Szjg-erek! Leírná vagy bemásolná valaki azt a részt az ÖRÖKKÉből, amikor Reni Vladárnak búcsúbeszédet mond?

– Rentai, megtennéd, hogy az osztály nevében mondasz egy

beszédet? – vigyorgott bele a képembe. Ugyan, nem lepődtem meg, már akkor készültem felállni, amikor még ki sem

mondta a nevem.

 – Hogyne – térdeltem fel fél lábbal a székemre.

– Talán úgy, mintha nem egy csehóban lennél – förmedt rám mérgesen.

 – Elnézést – motyogtam, és az elmúlt években annyiszor kértem tőle bocsánatot, hogy az agyam már csak

Vladár „bocsánatot kell kérnem tőle" Ervinnek raktározta el a nevét. Letettem a lábam, és kihúztam magam,

miközben a többiek mind visszatartott röhögéssel és halk pisszegésekkel várták, hogy mi lesz. – Tudom, a tanár úrral

ez az utolsó óránk, így ez az utolsó alkalom, hogy olyat mondjak, ami miatt leküldhet az igazgatóiba, de azt hiszem,

szándékosan semmi ilyet nem tudnék mondani. Az elmúlt években úgyis mindig véletlenül keveredtem bajba, egyik

félreértést a másik követte, talán emiatt vált kissé felhőssé a kapcsolatunk – mosolyodtam el. – Illetve még a

rajztehetségem is közrejátszott – tettem hozzá gyorsan.

 Az egész osztály engem nézett, Vladár pedig nekidőlt a táblának, és felvont szemöldökkel hallgatott.

 – Valahogy éreztem, hogy ha lesz búcsúbeszéd társadalomismereten, akkor azt én mondom majd, mégsem

készültem rá, úgyhogy rögtönözni fogok. Amúgy is elmarad a személyes balhém, amiben viszont a tanár úr érintett

lett volna, de remélem, ez jobban sikerül, mint egy dal eléneklése... – hadartam, a többiek pedig felröhögtek. Vladár

ezt a részét nem igazán értette, de azért figyelmesen hallgatott. – Tulajdonképpen, azt hiszem, minden diáknak van

egy olyan tanára, akivel kevésbé jön ki jól, és akire négy évig úgy gondolhat, hogy majd az utolsó pillanatban jól

megmond neki mindent, mert akkor már nincsenek következményei. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt

év csütörtökjei alkalmával nem lett volna mit mondanom, és volt, hogy elhittem, majd mindennek a végén

egyszerűen kimondom. De ez nem így van. Mert a legvégén az ember már nem is látja olyan drasztikusan a

dolgokat. Pont tegnap nézegettem át a régi fényképeket, sok készült például a rajzaimról is, és nem bírtam megállni

nevetés nélkül. Rettentően bénák lettek, csoda, hogy átcsúsztam kettessel. – Vladár kissé megenyhült arccal bólintott.

– A rajzórák után pedig következett az etika, amikor viszont már nem tudtam kitörni a peches szerepből, benne

ragadtam, így bármit mondtam vagy tettem, csak rosszul sülhetett el. Visszagondolva ez is sokkal szórakoztatóbb,

mint amikor átéltem, és igazából ehhez sincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy sajnálom, amiért sokszor

kiborítottam – tártam szét a karom. – Nem volt szándékos. Azonban bármilyen is volt a tanár úrral a kapcsolatom,

akármennyire is sötétnek láttam néha, és bár a Harry Pottereket soha nem fogom tudni úgy nézni, hogy ne önt

lássam Piton professzor szerepében, nem felejtem el, hogy segített, amikor elakadtam, átengedett, amikor esélyem

sem volt, és megmutatta az irányt, amikor nem tudtam, hova felvételizzek. És sokat gondolkoztam, mikor lesz

alkalmam ezt elmondani, vagy hogy lesz-e egyáltalán, de úgy érzem, most van rá lehetőségem, úgyhogy szeretném

megköszönni, hogy Párizsban tanulhatok tovább, mert tudom, hogy az ösztöndíjprogramban való részvételemről

Borrel igazgató úron és Máday igazgatóhelyettes asszonyon kívül még a tanár úr volt az, aki dönthetett. És vagy

annyira nem kedvel, hogy inkább elküld Párizsba, csak hogy messze legyek – tűnődtem, és a többiek nevetése miatt

hangosabban folytattam – vagy egyszerűen csak nem is volt olyan rossz a kapcsolatunk – fejeztem be. Olyan csönd

lett az osztályban, hogy egy gombostű leejtése is fülsiketítő zajjal járt volna.

 – Nos – vakargatta meg az állát a tanár. – Nem egészen ilyen beszédre számítottam.

 – Tudom. Még ezt is elrontom – nevettem fel.

 – Rentai! Mit mondhatnék? Te voltál a legidegesítőbb diákom.

 – Köszönöm – mosolyodtam el büszkén.

– Ez csak az igazság – vonta meg a vállát, és ekkor megtört a jég. Vladár elmosolyodott. – Menjetek le az udvarra –

szólt körbe, és miközben a többiek kiviharzottak a teremből (nem kellett kétszer mondani), én felkaptam a táskám,

és előrementem.

A tanári asztal előtt megállva, sóhajtva néztem Vladárra, aki végzett a naplóval, és becsukta, majd összeráncolt

szemöldökkel nézett rám.

 – Van még valami, Rentai?

 – Nem, csak... – biggyesztettem le a számat. – Olyan szép beszédet mondtam, gondoltam... – próbálkoztam, de

Vladár megrázta a fejét.

 – Kizárt, hogy megölellek! Tűnés az udvarra! – küldött el.

 – Nem igaz! – dünnyögtem. – Valaki öleljen már meg! – néztem körbe tanácstalanul, kissé sértetten, mert a

nagymonológjaim után soha, senki nem akar ölelgetni, pedig igazán megérdemelném.

 – Itt vagyok, vífíí! – ugrott rám Virág, és szorosan magához ölelt.

 – Ölelés, Virág, nem azt kértem, hogy törjük el a gerincemet – suttogtam összeszorított szemmel, és egészen

addig nem nyitottam ki, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy túléltem az imént hallott roppanást.