Lenne egy kérdésem diákmunka kérdésben?

Idézet a Tesco titokból:

LEHÚZOTT DIÁKOK

Az előbb említettem, hogy az éjszakai árufeltöltést diákok végezték. Fura, hogy pont hozzájuk kapcsolódik a Teszkó legkeményebb lehúzósdija. Van egy cég, aminek az a neve, hogy (basszus, ezt megint nem írhatom le). A vállalkozás gyakorlatilag pont azt csinálja, ahogy hívják, hiszen diákmunka-erőt közvetít ki cégeknek, többek közt a Teszkónak is. Ezzel még nem is lenne gond, hiszen dolgozzon csak szerencsétlen gyerek az ösztöndíja mel-lett. A baj a kifizetések rendszerével van, illetve az elszámolással. Az ügylet úgy néz ki, hogy normális esetben egy diák X forintot keres nappal, 15%-kal többet délután és 30%-kal többet, amennyiben éjszaka dolgozik. Ez volt a szabály. Ezzel szemben az említett cég rendszere szerint délutánra nem járt pótlék, éjszakára pedig az előírtnak a fele. A Teszkóval persze kifizettették a normális összegeket, csak éppen a srácokhoz nem jutott el, amiért megdol-goztak.

Ezt onnan lehet tudni, hogy az Eminenciás állati jóban volt ennek a diák szövetkezetnek a fejeseivel, aztán amikor egy-két éjszakai tivornyában be-lassult az agyuk, olyan dolgokkal is elhencegtek, amiről szín józanul hallgatni illett volna. A baj persze nem csak azzal volt, hogy a sok szerencsétlen hülyegyereket átverték a palánkon, hanem, hogy a Teszkót is beejtették. Egyik éjszakai iddogálásnál mesélte a diákos faszi, hogy még 2005 nyarán is úgy mentek a dolgok, hogy ha az áruház kért éjszakára, mondjuk húsz embert, akkor nem volt ritka, hogy csak tizenkettőt tudtak felhajtani, mert hát a nyári bulizásban a hülye diák éjszakánként jobban szeretett hörögni meg dugni, mint dolgozni. Viszont a Teszkó meg állatira nem tudott előkapni sen-kit, aki éjjelente sorba állította volna a beküldött diákokat, rájuk szólt volna, hogy ne mozogjanak egy kicsit, és gyorsan megszámolja őket. Azaz tizenkét gyorsmozgású diák simán számíthatott húsznak. Egyszóval nem figyelte a kutya sem, hogy valójában hányan is jöttek be dolgozni. A diákos fickó jókat röhögött a koktélja mögött, amikor elmesélte, hogy ezek után természetesen annyi ember után számláztak, ahányat az áruház rendelt. Mivel ez így logikus és frankó.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy voltak diákok, akikkel nem mertek kikúrni. Ezek olyanok voltak, akiknek az apja rendőrként szolgált, esetleg volt jogász rokona, vagy valamelyik hivatalnál dolgozó ismerőse, akitől fosott a diákszövetkezet. Ők rendesen megkapták a szabály szerint előírt összeget, csakhogy ne járjon a szájuk. A többieknek persze fogalmuk sem volt a jogaikról, pedig bármelyik hülye le tudja tölteni az internetről az ide vonatko-zó szabályokat, amelyeket a diákszövetkezetnek is kutya kötelessége betar-tani. Akinek nem voltak befolyásos rokonai, de mégis ugatni kezdett, azt úgy intézték el, hogy simán csak nappali műszakot kapott. Ezt persze a lehető legritkábban tudta egy diák abszolválni, hiszen a diákok általában iskolában vannak a nap túlnyomó részében, ugyebár. így a nagyszájúak simán kihul-lottak, maradtak a birka vámpírok, akik csökkentett pénzért melóztak éjsza-kánként, így megy ez.

Ha csak a fenti példát vesszük, és elhisszük, hogy a nagyszájú diákszö-vetkezetes fószer igazat gőzölgött ki a koktélos poharából (és ezt nyugodtan elhihetjük), akkor az úgy néz ki, hogy ha egy nap a húsz emberből nyolcat ki sem vitt az áruházba, és ezt megszorozzuk az áruházak számával, ami le-gyen, mondjuk hatvan, az már rögvest négyszáznyolcvan ember egy nap. Ezt még szorozzuk meg az óradíjjal, ami emberenként kábé hatszáz forint. Így olyasmi jön ki, hogy a bulin a szövetkezet óránként három kilót keresett. Mindezt olyan embereken, akik ott se voltak. És még nem is számoltam sokat! Ez így gyorsan összeadva még alacsony hangon is több százmilliós bevételeket jelent, méghozzá olyan bevételt, amit nem kell továbbosztani a munkavégzőnek, hiszen az, mint olyan nem létezik, ugyebár, Magyarisztán! A diákszövetkezet megjelenése mellett a verseny a polcszervizes cégek közt is egyre erősödött. Ha egy újabb beszállító jelent meg a piacon, akkor az összes olyan cégtől bekért ajánlatot, akik a Teszkó kegyeit élvezték. Min-denki beadta az ajánlatát, majd a szállító értelemszerűen kiválasztotta a neki legkedvezőbbet, ami pont ugyanaz volt, mint a legolcsóbb. Vágható?

