Lehetséges, hogy túl későn érkeztem?

Hi!

Egy kis faluban nőttem fel, olyan helyen ahol sosem történt semmi érdekes. Legalábbis velem biztosan nem. Én voltam ugyanis a falu legnagyobb balféke.

Egész nap otthon ültem, a suliban nem igazán voltam túl aktív. Ennél fogva a lányok sem nagyon vettek észre, vagy, ha mégis akkor csak egy két "nyomi" erejéig. Minden egyes napom így telt egészen a 20. életévem betöltéséig.

A születésnapom után úgy kb egy héttel koraeste tartottam hazafelé. Ősz volt, ennél fogva korán besötétedett. A fejem fölött tornyosuló vihar elsöprőerejű széllel érkezett.

A park amin éppen vágtam át valóságos csatatérré alakult. Majd jött az eső. Éles, hosszúkás esőcseppek sövítettek az égből. Elösször csak néhány, versenygyőztes esőcsepp, majd rögvest utánnuk a többi. A látótávolság egy méter közelébe csökkent. Egyetlen gondolatom az volt, hogy bemenekülök a régi kastélyba. Mégiscsak legyen valami fedél a fejem fölött amíg elvonul a vihar.

NEm láttam ugyan sok mindent, de emlékeimre igazán remekül támaszkodhattam -hiszen legalább vagy 100x másztam már én ide be suli után-, a kastély vasút felöli oldalát kellett keresni, ott volt a beomlott ajtó. Átvergődtem magam a törmelékeken, s leültem valahová a fal mellé.

A több emeletes kastély teteje valószínűleg beázott, de itt a földszinten nyugalom volt. Elővettem az öngyújtómat, gondoltam talán még működhet. Magam körül mindenhol régi újságok voltak. Összegyűjtöttem őket egy kupacba és megpróbáltam meggyújtani. Szerencsére hamar begyulladt a és a tűz fénye bevilágította nekem a szobát. Néhány méterre mellettem régi deszkák hevertek a földön.

A lépcső régen szétesett -s tekintve, hogy elég gyakran hatoltak be illetéktelen gyerekek a kastélyba- lebontották. A deszkákat viszont itt hagyták. Ami most igazán jól jött számomra, fogtam hát néhányat és a tűzre tettem őket.

Olyan szárazak és öregek voltak, hogy szinte azonnal begyulladtak. Ennyi fával egészen biztosan kibírom a vihar végéig. Az emeletről hangok szűrődtek le. Gondolom macskák randelírozhatnak, félnek a vihartól vagy a fene se tudja mért.

Az biztos, hogy rég kinőttem már a rémtörténetekből -meg, még ha lennének is ilyen történesek a világban amikről ezek a könyvek szólnak akkor is tuti, hogy nem egy olyan alakkal történnének meg mint amilyen én vagyok-. Nyugovóra tér az agyam, fülem rááll a kívülről beszűrődő hangokra. Az eső hangjára.

......

S akkor meglátom őt. Hírtelen tűnik fel a szoba másik oldalában. Elösször kicsit rémülten néz felém, aztán édes hangján megszólít: "leülhetek melléd?"

Nehezen, de sikerült kipréselnem egy "persze"-t a számon. Leült mellém a tűz mellé, a ruhája tisztára ázott és koszos volt, és elég fura szag áradt a lányból. Elmondta, hogy nem ide valósi, és épp az apukáját várta a parkban a kiskutyájával amikor megeredt az eső.

A kutyusa nagyon megijedt és elszaladt. Azt hitte errefelé majd megtalálja, de... sehol sem lelte. Az eső túl erősen zuhogott odakinnt, ezért elhatározta, hogy inkább itt marad és megvárja míg eláll. Akkor látott meg engem.

Nagyon szép lány volt, a fekete haja, zöld szeme és vékony teste. Olyan 160-170 cm körüli. A fenek olyan kerek volt, hogy már csak a puszta látványától keményre duzzadt a farkam.

Beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy nagyon gyűlöli az apukáját mert az állandóan veri. Nem értettem, hogy lehet egy ilyen angyali lányra kezet emelni. Szerettem volna éreztetni vele, hogy mellettem biztonságban van örökre.

Szerettem volna, ha tudja, hogy egész életemben úgy éreztem valami hiányzik az életemből, egy olyan lány mint ő. Egy olyan angyal.

Amikor az apukájáról beszélt mindig könnybe lábadt a szeme. Ekkor én átöleltem. Olyan érzés volt, amit még korábban sosem tapasztaltam, mintha akkor mindketten meggyógyultunk volna egy kicsit.

