Vallásosokat kérdeznék, ha vannak itt: ti hogy álltok ellen a nagyon erős kísértésnek? Mindig sikerült uralkodni magatokon, vagy volt már, hogy elbuktatok? Megbántátok? Mi lett?

Én már rég elvesztettem a hitem, de az erkölcsi alapok azért elég mélyen bennem maradtak. Persze hit nélkül is, ha jól emlékszem, minden ember szívében ott van a törvény.

Szóval egész addig mélyen elítéltem a megcsalást, a házassal való viszonyt, amíg bele nem szerettem halálosan egy házas férfibe. Ez a koromból adódóan törvényszerűen bekövetkezett, mert elértem azt a kort, amikor minden vonzó férfi foglalt a korban hozzám illőek közül.

Nagyon sokat harcoltunk ellene. Hol én gyengültem el, hol ő. Rengeteg belső párbeszédet vívtam magammal is. Aztán volt egy pont, amikor ő gyengült el és akkor azt éreztem, ami köztünk van, ahhoz már nincsen köze senki másnak. Ez már csak a mi kettőnk ügye. Ez így volt egyébként, de ettől függetlenül nyilván érintett volna másokat is, ha akarjuk, ha nem. Én elbuktam, mindent odaadtam volna ezért a szerelemért, vagyis majdnem mindent, de a gerincemet egész biztosan. Ő viszont erősebb volt, pedig tudtommal sosem volt hívő. A végén azt hiszem, megint fordult volna a kocka, de addigra rájöttem, hogy már nincs hozzá erőm, hogy bármit is lépjek felé. Évek alatt kijózanodtam annyira, hogy fel tudjam mérni a következményeket és tudom, hogy soha nem tudtam volna kárpótolni a gyerekei elvesztéséért. Bár titokban terveztük, nem volt opció a válás, nem is vártam volna el, de úgyis lebuktunk volna. Az évek alatt egyre jobban megszerettem és rájöttem, hogy tönkretettem volna az életét. Így én már nem bánom, hogy így alakult. Igazából éveken át meg akartam halni. Azt is tudom, hogy ő is volt nagyon mélyen. Lehet, hogy ez ilyen savanyú a szőlő dolog most nálam, de tényleg úgy érzem, jó, hogy nem feküdtünk le soha. Sokáig azt gondoltam, hogy annyit szenvedtem az évek alatt, hogy legalább ennyi jó lett volna benne. De még ennyi se jutott, csak a szenvedés. Én végül ellöktem magamtól, de ő is ellökött állandóan. Én azt gondolom, összességében elbuktam ebben az egészben. A happy and talán annyi, hogy nem régen megismertem valakit, aki képes rá, hogy elterelje róla a figyelmem. Eddig én kapaszkodtam, próbáltam őt elfelejteni más férfiakba kapaszkodva, de az csak menekülés volt. Most viszont inkább azon kell igyekeznem, hogy el ne szálljak megint érzelmileg. Olyan szempontból ez jó jel, hogy talán azt jelenti, kezdek gyógyulni. De sajnos elértem abba a korba, amikor vagy a meglévő vagy a leendő családjától fosztom meg a férfit. A korosztályom foglalt, a fiatalabbaknak én már nem szülhetek gyereket. Nem érdekel, hogy nem akar, mert fogalma sincs róla, hogy mit nem akar. Én már csak szexre vagyok való, de arra se igazán, mert nem élvezem érzelmek nélkül.

Most valahogy az a kettősség van bennem, hogy bánom, hogy soha nem fekhettem le azzal a férfivel, de összességében úgy érzem, jobb, hogy így alakult. Főleg miatta gondolom jobbnak, neki jobb így.

Nem is értem a kérdést. A katolikus egyház kidolgozta a megoldást: be kell vallani, elvégezni a penitenciát, és megköszönni a feloldozást. Volt bűn, nincs bűn.

Pisti vasárnap templomba megy a barátaival, de kicsit izgul a gyónás miatt. A fülkében elmondja a papnak, hogy paráználkodott.

- És hányszor, fiam?

- Kétszer, atyám.

- És kivel, fiam?

- Jaj, azt nem mondhatom meg, atyám.

- Csak nem a Kistakács lánnyal?

- Nem, de nem mondhatom el.

- Akkor a felvégen a Telkes Borival?

- Nem, de mondom atyám, nem mondhatom el.

- Csak nem a Tecával, itt, a templommal szemben?

- Ne is kérdezgessen, atyám.

A pap bosszúsan kioszt neki 24 hiszekegyet és 40 miatyánkot.

Kifelé a haverok kérdik: - Na, mi lett?

- Hát, kemény volt a tisztelendő, de adott 3 tuti tippet!

Én is mint a #7-es, bár egy picivel idősebb vagyok.

A legonfontosabb az ima, személyes kapcsolat Istennel és kerülni a kísértő alkalmakat (már amennyire lehet).

Van, amikor picit erősebb a kísértés, de a döntés mindig az akaraton, fejben dől el. Ehhez nyilván ki kell zárni az érzelmeket, vagy elterelni a figyelmet. A legjobb ilyen a munka, főleg ha olyan a munka, hogy sok figyelmet igényel.

Minden nap megköszönni és felajánlani a napomat Istennek, minden jóval és rosszal is.

Ami meg a gyónást illeti az nem egy olyan, hogy csak elmondja az ember és kész. A gyónás akkor érvényes, ha törekszik rá az ember, hogy legközelebb elkerüli. Az nem érvényes ha direkt csinálja valaki szélsőségesen, aztán újra meggyónja és újra, újra...

Az teljesen komolytalan és érvénytelen úgy ahogy.

Olyan mint hitelbe venni valamit többször, de soha nem fizetni meg a tartozásokat. Persze egyéni küzdelmek és harcok vannak, de ha valaki komolyan veszi a hitét, akkor nehezebben bukik el vagy még előtte gyorsan lezárja, hogy történne bármi is..

8# én 18 éves vagyok, csak azt mondtam hogy 15 éves koromban volt a legnehezebb ellenállni.

Egyébként egyet értek veled. Gyónásnál egy esélyt kapunk hogy újra megpróbáljuk. Persze a fejlődés reményében.

De a legjobb ha valaki el se kezdi felvenni ezt a szokást, így nem annyira nehéz megállni.