Ezzel sok szervizcég beszívott, mert az általuk alkalmazott munkaerőnek kifizetendő óradíjat egy közös megállapodás szabályozta. Tehát volt egy összeg, ami alá nem mehetett a szervizcég. Sok esetben viszont a szállító felé való vállalása alacsonyabb óradíjon ment, mint a kifizetendő összeg. Ez persze bukót jelentett, hiszen ha hatszázat kapok a szállítótól egy ember után, aki egyébkém 800-ba kerül óránként, akkor két kiló bukóban utazom. Persze erre is találtak megoldást a szervizcégek. Rájöttek ugyanis, hogy a Teszkós igazgatók egyre több munkát követelnek a szervizesektől. Sőt, amint ahogy az előbb írtam, nem is engedtek saját alkalmazottat nyúlni ah-hoz a termékhez, amire a cégek le lettek szerződve. Ebből eredően a polc-szervizeseket arra kötelezték, hogy végezzék el a teljes feltöltést.

A szervizcégek ennek tudatában megállapodtak a beszállítóval abban, hogy egy ember mondjuk, heti három órát pakol nekik, majd közölték az adott szervizessel, hogy a beszállító cuccait csak heti egy órában kell tölteni. Így ők csak heti egy órát kellett, hogy kifizessenek, viszont kaptak heti hármat a termék forgalmazójától. Az elvégzetlen munka miatt meg nem kellett aggódniuk, mert különféle fenyegetésekkel a Teszkó kiverte a munkát a szervizesből, ha ki volt fizetve, ha nem. Remélem tudták követni, ha nem, fussanak rajta át még egyszer, megéri. A szerencsétlen melós hiába prob-lémázott. Se a Teszkón, se a szervizcégen, se a tőle egyébként elzárt be-szállítón nem tudta leverni az elmaradt pénzeket.

Annak, hogy a Teszkóból nem csak árut, hanem komolyabb összegeket is gyakorlatilag minden különösebb probléma nélkül ki lehet pakolni, egysze-rű oka van, mégpedig a fejetlenség. Maga a szervezet is rettenetesen rosz-szul lett felépítve, ezt mindenki, akivel eddig beszéltem meg tudta erősíteni. Az alsóbb pozíciókból ez nem igen látszik, hiszen ott az ember el van foglal-va azzal, hogy öt kenyérpirítót rakjon ki, vagy hatot. Az igazgatók szintjén azonban már más a helyzet. Felettük a vezetőség dönt és bármilyen marha-ságot is kapnak utasításba, azt végre kell hajtaniuk, kombinálva a hazulról hozott marhaságokkal. Hát így. Többen valószínűsítik, hogy pár éven belül a Teszkó alkalmazottak száma a feltétlenül szükséges minimálisra fog csök-kenni. Lesz az áruház-igazgató, pár igazgató az egyes osztályok felett, eset-leg néhány osztályvezető a kuli melóra. Minden egyebet, a biztonságtól a takarításig, a polcszerviztől a többi szakmunkáig külső cégek fognak elvé-gezni, akik még fizetnek is azért, hogy bekerüljenek. A fenti esetre a Polc-menedzser hozott is pár példát, az önzetlenség jegyében ezeket most meg-osztom magukkal. Itt van mindjárt a kozmetikai részleg. Ez egy frekventált hely, jól öltözött üzletasszonyok innen lopják a szemspirált. Mostanában - tán pont emiatt - az értékesebb kozmetikai cikkeket vitrinbe zárják. Ezzel megakadályozzák, hogy bárki fia vásárló csak úgy levegye a polcról a rú-zsokat, körömlakkokat és egyebeket. Aki ilyesmit akar, annak várnia kell úgy egy másfél órát, míg a nagy számok törvénye alapján egy piros pólós eladó arra téved. Ha ez megtörténik az már maga iszonyatos szerencse, hát még ha ez az ember szakértőnek is bizonyul az étintett területen és nem éppen kelbimbóért megy a raktárba. Normális esetben egy negyed óra várakozás és reménytelen hahózás után a vásárló felkeresi a vevőszolgálati pultot, ahol a kisasszony bemondja a mikrofonba, hogy eladót kérnek a kozmetikára. Mivel a kozmetikai osztályhoz nem igen tartozik eladó, maga a felhívás nem egyéb, mint puszta kikiáltott szó. Erre úgy fél óra alatt valaki rájön, és ekkor kezdik el keresni a kulcsot. Mire előkerül a megfelelő ember a megfelelő kulccsal, sok vásárló beleőszül, ami ugye újabb kozmetikai termék vásárlását teszi szükségszerűvé. De ez még nem is annyira durva, magára vessen az, aki a Teszkóból szeretne szépülni. Az igazi frankóság a bórápoló krémek tömeges eltűnése elleni védekezés egyik különleges módja. Van egy krém, ami vagy eltűnteti a ráncokat, vagy a köztük lévő réseket tömi el valami anyaggal, nem ismerem a pontos hatásmechanizmust, mindenesetre annyira drága, hogy azt csak lopni érdemes. És lopják is rendesen. Erre a krémekért felelős föagy kitalálta, hogy egy piros szalaggal le kell választani a krémek tárolására kialakított polcocskát. A szalagra pedig rá kell írni, hogy eddig és ne tovább. Ez az a végső pont, ameddig a polcot áruval fel lehet tölteni. A szalag a korábbi mennyiség mintegy ötödének a kihelyezését tette csak lehetővé. Sokan kérdezték, hogy mi ennek az oka? Az okos ember ekkor elmagyarázta, hogy ha kevesebbet raknak ki, akkor kevesebbet is lopnak a vásárlók. Viszont ha kiürül a polc, újra fel kell tölteni. De megint csak kevéssel! Nehogy sokat lopjanak. Az eredmény az lett, hogy maguk természetesen ugyanannyi krémet loptak, csak kisebb mennyiségből. És valaki ott fenn nagyon büszke volt magára.

