Kamaszként ti sem mertetek kibontakozni öltözködés tekintetében? Ha igen, miért?

Mert volt önkritikám, azért.

Zárkózott voltam, az öltözködésem is ezt sugallta. Pedig szerintem nagyszerű önkifejezési forma. Később vettem észre, hogy vannak kedvenc színeim, anyagaim, különleges ruhadarabok, amiket szeretek.

Ez egy jó kérdés. Én valahogy úgy voltam, hogy kamaszként inkább mintakövető voltam, mint sokan. De ez nem baj. Ezek közül néhány vonal már kikopott, néhány azóta is megmaradt, sőt, van, amelyik vissza is tért.

Kiskamaszként nem tudtam, mert nem volt saját pénzem és anyám hozta a ruháimat a piacról. 16 évesen már dolgoztam néha és elmentem koliba, akkor cseréltem ruhatárat de mivel abban a városban is csak a kínai volt amit meg tudtam fizetni, nem igazán tudtam úgy öltözni ahogy szeretnék. Csak sima minta nélküli fekete ruhákban jártam. Egyetemen már nagyvárosba költöztem és dolgoztam is rendesen, nem csak nyáron, így akkor már úgy néztem ki ahogy mindig is szerettem volna, volt rá pénz is meg boltok, lett bankkártyám, szóval rendelni is tudtam.

Egyrészt zárkózott voltam én is, másrészt sokszor nem is volt pénz rá, harmadrészt meg mert akkor még nem is igazán érdekelt, hogy hogyan öltözködöm. A második most sincs azért mindig. Viszont már jóval szabadabban válogatok, kezd kialakulni az ízlésem is.

Eleinte nem volt rá pénzem, de később már turkálón kívüli ruhára is telett, akkor már olyan ruhákat hordtam, amilyet akartam. (Extrém mini, szűk szoknyák, szűk garbókkal, hosszú kabáttal és 12 centis tűsarkúval.) Ma már nem öltöznék úgy, de akkor nagyon élveztem.

Én sem tudtam. Egyrészt amiatt, amit előttem is írtak páran: még nyilván nagy mértékben függtem a szüleimtől, illetve vidéken laktunk egy kis településen és ott nem nagyon voltak ruhaboltok (kínaiban és turkálóban vásároltunk, meg néha kaphattam valamit egy-egy helyi butikból, mert azok nagyon drágák voltak). Viszont megnehezítette a dolgot az, hogy kövér gyerek voltam, nehezen lehetett rám ruhát kapni, pláne olyat ami még tetszett is vagy jól állt és elég sok gátlást, szorongást, önbizalomhiányt stb. szedtem össze abban az időszakban, mert rengeteget bántottak fizikálisan és verbálisan is, csúfoltak stb. Kamaszként már inkább csak duci voltam, el tudtunk menni nagyobb városokba is vásárolni, lehetett rám ruhát kapni, nagyobb volt a választék stb., de megmaradt bennem ez a "kövér vagyok" érzés. Így utólag hülyeség, de akkoriban tényleg azt gondoltam, hogy nekem ehhez nincsen semmi közöm, a szép lányok öltözzenek szépen, de nekem mindegy, úgysem áll jól semmi, milyen gáz ha próbálkozom és jól akarok kinézni, mert úgysem sikerül stb., úgyhogy sokáig egyáltalán nem foglalkoztam semmi ilyesmivel, nem mertem. Középiskola vége felé kezdtem el igazából odafigyelni rá, hogy mit és hogyan veszek fel. Viszont egyetemista koromban alakult ki igazán az ízlésem, stílusom, mert addigra már jobban kiforrott a személyiségem és elengedtem azt, hogy mit gondolnak mások.

Én kimertem, ami tetszett abban jól éreztem magam. Sohasem rajongtam a divatért mégsem nézett le senki.

Mivel anyám 0 (nulla-zéró) forintot költött 16 éves koromig a ruházkodásomra (akkor léptem le), ezért egyéni stílusom nagy mértékben függött a rokon/ismerős lányok levett ruháitól. Igen, a fehérneműim és a cipőim is egytől egyig használtak voltak.