Nektek hogyan sikerült megbirkózni a családdal, barátokkal?

Elkezdtem magamtól undorodni, elhatároztam, hogy nem fogom magam ennyire utálni és változtatok az életemen, életvitelemen. 95kg-ról kezdtem el márciusban, több, kevesebb sikerrel de most 76kg vagyok. Ez így is rengeteg, és ahogy látom a változást, egyre jobban törekszem arra, hogy úgy legyen az étkezésem, ahogyan azt eltervezem(naplót vezetek). Csakhogy mindig jön valami közben, barátnő, hogy menjünk el együtt sütizni, munkatárs, hogy együnk egy fagyit, édesanyám, hogy sütöttem új fajta süteményt, kóstoljam meg. Nos ellenálló vagyok, de úgy érzem, hogy kezdenek megutálni, vagyis nem fogadnak el így ilyennek. Az a baj, hogy nálunk mindenki a családban túlsúlyos, barátnőim szintén. Nekem ez nem lenne baj, nem is érzékeltetem meg semmi ilyesmi, egyszerűen én változtatni akarok magam miatt, az egészségem miatt, és azért, hogy ha valaha is képes legyek úgy tükörbe nézni, hogy igenis szeretem magam, és elfogadom magam(most ez nagyon nem megy, vívódom, őrlődöm önmagam miatt, és lelkileg a padlón vagyok. Ezt nem mutatom soha senkinek, de van, hogy hazajövök és sírok, mert egyszerűen nagyon rossz érzés. Dolgozom napi 8 órában, 1-1 óra oda és vissza is az út, reggel 6kor indulok itthonról és este 6ra érek haza. Itthon tornázom heti 3szor este 8 órától 9 óráig. Szóval én szeretném és ragaszkodom is ehhez, nem szeretnék elmenni fagyizni 8 óráig és közben sütizni is egyben ha már úgyis ott vagyunk, hanem küzdeni szeretnék önmagam ellen, és önmagam legyőzni, de ehhez étkezés és mozgás is kell.

De nem fogadják el, mindig csak minek tornázol annyit, úgysem ezen múlik, egy sütibe nem halsz bele stb stb. Ebben igazuk van, de én utána rosszul érezném magam, mert úgy gondolnám, hogy nem tettem meg aznap mindent önmagamért, hogy egyszer elégedetten nézzek a tükörbe. Mit lehet ilyenkor tenni, feladni nem szeretném önmagam, a céljaim, de a barátaimat, családomat sem szeretném elveszíteni, vagy, hogy eltávolodjanak tőlem, mondván úgysem jön enni, minek hívjuk.