, aztán vártam, hogy a gólyatáborban majd minden megy magától. Aztán bűntudatom lett, hogy miért írtam rájuk, mert élőben nem is úgy nézek ki a mint a képeken. A gólyatábor után az egyik fiú felírta a netre, hogy volt akiben csalódott mert képeken szebb volt és én ezt természetesen magamra vettem. Rájöttem, hogy ez a Facebook-os barátkozás életem talán legnagyobb hibája volt. Jobb lett volna ha a gólyatáborban ismerjük meg egymást először.

Megpróbálom összegyűjteni a pozitív külső és belső tulajdonságaimat! :)

+ Külső tulajdonságaim: -hosszú,egészséges haj, - szép szimmetrikus kerek arc, -egészséges arcbőr, - szép szem,orr,száj, - keskeny váll, - kis mellek, - keskeny derék <-> széles csípő.

+ Belső tulajdonságaim: -itthon a szüleimmel,testvéremmel és a legjobb barátnőmmel önfeledten tudok nevetni akár a semmi is :), - jószívű vagyok (nem érdekel ha valakinek rossz az anyagi helyzete, nem ez alapján barátkozok, egy társaságban azon dolgozok, hogy a "leggyengébb láncszemet" is bevegyék a többiek), - segítőkész(bárkinek szüksége van rám én azonnal ott vagyok), - szorgalmas(nem tudom azt megtenni, hogy nem írok házit, nem tanulok, mert bűntudatom lesz).

Ha egy nagy társaságban vagyunk és már egy ember ott van aki úgy érzem, hogy szeret akkor minden rendben van. De ha sok kamu barát van akikben nem tudok bízni, attól nagyon el tudok keseredni. Vagy ha ott van velem a legjobb barátnőm vagy bárki a régi osztályomból, akkor is jól érzem magam. Szeretni és szeretve lenni a világ legszebb dolga. :) Egy függőségem van: az a szeretet.

-Persze, tudatosítottam magamban, hogy valóban mennyi értékem van! :) Ezt nagyon sokszor megteszem, aztán jön egy rossz tekintet vagy beszólás és minden, amit felépítettem egy másodperc alatt összetörik. Mindig megpróbálom újra felépíteni, de nem igazán sikerült még teljesen. Szépnek látom magam, de mégis a mai világban a társadalom elítéli a túlsúlyos embereket, hiába mondja mindenki, hogy az a szép " ha van mit fogni egy lányon ", nekem komplexusaim vannak tőle, de nagyon.

Azért vettem magamra a srác kommentjét, mert én a közösségi oldalakon próbálom a legjobb oldalamat mutatni. Nagyon jó érzékem van hozzá, hogy kell előnyös fotót készíteni, persze photoshopot soha nem használtam és nem is fogok.

Az internetes ismerkedés minden veszélyét megtapasztaltam és soha többet ilyet biztos, hogy nem fogok tenni! Talán mindent ez rontott el... A személyes kapcsolatok a világon a legfontosabbak. Mert a Facebook alapján mindenkiben kialakul egy kép, egy elvárás az adott személyről, ami általában élőben összetörik. Talán emiatt is volt bennem szorongás, hogy tudjam hozni azt a formát, amit a Facebookon láttak. Igaz amit leírtál, mert a Facebook-on én is próbálom magam mindig boldognak mutatni, talán olyannak amilyen szeretnék lenni. Különben sokszor elgondolkozok, hogy amiket látok Facebookon, hogy mindenki boldog/szép/szerelmes, lehet hogy ez mind csak hazugság és azt mutatják, amilyenek akarnak lenni. Akkor én miért vagyok szomorú, hogy szar életem van mikor lehet, hogy a többieknek még inkább az van?

A kamu barátok, azok akik igazából semmibe néznek engem csak néha kihasználás céljából kedveskednek, de reggel köszönni se tudnak. Pl. " Kérlek vidd fel a tornazsákom a szekrénybe. " A viszonyonunk meg olyan, hogy én próbálok nyitni feléjük, de ők arra képtelenek, hogy köszönjenek az utcán, mintha idegenek lennénk és nem is ismernénk egymást úgy viselkednek.