A csúcs megoldás szintén a biztonsági főnök fejéből pattant ki. Az okos jóember rájött arra, hogy a díszdobozos piákat is lopják, nem csak a pucér üvegeket. A dolog mondjuk logikus, hiszen egy tolvajt is hívhatnak vendég-ségbe és akkor mégsem állíthat be üres kézzel, ugyebár. Karácsony előtt történt, hogy fullra berendelte magát az áruház díszdobozos viszkivel. Szép kiszerelés volt, közepesen népszerű ital, egy pohárral összecsomagolva magányos, ámde igényes és nem utolsó sorban tehetős alkoholisták számá-ra. Amikor ezek elkezdtek fogyni, méghozzá úgy, hogy arról a leltár nem sokat mutatott, jött az ukáz, miszerint a dobozokat le kell pántolni biztonsági pánttal, mint a CD dobozokat. Okés hát! Ember ment a pántoló géppel, ami olyan erővel húz, mint ahogy egy pitbull terrier harap. A viszkis papírdobozo-kat szinte villámgyorsan sikerült szaloncukor formájúra alakítani mindössze két pánt segítségével. És a végén még baromi nagy volt a csodálkozás, hogy vége a karácsonynak és senki nem vett ilyet. Mondjuk az is igaz, hogy lopni sem loptak.

A másik eszement baromság szintén a díszdobozos piák lopásának megakadályozására irányuló debil próbálkozás volt. Itt a fémdobozokban rejlő italokra specializálódott tolvajokat akarták megfogni, egy elvileg már bevált technikával. A módszer alapját az etikett képezte, azaz a kis mágnes csík, ami a termékre ragasztva beriasztja a kasszánál lévő kaput, ha a cuc-cost sunyi módon akarták kivinni. Az okos biztonsági fogta magát, kivette a fémdobozból a piát, beragasztotta a mágnes csíkot a doboz aljára, majd az üveget visszacsúsztatta a helyére. Innentől elvileg nyugodtan kellett volna aludnia, de az italok továbbra is fogytak. Az egyik polcszervizesnek kellett szólnia, hogy sajnos a fémnek már csak az a tulajdonsága, hogy ezeket a kis mágnes csíkokat leárnyékolja, így olyan, mintha semmi nem lenne a dobozban. Hát ennyit a gondolkodó biztonságiakról. Széltében hosszában ismert a fóliával bélelt sporttáska és ballonkabát esete, de ettől képtelenek elvonatkoztatni. A fémdoboz az más. Állítólag az egyik biztonsági őr meg volt róla győződve, hogy azért kell a hosszú, henger alakú fém díszdobozok aljára ragasztani a mágnes csíkot, hogyha a tolvaj belenyúl, hogy kiszedje, és a lekapart zsákmányt a markába zárja, akkor nem tudja az ökölbe szorított kezét kihúzni a dobozból. És ilyenkor már könnyen meg lehet ismerni a gonosz embert, mert viszkis doboz van a kezén, így megy ez.