Szerintetek melyik nemhez vonzódom? (hosszú)

Lehet, hogy csak belemagyarázom, de teljesen össze vagyok zavarodva már évek óta.

Először kb 12 éves koromban bizonytalanodtam el. Észrevettem, hogy a filmekben a női karakterek iránt rajongtam, a férfiak semlegesek voltak. Ha találkoztam egy lánnyal, aki nagyon szép és kedves volt, kvázi stalkoltam, a képeit bámultam, és az járt a fejemben, bárcsak ismerhetném. Az osztályomból pedig volt, hogy akár hazáig kísértem egy lányt, csak hogy tovább beszélgethessünk. Utólag ezeknek már nem tulajdonítok akkora szerepet, de ezek indították el először a gondolatot.

Voltak fiú barátaim is, de soha nem éreztem semmit irántuk. Ha járni szerettek volna velem, pont ezért visszautasítottam őket.

Elég introvetált vagyok, szóval amikor elkerültem gimnáziumba, nem igazán kezdeményeztem, az osztályomban a fiúk jelentős részével 1 szót sem váltottam. De úgy éreztem, hogy nem is akarok és undorodtam attól, hogy valaha megcsókoljak egy fiút.

Viszont nem tudom, hogy ez azért van, mert esetleg nem is érdekelnek, vagy azért mert az apámmal és a két bátyámmal nem túl jó a kapcsolatom és úgy érzem, nem tudnám elviselni azt, hogy a potenciális párom úgy bánjon velem, mint ők velem és az anyámmal. Persze tudom, hogy nem ítélhetek meg minden férfit 3 ember viselkedése alapján, de nem tudok kellemesen gondolni férfiakra, állandóan az jár a fejemben, hogy ki akarnak használni és lekezelőek lesznek.

Akkor zavarodtam össze végképp, amikor jött egy új tanárnő a suliba és álladóan izgultam, amikor az ő órája jött. Sőt már akkor szaporább lett a szívem, amikor a folyosón köszönt nekem. Alapvetően jó voltam a tárgyából, szerettem volna megfelelni neki, néha óra után beszéltünk is és egyszer-egyszer megölelt. Olyankor mindig azt éreztem, hogy bárcsak sose érne véget az a pillanat. Kb fél évig tanított, mert kisbabája lett és amikor ez kiderült, nem jött többet, mert volt vele valami gond. Az, hogy nem láthatom többet, még nagyon sokáig kínzott. Utána is elkezdtem nyomozni, hogy mi lehet vele. Állandóan felidéztem a közös pillanatokat és hogy mit mondanék, ha egyszer találkoznánk.

Legszívesebben állandóan róla beszéltem volna, de akkor már sokat gondolkodtam, hogy mégis mi lehet velem és nem akartam, hogy bárki furcsán nézzen rám. Nem értettem, hogy amit érzek az csak valami hatalmas rajongás, ragaszkodás vagy valami más. Egyik osztálytársam sem szenvedett attól, ha egy tanárunk elment, én pedig hosszú hónapokig vergődtem a hiányától. Így, hogy azóta nem találkoztunk már nem szenvedek, de ha rá gondolok, még mindig érzem a hiányt.

Néha teszteltem magam, hogy ha nézek vagy gondolok valami leszbikus dologra, akkor az mit vált ki belőlem, de nem jutottam közelebb, a kívánatos fizikai kontakt kimerült az ölelésben. Azóta előfordult még kétszer az egyetemen, hogy hasonlót éreztem, de mivel itt már laza a tanár-diák kapcsolat, elengedni is könnyebb volt és arra gondoltam, hogy talán csak felnézek ezekre a tanárnőkre. Ekkor már az is foglalkoztatott, hogy oké, hogy senki iránt nem éreztem még ilyet, de miért tanárnők iránt? Álmomban előfordult, hogy egyszer-egyszer megcsókoltam őket és miután felébredtem, akkor is jól éreztem magam miatta. Tudom, álomban ez bármit jelenthet, viszont amikor álmomban már többször előfordult hasonló, éberen is gondolkodtam rajta és kíváncsi vagyok egy nő csókjára, ha filmet nézek, akkor pedig mindig nőket shippelek. Viszont ma már ha beszélek egy fiúval, úgy érzem, tetszeni akarok neki és fiúk csókjára is kíváncsi vagyok.

De már olyan sokat gondolkodtam az évek során mindezen, hogy nem tudom, minden csak a fejemben létezik-e. Még nem volt párkapcsolatom, mert a fiúkat ellököm és bizalmatlan vagyok velük. Úgy érzem, képtelen vagyok csak úgy hagyni, hogy megtörténjen bármi, mert mindig jön egy érzés, hogy nem akarok szenvedni miattuk. Ha pedig arra gondolok, hogy lefeküdni valakivel, akkor jobban foglalkoztat fiúval, de nem tudom, hogy lányokkal csak azért nem-e, mert nem tudom, hogy zajlik.

Tudom, hogy addig nem is fog teljesen tisztázódni, amíg nem lesz valakim. De azt sem tudom, hogy kezeljem azt, hogy bepánikolok a fiúktól, lányokkal meg nem tudom, hogy lehetne kezdeményezni, azt sem akarom, hogy a barátaim mégfurábban nézzenek rám vagy esetleg megijedjenek.

Az anyám egyszer finoman jelezte, hogy mindenhogy szeretni fog, de jobban örülne, ha normális családom lenne. Ha elképzelem a jövőbeli családomat, egy átlag családmodell jelenik meg előttem, de frusztrál, mert úgy érzem, nem vagyok képes szeretni a "párom", mert úgyis megcsal, megüt, kihasznál.

Próbáltam nagyjából leírni a szitut. Én már rengeteget rágódtam, de ti külső szemmel mit gondoltok?

Köszönöm, ha elolvastad.

21/L