Más is csinál/érez ilyet?

Randiztam valakivel néhányszor. Már igazából az első randinál sejtettem, hogy külső jegyeiben (itt nem csak a konkrét kinézetére gondolok, hanem megnyilvánulások, megjelenés stb.) nem hiszem, hogy igazán "megfelelőnek" tartom. Viszont jól éreztem magam vele, a személyiségét érdekesnek találtam és persze nagy magányomban értékeltem, hogy úgy tűnik komolyan érdeklődik. Mivel közben folyamatosan beszélgettünk, halogattam, hogy nemet mondjak még végül lett belőle néhány alkalom. Idővel az illető haladt előre a dolgokkal. Volt csók. (ami egyébként minden ellenérzést meghazuttolva kellemes csalódás volt.) Aztán következő alk.többet is szeretett volna és valameddig el is mentünk. (nem feküdtünk le, meg nagy dolgokat nem kell elképzelni,mert idővel leállítottam, hogy nekem ez még korai, de azért valameddig.) A lényeg az, hogyha én már igazából tudtam, hogy nem akarom, akkor miért éreztem úgy, hogy nem mondhatok nemet. Senki sem kényszerített. (És ez már nem az első ilyen eset.) Most benne vagyok a sűrűjében, mert szegénynek még meg kell mondanom, hogy nem szeretném folytatni, másrészt picit rosszul is érzem magam amúgy is. Mikor hazafelé sétáltunk az utcán, mint kb. már egy pár, kifejezetten prosztón viselkedett, azt éreztem, hogy remélem nem jön most szembe egyik ismerősöm sem. Ekkor már tudatosult bennem, hogy biztosan nem akarom, de nem tettem semmit, tehát a srác abban a hitben van most, hogy ebből valószínűleg lesz valami. Kérdésem a következő. Más is tesz-e úgy egyfajta belső kényszerből, mintha még akarná, mikor már tudja, hogy nem? Rosszul érzem magam. Se vele se magammal nem voltam korrekt,de úgy éreztem képtelen lennék egyenes lenni. Érdemes lehet erről pszichológussal beszélni, vagy pedig túlreagálom? (harmadik randi volt)