És még azt szeretném neked elmesélni, hogy fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a jövő évet, mert az egyetlen olyan barátnőm, akivel talán kialakult volna az igaz barátság(már 2 éve vagyunk barátnők, de úgy éreztem a 3. évre kialakult volna), kiiratkozott az iskolából, mert egyik közeli rokonját baleset érte és maradandó károsodást szenvedett és teljes ápolásra szorul. Ő volt az, aki próbált vígasztalgatni ha szomorú voltam, de most ő se lesz. Így is az iskolás idegeskedés magas vérnyomást okozott meg szószerint tönkretette a gyomromat, ráment ez a sok stressz és nem tudom, hogy valaha a a régi lesz-e minden. Még soha nem vizsgáltattuk ki, mert az orvosok nem tudnának mit mondani, hiszen egyértelmű, hogy nem szervi betegségem van. Itthon minden rendben csak az iskolában vagyok rosszul. Ha érdekel részletesen el tudom mesélni, mi a bajom/mi fáj.

-Én is szoktam alkalmazni ezeket a mondatokat, csak ha már 99%-ban boldog vagyok és az 1% a rossz vélemény, akkor azaz 1% is porig rombolja a boldogságomat. Még az általános iskolás osztályfőnökomtől tanultam, hogy minden fejben dől el és az is jót tesz ha mindent vizuálisan elképzelünk, mert ő pszichológus volt és mindenre tudott mondani egy tanácsot. Talán ezért is éreztem magam olyan jol ott? Nem tudom, lehetséges. :) Még a felvételi előtt tanította nekünk, hogyha elképzeljük, hogy sikerülni fog, akkor tényleg menni fog, mert az olimpikonokat is így készítik fel a versenyre, hogy elképzeltetik velük milyen lesz amikor megnyerik a versenyt. Egyébként írtam egy emailt egy pszichológusnak, hogy szeretnék menni hozzá, de még nem tudom édesanyámnak hogy fogom ezt tálalni. Magyarországon annyira negatív töltete van a pszichológusoknak, mondjuk nem értem miért, pedig szerintem ebben a mai világban minden embernek szüksége lehet egy léleksimire. Külfölön azzal az indokkal is pszichológushoz mennek, hogyha pl. meghalt a kiscicája valakinek. És ez szerintem teljesen normális, mert Magyarországon minden ember magába zárja a rosszat és ez egyre csak gyülemlik és a vége egy összeomlás lesz.

Nagyon sok rosszat tesz a Facebook az emberekkel, kapcsolatokkal. Képzeld el, hogy a suliban ránézek egy tablóra amin pl. 2001-ben végzett emberek vannak és mindig eszembe jut, hogy nekik milyen jó volt amikor még nem az interneten élték az életüket. És igen, most már minden Facebookkal kapcsolatos dologhoz ilyen elemzően állok hozzá.

Sajnos az én kamu barátaimmal még dumálni se lehet, ez a kapcsolat csak jópofizás. Azt hiszem ezt már helyre tettem magamban, hogy ki az igazi barátom.

Úgy érzem a suliváltás nem jelentheti a barátság végét, de szokás szerint elkezdek majd izgulni, ha sulin kívül akarok vele találkozni, és lehet hogy én fogom tönkretenni ezt az egészet. Frown

-Igen, kaptam választ a pszichológustól azt írta nagy szeretettel vár és, hogy ő biztos tud segíteni, esetleg anyukámat is várja az első alkalomra, de visszaírtam, hogy anya biztos nem egyezik bele. Anyukám annyit szólt hozzá, hogy nem örül neki, mert ha ezt valaki megtudja azt fogja hinni komoly beteg vagyok és hogy egy doktor biztos egy vagyont fog kérni.

Úgy tenném tönkre a barátságunkat, hogy elkezdenék izgulni, hogy egy barátságot ápolgatni, fenn tartani kell. Beszéltem vele és azt kértem, hogy minden pénteken találkozzunk majd és azt mondta benne van. Nem tuom, hogy fogjuk tartani a kapcsolatot remélem nem Facebookon. Bennem olyan érzések vannak, hogy ürességet érzek, mert eddig se voltam túl jól lelkileg de ezek után főleg nem leszek.

