Lányok/Nők valaki adna tanácsot?

Retardáltnak nem retardált, de nem mond, hogy nem szóltam, hogy hosszú lesz:

Anno tavaj nyáron, egy sulis táborban megismertem egy lányt (L/ 15 akkor még L/14). Már elsőre nagyon megfogott a kinézetével, majd később meg is ismertem, jóba lettünk, és belezúgtam.

Ekkor annyira könnyelmű voltam, hogy ezt kvázi el is kotyoktam egy barátnőjének. De kb. csak odajött, hogy: "NEked akkor most tetszik az XY?" én meg (nem igazán oda figyeltem): "Ja... ja... igen."

Összességében nagyon jól kijöttünk. Akkor az hittem sínen vagyok. A nyár hátralevő pár hetében a naptárt rágtam szinte, hogy legyen suli, és találkozhassunk. Akkor úgy gondoltam, hogy ott majd rendszeresen beszélgetünk, és ha úgy érzem, majd elhívom.... Na igen!

Ő egy évfolyammal lenteb jár mint én, így a nap nagyrészében nem találkoztunk. Az első pár hétben még ottmaradtam "portyázni" délutánonként, hátha elcsípem, ami kb egyszer-kétszer sikeres volt, de többnyire vagy ő ment egből az órái után vagy én. NEm igazán volt semmi apropó, amiból elkezdtünk volna beszélgetni. (Ahhoz nyuszi voltam, hogy elhívjam valahova. Nagyon szégyenlem, de ilyen a tapasztalatlanság.)

Így szép lassan ülepedett a dolog. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Olyantól hallottam vissza, hogy tetszik nekem akiről álmomban sem gondoltam volna. (Ezt csak annak a másik csajnak mondtam szórakozottságomban.) Közben még egy kis "Fiu szempntból ez randi-e, mert kaptam ilyen meghívást?" kérdése is volt irányomban, mondván: én vagyok az egyetlen normális barátja aki fiu. Néha még váltottunk pár szót, vagy chateltünk fb-n. De töbnyire annyira futotta, hogy oda-oda köszöntünk egymásnak a folyosón órára sietve.

Egy ideig szarul éreztem magam, aztán lassan kezdtem belenyugodni. Persze még néhányszor belegondoltam, hogy lépni kéne felé, de a dupla vagy semmit ami ezzel jár, nem volt merszem beválalni.

Aztán már évzáró után, beiratkozáskor, -- jócskán benne a júniusban, -- megint találkoztunk. Nyár volt. És Ő meg olyan gyönyörű, hogy én azt hittem: menten kiugrok a bőrömből. Nem sokkal ezután még egy kis önbizalmi boostot is kapotam egy haveromtól, aki nem kevesebb mint másfél évig küzdött mire összejött a jelenlegi barátnőjével. -- Idestova kb 9-10 hónapja vannak most együtt. -- Ennek a kettőnek a hatására, -- noha meglehetősen későn, -- megtettem a felismerést: nincs mit vesztenem, ha balul sül el és nem látom többet, az jobb is. Nem bírnám.

Mindekkor egy táborban voltam, így jobb híján, hosszas pötyögés után, facebookon írtam neki egy üzit amibenleírtam, hogy tetszik sűrű bocsánat kérék, és öngyalázások közepette, amiért ilyen olcsó módon, és ennyit késve mondom el

Erre jött a válasz, hogy megleptem, meg régen is beszéltünk, nemsokára úgyis meindketten megyünk újra táborba, (amiről még az elején van szó, azt minden évben megtartják,) aztán ott majd lesz valami.

Erre sajnos nekem kellet tiltakozni, ugyanis én nem mentam oda idén, lecsúsztam a jelentkezésről, mert nem tudtam dönteni aközött és egy másik között. (Amiről egyébként még így sem tudnám mondani, hogy nem érte meg.) Ő ekkor annyiban akarta, hagyni amíg el nem jön a suli... de én nem. Megpróbáltam elhívni egy filmre, majd abban maradtun, hogy megmondja mikor jó neki, mert egyenlőre nem látja tisztán a nyarát.

Ezután néma csend jött egy ideig. Pár nappal rá kaptam egy emailt benne egy szöveg melléklettel, mint megtudtam a melléklet egy novella volt. Az elmúlt napokban való érzelmeiről szólt. Jobban átgondolva azért íhatta mert így tudta kifejezni magát. Lényegébenezek álltek benne:

Elösször nagyon meglepődött és örült, hogy gondol így rá valaki. Tisztelt, hogy ilyen későn is, őszinte merek lenni. Komolyan elgondolkodott, éd arra jutott, hogy kedvel, de nem is tudja, hogyan. Majd mikor a kezdeményezésem révén elgondolta, milynem lenne elmenni velem randira, rájött, hogy nem tud rám máshogy gondolni, mint barátra.

Namost tudom, hogy ez alighanem bemesélés magamnak, de pár dolog bűzlik nekem már ezzel kapcsolatban:

1. Valószínüleg már elkotyogták neki, az én "kis titkomat" korábban.

2. MIkor beszéltünk élőben, mindig, de mindig benne volt a tekintetében, hogy "Engem TÉNYLEG érdelelsz te, és eszerint figyelek arra amit mondasz.", úgy ahogyan sehogy másnál korábban.

Miután ezt elolvastam, még tettem valamit amit szégyenlek. Igazság szerint kicsit beletartozik az érzelmi zsarolás kategóriájába. Alkalmadtán én is szoktam novellákat írni. Nem is rosszakat. És akkor megírtam, minden momentumot abban ahogyan beléestem, és ezt megerősítettem megamban, és elküldetem neki válaszul. Nem tudom, hogy elolvasta-e.

Minden esetre akkor egy idejig ülepedett bennem a dolog. Amikor kezdődött az iskola, igyekeztem kerülni a társaságát. Kínosnak éreztem. Összesen egyszer voltam egy társaságban vele, de akkor is rövid ideig. Kerültem atekintetét. És ahogyan észrevettem, a bnőjével végig rólam susmutoltak.

De most már biztos vagyok: ha máshogy nem tudom megszerezni, akkor átplasztikáztatom az egész arcom másmienre, hogy tiszta lappal indulhassak. Eszméletlenül vágyom rá... minden tekintetben. De nem tudom mit tehetnék. Nem tudom, mennyire vegyem komolyan az elutasítását, hogy az mennyire volt stabil vélemény, és hogy hogyan tudnám megválltoztatni.

Tudom, hogy sok ez így egyszerre, de ha bármi ötleted van... Ne kímélj! F/16