Akiknek van sm fetish ük azokat elfenekelték gyerekként?

Életemben egy pofont kaptam a fatertól, azért is a falnak löktem rögtön utána és rávágtam az ajtót. :)

Igazából kisgyerekkorom óta vonz az sm, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Imádtam a közeli várba menni, mindig erőltettem oda a családi kirándulásokat már 5-6 évesen. Ennek egy oka volt: volt ott egy kiállítás a középkori kínzókamra eszközeiből és rajzolt (igaz, stilizált azért) képek a használatukról. Mindig olyan fura, kellemes bizsergés töltött el, ha ott voltam. Mindig is élénk fantáziám volt, szóval az is rendszeresen előfordult, hogy az ókori rabszolgák, vagy a középkori várbörtönökben raboskodókról találtam ki történeteket. Hangulattól függött, hogy az áldozat vagy a kínzó szerepébe képzeltem magam. Anyám a széltől is óvott volna, szóval az ilyen "durva" fantáziáimról sosem meséltem neki. (Mondjuk máig sem tudnak a szexuális perverzióimról, de jól is van ez így.) Ez fordította az érdeklődésemet a történelem felé is (jelenleg történelem szakon vagyok egyetemista): tudni akartam a részleteket. El is kezdtem általános törikönyveket bújni. Örültem, mint majom a farkának, ha találtam egy-egy rövid leírást, vagy rajzolt illusztrációt. (Mindezt olyan 7-8 évesen; már suli kezdete előtt megtanultam olvasni.) Egyszer, mondván, hogy gyakorlati ismeret is kéne, kicsit elláttam a magam baját egy szomorúfűz-ágacskával. A nyomait azonban kínos volt napokig takargatni, szóval ezt nem kíséreltem meg többet. De az emléket felhasználtam a fantáziálgatásomhoz.

Azt hittem, hogy ez teljesen természetes és normális, egészen 13 éves koromig. Akkor az iskolában mindenki kapott ilyen szexuális felvilágosító könyvet. Örömmel estem neki, lévén rengeteget cikiztek a tudatlanságommal (otthon a szexualitás teljesen tabutéma volt, most is az). Aztán eljutottam a "Perverziók" fejezethez. A szadista leírásban magamra ismertem (inkább switch vagyok, de mit tudtam ezt én akkor). Totál sokk volt. Azon az éjszakán semmit nem aludtam, a felét végigsírtam (halkan, nehogy áthallatszon a szomszéd szobába, nem akartam, hogy anyám esetleg átjöjjön, végtelenül szégyelltem magam). Ha jól rémlik, akkor sírtam utoljára. Teljesen magam alá kerültem, undorító szörnyetegnek, közveszélyes őrültnek hittem magam. Addig se voltam a társaság központja, de ezután teljesen kivontam magam a közösségi programok jó részéből, haverjaim is alig voltak, barátom meg egy sem, senkit nem engedtem magam eléggé közel. Évekig küzdöttem a saját fantáziavilágommal, mindent megtettem, hogy "normális" képzelgésere élvezzek, hogy száműzzem magamból a szadizmust. Gyűlöltem magam, többször egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. A tinikorom volt eddigi életem abszolút mélypontja, remélem az is marad. Szépen lassan hozzászoktam a helyzethez, közel fél évtized alatt lassan megtanultam elfogadni magam, egyre ritkábban lett szélsőségesen letargikus hangulatom, akkor is ki tudtam belőle jönni relatíve hamar.

A nagy ugrás azonban a net bekötése volt (ez pont a 18. születésnapomon történt). Böngészgetve hamar rájöttem, hogy közel sem vagyok egyedül azért. Fórumok, pornóoldalak és persze a /d/. A /d/ segített talán fura módon a legtöbbet. Beláttam, hogy alapvetően nincs semmi baj velem, nem vagyok egy Hannibal Lecter, semmi értelme pánikolni. Megnyugodtam, a depresszió az elmúlt két évben elszállt, megjött újra az önbizalmam. Találtam barátokat irl és online (van amelyik hasonlóan elvetemült, mint én :) ), lenyugodtam. A társasági életem is felfelé ívelőben van, bár még van hova haladni. Csak két dolgot sajnálok: az elvesztegetett tinikoromat, amit semmivel nem tudok visszahozni már és a gimis "nagy szerelmet". Egész idő alatt bele voltam zúgva az egyik lányba, szvsz egy darabig ő is belém (bőven voltak jelei), de én egyszerűen elmenekültem a kapcsolat elől. Rettegtem, hogy kiderül micsoda "szörnyeteg" vagyok. Visszagondolva el sem hiszem, hogy mekkora istentelenül nagy marha voltam. :/

Így leírva talán érthető, hogy miért fetrengek a röhögéstől, ha valamelyik pszichomókus okostojás mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a szexuális elhajlások gyerekkori traumák eredményei vagy hogy kora tizenéves korban alakulnak ki. Egy nagy szart! Élő példa vagyok az ellenkezőjére: idilli gyerekkorom volt, egész jól éltünk (ma már annyira nem), anyagilag is megkapta majdnem mindent, emellett szeretetben, mindkét szülőm jelenlétében nőttem fel. Ugyanezért harapok itt, ha a homofób/prűd/ nagggggyon mélyen vallásos bigott idióták itt nyomják a szöveget, miszerint aki szexuálisan nem olyan egyenes, mint egy méterrúd, az kezeltesse magát pszichológussal (mit kezeltessen csesszék meg?!) vagy lője fejbe magát (eltér a véleményünk azon, hogy kinek kéne fejbe lőnie magát). Visszagondolva örülök, hogy tiniként nem volt netem. Ma már immúnis vagyok az ilyen intoleráns IQ-bajnokokra, de anno volt egy-két olyan mélypontom, hogyha akkor kapok a nyakamba egy ucat ilyen "kösd fel magad" jellegű kommentet, akkor most nem tudnám ezt a rohadt hosszú wall of textet megírni ide. Nem mintha számítana, lenne egy tippem hányan jutnak el a szövegben eddig a mondatig, ha az elejéről olvasták. :)

F/21