Az normális, ha ismerkedés közben már azon agyalok, hogy biztosan meg fog csalni, csalódik bennem, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok, elhagy egy jobb férfi miatt, és emiatt inkább félbeszakítom az ismerkedésünket, megutáltatom magamat vele?

Sokadik nővel járok már így. Amíg meg kell ismerni a lányt, addig minden szép, minden jó. Sokat beszélgetünk, sokat vagyunk együtt, sokat nevetünk, és úgy vételezem a lánytól, hogy nagyon is érdeklem őt. Alig néhány hét után, amikor már érzek egy kis kötődést a lányhoz a közös élmények és az együtt töltött idő miatt is, olyan érzések jelentkeznek bennem, hogy most azonnal álljak le, mert ehhez a nőhöz én egyáltalán nem passzolok, túlságosan szaralak vagyok egy ilyen nagyszerű lányhoz, és ha össze is jönnénk, egészen biztosan találni fog nálam egy sokkal jobbat, akivel boldog lehet. Vagy csak egyszerűen nem fogadja el a hobbijaimat, az érdeklődési köreimet, vagy csupán saját magamat, és inkább lelép.

Aztán azon kapom magam, hogy ezek a gondolataim gyakorlatilag megmérgezik az egész, hosszú ismerkedési folyamatunkat. Bunkózni kezdek azzal a lánnyal, hanyagolni kezdem, nem reagálok arra, ha keres, tapló vagyok vele, a jóindulatú csipkelődésem átfordul gusztustalan, epés megjegyzésekké. Pedig valójában semmi mást nem szeretnék jobban annál, hogy összejöjjek vele, az éppen aktuális lánnyal és egy pár lehessünk. Ennek ellenére csinálom tovább a hülyeségeimet, és voltaképpen megutáltatom magamat a lánnyal. Olyan érzést akarok a lányban kelteni, hogy igazából én csak egy értéktelen, ócska, bóvli faszi vagyok, akit minél előbb el kell felejtenie. Bevallom, volt már olyan is, hogy miután elszalasztottam így egy gyönyörű, intelligens lányt, napokig bőgtem utána egymagamban, mint egy taknyos gyerek.

Nem tudom, miért csinálom ezt. És folyton-folyvást elkövetem ugyanazt a hülye, primitív hibákat. Megismerek egy újabb lányt, rokonszenves vagyok neki is, aztán vele is ugyanazokat a köröket futom le, mint az előző lányokkal. Kerülni kezdem őket, más lányokkal, nőkkel állok szóba szívesebben, és ügyet sem vetek rá. Amikor ő keres, akkor bunkón beszólok neki, hogy "mi van", vagy "te mit akarsz tőlem".

Valójában egy túlságosan is érzelmes férfi vagyok, és az ismerkedésünk első heteiben a rengeteg poénkodással, viccelődéssel - amit egyébként nagyon szeretek, mert alapjában véve minden hülyeségre vevő szoktam lenni és a tapasztalataim alapján a lányoknak is bejön az élcelődős, csipkelődős, természetesen a jóindulat határain belül - próbálom burkolni, hogy nagyon-nagyon vágyok egy testi-lelki társra, akivel jóban-rosszban, egymást támogatva, biztatva élhetnék, akit igazán boldoggá tehetnék. Ezzel szemben ugyanaz a nóta mindig! Ugyanaz! Voltak durvább kifakadásaim is, amikor a hirtelen "szemléletváltásom" után 2-3 nappal egyszerűen elküldtem a jó édesanyjába a lányt. Ő nézett egy nagyot, könnybe lábadt a szeme, és szívszakadva rohant el. Én meg ott álltam, ridegen, lélektelenül, érdektelen fapofát vágva, és ennyi. Hazamentem, kibőgtem magam, és az élet megy tovább alapon másnap ugyanúgy tettem-vettem a dolgaimat.

Nem tudok felhagyni ezzel a mocskos, tisztességtelen, alattomos magatartásommal, mert mindig ugyanazt csinálom, és nem tudom miért. Ha tudtok segíteni, kérlek tegyétek meg, mert beleőrülök abba, hogy akaratom ellenére lányok tömkelegét bántom meg, és taposok bele a lelkükbe.