Képzeld a hétvégén is volt egy utcabál és az összes régi osztálytársam ott volt, én meg nem mertem elmenni, mert nem akartam, hogy lássák mennyire tönkretett az iskola (amit én hagytam, hogy tönkretegyen). Azt akarom, hogy az a kép éljen bennük rólam, ahogy elengedtek a ballagáson. Ált.suliban én voltam a legmókásabb, legnagyobb arc csaj. LaughingBármilyen ilyen rendezvény volt én voltam az, aki megcsinálta a hangulatot és a legcsendesebb embereket is én boldogítottam. Smile Hihetelen, hogy mennyire egy hullámhosszon volt mindenki és mennyire jó volt akkor minden.

1 héttel előtte megírtam az ált.sulis akkori legjobb barátnőmnek, hogy nem megyek mert egész héten szomorú voltam és depis. Utcabál napján este kicsit gyomorgörcsöm volt, hogy miért nem mentem, mert attól féltem hogyha elmegyek akkor szorongani fogok. Másnap reggel megírta egy lány, hogy milyen jó volt a buli és kár, hogy én nem voltam ott. Na abban a pillanatban teljesen összetörtem, hogy bármit megadnék érte, ha minden a régi lehetne. Csak úgy elöntött a sírás, de megpróbáltam úgy csinálni, hogy senki ne tudjon róla.

-Egy napja megint minen összetört. Cry Egy héttel ezelőtt az ált.sulis legjobb barátnőmnek írtam egy levelet, hogy mikor találkozunk és ő felajánlotta, hogy jövőhéten. Tegnap megkérdeztem, hogy akkor mikor leszel itt városban? Ő azt válaszolta, hogy nem tudja pedig a Facebook kiírta, hogy itt van a városban. Aztán írtam, hogy lécci nagyon szeretnék veled találkozni, ő meg csak annyit válaszolt, hogy " jól van...". Azt hiszem eléggé kedvesen kérdeztem rá, ő meg ilyen tőmondatokban válaszolt. Minden az én hibám, nem kellett volna annyi találkozót lemondani. FrownKicsit kezdek már belefáradni, hogy azt érzem csak én erőlködök a barátság érdekében. Nem merem rákérdezni, hogy mikor találkozunk, mert úgy érzem kezdem bosszantani vele és annál inkább nem akar majd. Frown

TRX-et csinálnám rendszeresen, nagyon tetszett. Sajnos nincs olyan barátnőm akivel el tudnék járni, de hiába, mert azért kellene személyi edző, mert nem tudjuk a gépeket használni, fogalmunk sincs milyen gyakorlatokat kell végezni.

Lehet érdmes lenne kipróbálbom a jógát, de itthon nem jó. Egyedül olyan unalmas meg nem tudom helyesen végezni a gyakorlatokat.

A régi barátnőm jól fogadta a közeledésemet, sőt ő ajánlotta fel, hogy találkozzunk, de tegnap eléggé lekoptatósan írt.

Következő levlezés:

-Nem került szóba a találkozás, képtelen vagyok rákérdezni, nem merem arra terelni még a beszélgetés fonalát is. Köszönöm, hogy szurkolsz én is nagyon várom már! Smile

Az álmomban odalépett hozzám a barátnőm és megölelt a tanévnyitón. Hihetetlen boldog voltam, aztán amikor felébredtem rájöttem, hogy ez már soha se lesz. Rossz érzéseket kelt bennem, ha erre az álomra gondolok, hogy jövőre nem lesz mellettem az iskolában. Azt üzeni számomra, hogy képtelen vagyok őt elengedni és nem is fogom tudni. Frown Arra gondolok, hogy valójában milyen jó volt ez a 2 év vele, csak nem tudtam értékelni és hogy milyen szörnyű 2 év vár most rám.

Tegnap pl. megláttam a Facebookon a képét annak a lánynak aki legtöbbet bántott lelkileg és már a fotójától elsírtam magam, hogy szeptembertől megint kezdődik minden elölről.