Elmondtam neki, hogy bárcsak mindig itt lehetne velem. Elmosolyodott -és az a mosoly. Leírhatatlanul gyönyörű- , majd odahajolt hozzám -fenekét lágyan a péniszemhez nyomta- a szája olyan közel volt az én számhoz, hogy minden egyes pólusát tisztán láttam. Azt mondta legyek itt holnap este is. Ő is itt lesz. Megnyugodtam. Összebújtunk a földön s elaludtunk.

.....

Reggel mikor felébredtem ő már nem volt mellettem. De pontosan emlékeztem arra amit mondott: ma este legyek itt. Hazasiettem. Anyukámék nagyon megkönnyebültek amikor megláttak.

Ugyan már húsz éves vagyok, de anyámék még mindig nem tudnak letenni rólam. Lényegtelen. A lényeg az, hogy ez a nap elég lassan óhajtott telni. Minden egyes óra egy örökkévalóság volt, úgy éreztem magam mint Prométheusz a hegyoldalnak láncolva.

Aztán hat órát ütött az óra... Figyeltem ahogy a nagymutató egyre csak törekszik előre. Hét óra. Veszem a cókmókomat és elindulok a kastély felé. Otthon azt mondom egy barátomhoz megyek. Az ég ezúttal tiszta, sehol egy ronda felhő.

Azt lehet mondani, hogy egy szép meleg őszi estének néztünk elébe.

Még sétálni is elmehetünk akár. Leültem a fal mellé, ugyanott ahol tegnap este, és vártam. Vártam-várakoztam. 8 óra lett. Sehol senki. Az idő egyre csak zakatolt előre és sehol a lány.

Összeraktam a maradék papírt és fát, begyújtottam, hogy legyen fény és egy kis világosság, de még mindig sehol senki. Gondolkodtam, hogy végülis tegnap is este tíz körül jött, talán majd most is addigra ér ide. Vagy talán az apja mégis megtalálta és magával vitte. Akkor meg hiába várok.

Az az ember biztosan tönkreteszi. 9 óra, 10 óra, 11 óra, éjfél.. A lány sehol, bennem pedig lassan tudatosul: egyedül maradtam

.......

A napjaim ezután meglehetősen szomorúvá váltak. Anyámék szerint az őszi depresszió tehetett róla, de persze ennek ehez semmi köze nem volt. Persze igaz ami igaz ősszel egyébként is gyakrabban voltam lehangolt mint máskor, de ez esetben a fájdalom forrása sokkal mélyebb volt. Előfordult, hogy éjszakánként az ablakomat is nyitva hagytam, hogy betudjon jönni, ha szeretne. Gyakran csak álldogáltam az udvarban, egyik cigaretta után gyújtottam a másikat mégsem láttam meg sehol.

.......

Nyomozásba fogtam. Gondoltam, ha a lány valóban létezik és nem csak elmém szüleménye akkor megér annyit, hogy legalább még egyszer lássam.

A nevét tudtam, tudtam, hogy hogy néz ki, gondoltam nem lesz nehéz dolgom. Végigjártam a házakat, kérdezgettem embereket, hogy nem látták e, vagy esetleg nem ismerik e valahonnét.

Általánosságban elmondható, hogy a válaszok túlnyomó többsége nem volt túl pozitív. A maradék néhány százalék meg mind a vén bolond Rozettához irányított. Merthogy az már annyit látott a 100 év alatt, hogy, ha az nem tud a kérdéseimre válaszolni akkor senki az ég világon.

Igaz-ami igaz életkoránál fogva sok dolgot tapasztalhatott, ám a "vén bolond" jelző sem volt éppenséggel véletlen a neve mellett. Egy száz évet megélt nő, ráadásul pont Rozetta.

Akiről tudni ildomos, hogy hatvan éves korában meghalt a férje. Az addig igen drága Rozettánk pedig ettől teljesen megőrülni látszott.

Ha a gyerekek zajongtak az utcában az a botjával verte az ablakot.Magában beszélt a piacra menet, vagy épp a férje sírjánál. Ezért volt tehát nehéz rászánnom magam, hogy beszéljek vele. De szerettem volna, ha letisztázódnak a dolgok.

Így tehát az utam Rozettához vezetett. Bekopogtam az ajtón, ő visszakopogott a botjával. Szólongattam, ő meg úgy ordított nekem vissza, mintha valami megrögzött lókötő lennék. Végül elmondtam miért jöttem. Rozetta megszűnt kopogtatni.

Egy árva hang nem hallatszott a lakásából. Éppen elhatároztam volna, hogy inkább hazamegyek, amikor kinyitotta az ajtót. Egyenesen rámnézett az összeaszott arcából kigúvadó vérvörös szemeivel. Azt mondta,hogy tudja ki az a lány. Azt mondta: "Tudom, hogy hol találkoztatok. A kastélyban igaz? Ott vol