Valaki el tudja nekem magyarázni, hogyan használták a lyukkártyát?

Google a barátod, Wiki a barátnőd:

[link]

A lyukkártya csak egy ugyanolyan adathordozó volt, mint ma egy pendrive vagy egy DVD. Az egyetlen baj vele az, hogy a mérete 80 byte. :-))

Egész pontosan 80 darab 12 bites oszlop volt. Itt egy kép: [link] . Az elv egyszerű: az összesen 80×12 helyen lehetett lyuk vagy papír, tehát minden hely 1-1 bitnyi információ.

Hogy a bitek mit jelentettek, az ugyanúgy az azt értelmező programtól függ, mint ahogy az ma is van. A lyukkártya csak az adathordozó volt.

A kártyán a gép számára csak a lyukak helye volt érdekes, a rányomtatott számsor csak a kártyát esetleg ellenőrző embernek segítség. Az egyik sarok azért van lecsapva, hogy a kártya iránya fix legyen.

A képen egy Cobol nyelvű programsor karakterei vannak a kártyán tárolva, talán EBCDIC kódrendszerben, és legfelül látható, hogy az adott kódoszlop milyen karakter kódját tárolja. A használata ugyanis ezeknek a kártyáknak úgy történt - én még programozó-hallgató koromban rendszeresen használtam -, hogy a programozó leírta egy bevonalazott papírra a program szövegét, minden sor megfelelt egy kártyának. Eleinte a lyukasztógéphez nem engedtek bennünket oda, mert kényes és baromi drága masina volt, itt van egy kép róla: [link] Az egyik operátor magával vitte a szobába a papírokat, begépelt egy sornyi szöveget, majd a gép azt rályukasztotta a betárazott kártyára és áttette a másik rekeszbe. A dolog izgalmaihoz tartozott, hogy gépelés közben nem lehetett látni a már beírt karaktereket, mert nem volt kijelző, hanem nem volt szabad téveszteni. Volt egy Backspace billentyű a törléshez, de fejben kellett tartani, hogy éppen melyik betűnél jársz. És aztán a kártyán megnézhetted, mit is írtál be. És ha sok kártyát pazaroltál el, akkor nem engedtek oda többé.

Ezek után érthető, hogy amikor a programozó visszakapta a papírját és a kártyacsomagot, elkezdte gondosan átolvasni a kártyák tartalmát. Az elütött kártyákat elkülönítette, és egy papírra szépen leírta újra csak azokat a sorokat, amelyeket újra el kellett készíteni, majd odaadta egy operátornak, aki talán ráért annyira, hogy tíz percen belül megcsinálja, talán nem. Végül amikor minden kártya megvolt, a sorrendjüket is ellenőriztük, néhány gumikarikával összefogva betettük egy kartondobozba, amit délután 5 körül vitt el a futár a Múzeum körútról a Petőfi híd túlvégénél levő számítóközpontba. Ott amikor A Számítógépnek a megrendelések és előjogos egyetemi munkák között volt szabad kapacitása, betettek egy kártyapaklit a gép kártyaolvasójába, az beolvasta a memóriájába a programsorokat, lefuttatta a programot, az eredményt leporellóra nyomtatta. Ha az eredmény az volt, hogy a 18. sor hibás, akkor mára ennyire futotta. Egy futár másnap reggelre visszavitte a kártyapaklikat és leporellőkat az egyetemre, és mi reggel izgatottan tolongtunk a kisteremben, keresve a saját művünket, és néztük a nyomtatott eredményt. Aztán kitaláltuk, hogy mi is a baj a 18. sorban, az operátort megkértük a javításra, lecseréltük a megfelelő kártyákat a javítottakra, gumikarika, doboz, futár. Ha szerencsénk volt, már a déli futár érkezése előtt betehettük a javított változatot a dobozba, és akkor a délutáni talán már visszahozta az új futtatás eredményét, talán nem.

Ehhez képest amikor már odaülhettünk a gépteremben a hét terminál egyikéhez, és néhány perc alatt akár több hibánkat is megtaláltuk és javíthattuk, mert a futási eredmény alapértelmezésben a képernyőre jött, félelmetes csúcstechnika volt. A programunkat nem vihettük sehová, mert a gépterem egyik merevlemezén kapott egy kis helyet, de legközelebb már onnan folytathattuk. A merevlemezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a maiakat, de ez már külön mese.

A lyukkártya egyébként azért is volt jó, mert különleges minőségű, erős, elnyűhetetlen papírból készült, és ezért mindenféle más dolgokra is használni lehetett.

Örülök, hogy tetszett a mesém. :-))

Ennek a mai ésszel elképzelhetetlenül vesződséges eljárásnak volt egy jó tulajdonsága. Ilyen körülmények között nem lehetett próbálkozásos alapon programot írni, hanem azt rendesen meg kellett tervezni, papíron, előre. Ma megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy beírunk egy nagyjából jó programkódot, aztán majd futtatáskor kiderül, jó-e. Igaz, hogy ma sokkal terjedelmesebb, nagyszabásúbb programokat írunk, mint hajdan, de a jó program ma is kis részekből áll, amelyeknek külön-külön kell jónak lenniük. Akkoriban (1980-as évek legeleje) még éppen csak kialakult a felhasználó és az ún. interaktív programozás fogalma, ezért akkor még nem volt az az alapelv, hogy "Majd a következő verzióban". Egy verziónak kellett lennie, mert a vevő nem megy el még egyszer a boltba, hogy a következő verzió drágán sokszorosított és elosztott lemezeit átvehesse.