-Szia!

Azóta is ugyanolyan bánatos vagyok főleg így, hogy eszembe jutott az iskola, olyan gyomorgörcsöm van tőle.

Megpróbálok részletesen beszélni a cikizésekről.

Nagyon zavaró amikor pl. megyek ki a mosdóba és ők ott ülnek a szekrénybe és szinte izzik a levegőbe a gyűlöletük, aztán a szemembe mosolyognak.

Megkérdeztem azt a barátnőmet, aki kiiratkozott és azt mondta, hogy péntekenkémt talizunk.

Olyan értelemben változtam meg, hogy lelkileg tönkre tett a középiskola, azt hiszem ők nem változtak meg. Azt hiszem, hogy a sulin kívül nincs másik hely, ahol barátkozni tudnék.

-Szia! :)

Annyára fáj, hogy mindenki bulizik szilveszterkor én meg egyedül ülök itthon, mert nincs kivel mennem. :(

Meg engem nem is engednek el szórakozóhelyre, pedig az osztályból már mindenki jár.

-Nagyon rég írtam már, de úgy érzem el szeretném mondani mi történt velem azóta.

Februárban teljesen összeomlottam, muszáj volt magántanulóvá válnom, mert megőrültem volna és sokat gondoltam az öngyilkosságra, úgy éreztem semmi értelme élnem, ha utálnak.Teljesen ártatlannak érzem magam, ez nem az én hibám, hogy ki lettem közösítve. Az fájt a legjobban, hogy azt fogják hinni emberek, hogy azért lettem magántanuló, mert nem bírtam a tanulást, de erről szó sincs, a többi ember tett tönkre. Mikor még nem dőlt el, hogy magántanuló leszek és megláttam a buszról ezt az iskolát sírni tudtam volna, hogy ide soha többet nem akarok menni. Ez az iskola csak a tömegcikkeket fogadja el, aki kicsit más azt semmibe veszik, mert nem állt be a sorba.

Szóltam az osztályfőnöknek hogy utálom ezt az iskolát meg az embereket is és elküldött az iskola pszichológushoz, de ez nem változtatott semmit, nem tudott segíteni. Csak azt mondta, nem érti mi bajom van, mert kedves beszédes lány vagyok.

Le akartam magam törölni a Facebookról, ha már tényleg láthatatlannak néznek, mintha nem is léteznék, mert vissza se köszönnek, akkor hadd lássam én is őket láthatatlannak. Ha találkoztam velük a városban csak röhögni tudtak rajtam. Sokat sírok azóta, mert nem tudom feldolgozni. A szavak a fülemben csengenek, pl. amiket tesi órán mondtak, hogy nyomorék meg ilyesmik. Anya is alig tudott a munkájára koncentrálni, mert mindig az jár a fejében, hogy sose gondolta volna, hogy az ő lányát teszik így tönkre és az ő lánya fog ilyen mély depresszióba esni.

Azóta megpróbáltam kitörölni az életemből a kártékony dolgokat. Miért lájkoljam a facebookon a fitness modelleket, ha sose leszek olyan, mint ők? Van egy lány az osztályomban, akivel egy faluban élek és szinte szégyenlem, hogy ismerem őt. Amióta ismerem őt, azóta tudom, hogy milyen az ha valaki gerinctelen és konkrétan semmi erkölcs nincs benne. Remélem az élettől még visszakapja ezt.

Nagy mértékű dühöt érzek irántuk, mondhatjuk úgy is, hogy az életemet tették tönkre, nem én választottam ezt az utat. Rémálmok gyötörnek, róluk álmodok meg egyedüllétről,sötétségről. A legszebb fiatal éveimet vették el és semmilyen programban nem tudtam részt venni, amiben kellett volna pl. osztálykirándulásban. Soha nem gondoltam volna, hogy én tudok ilyen mértékű gyűlöletet érezni bárki iránt is.

A városba rettegve megyek ki, hogy nehogy találkozzak velük és még egy szórakozóhelyre is képtelen vagyok bemenni annyira félek az emberektől. Régi álmomat váltottam valóra, hogy elmentem edzőterembe, de sajnos pánikrohamot kaptam az emberektől és elájultam, hányingerem lett. Az önbizalmam konkrétan megsemmisült, ha tükörbe nézek egyszerűen undorítónak látom magam. Nem értem miért velem történik ez.

Miért velem történik ez, akinek rengeteg gondja van? A családom súlyos anyagi gondokkal küzd, nekem is egészségügyi gondjaim vannak. A napokban történt, hogy egy olyan vírust kapott a gépem, amelytől az összes régi képem le lett titkosítva és a vírus írója csak rengeteg pénzért adta volna vissza a fájlokat. Ekkor sem értettem, hogy miért pont én? Akinek semmi gondja nincs és idilli családi környezetbe születik be rengeteg pénzzel, azzal miért nem történnek ilyenek? Miért pont én? Komolyan mondom, ami 3 éve történik velem arról könyvet kellene írni, mert én se hinném el, hogy ilyen van.

Pont egy pár hónapja sikerült egy régi ismerősömmel jó barátságot kialakítani, ez annyit jelent, hogy képes vagyok rá, csak az iskolában találtam zárt ajtókat. A legjobb barátnőmmel azóta is járunk moziba, szóval bármilyen programban benne vagyok.

Anya szerint az osztályfőnök hibázott a legnagyobbat, mert érezhette, hogy vmi nagy baj van, de egyszer se kérdezte meg. Benne is csalódtam, szinte mindenkiben. Nem volt nehéz itt hagyni ezt az osztályt, mert semmiféle kötődést nem érzek irántuk. 4 hétig hiányoztam mielőtt meg tudták, hogy magántanuló vagyok és egyetlenegy levél sem érkezett, hogy mi van velem, úgyhogy az se érdekelte volna őket ha már rég meghaltam volna. Az a legrosszabb amikor a legváratlanabb helyzetben is képesek az örömödet elrontani.

Ugye azt hinné az ember, hogyha vannak az osztályba csendesebb lányok akkor ők normálisak. De nem. Elkezdi a pszichológus hogy barátkozzak a csendesekkel. Na ugye van az osztályomban egy csendes lány és elkezdi nekem hogy miért akarsz te matek tanárhoz járni ha tudom hogy olyan szegény vagy? Na ezek után megérdemelt volna egy hatalmas pofont.

Olyan érzés volt, mintha külső szemlélőként nézném ezt az osztályt és egyre inkább megjelennek a különbséget, van akinek az a legnagyobb gondja, hogy milyen színű terepjárót vegyen a 2 hetes jogosítványával és van aki azon aggódik, hogy miből fizesse ki a jogsiját. Van aki 2 szót nem tud angolul és van aki már a felsőfokúra készül. Egyszerűen képtelen voltam azt hallgatni, hogy azon aggódik valaki, hogy milyen terepjárót vegyen, mikor nekem igazán azon kell aggódni, hogy mit tanuljak, hogy majd ha eljön az ideje a gyermekeimnek mindent megadhassak. Én semmiféle támogatást nem fogok kapni, ezért még amit elképzelni tudok, attól is többet kell majd tanulnom. Jól szeretnék élni.

Nagyon sokat gondolok a jövőre, hogy mi lesz 20 év múlva, ha most ilyen egy középiskolás osztály. Egyszerűen féltem a gyerekemet... :( Hogy én mint szülő hogyan fogok neki segíteni, hogyha ez vele is megtörténik. Megszakad a szívem.

Egyszerűen annyira más érdekel engem meg az osztálytársaimat. Ha elkezdek beszélgetni velük, akkor elhallgatnak. Mindig ellent mondanak nekem. Mondtam, hogy szeretem a magyar filmeket meg a magyar zenét. És ők lenéznek ezért, pedig én is hallgatok amerikai zenét. Az a baj hogyha első benyomás alapján már utálnak akkor ezen nem lehet már változtatni.

Az osztályfőnök részérél mély megvetést érzek. Úgy gondolom, hogy egy osztályfőnöknek az a dolga, hogy állást foglaljon és elmondja a véleményét. Itt megmutatom az egyik levelet, amit anya írt neki.