Mikor zavaráják már el a FIDESZ-t a kormányról?

Immár több mint egy éve folyik Magyarországon a rokkantak elleni hajtóvadászat. Rögeszmévé fejlődött a téveszme, hogy egy megroggyant ország minden bajának okozói a rokkantak.

„Magyarországon rendkívül negatívan hat a foglalkoztatásra a rokkanttá nyilvánítás rendszerét körülvevő számos csalás és visszaélés. A következmény: régiónk többi országához képest hazánkban kétszeres a rokkantak aránya. Ekkora különbséget semmilyen valóságos körülmény nem indokol, nincs tehát ennyi magyar ember, aki ne tudna valamilyen betegség, vagy fogyaték miatt munkát vállalni.” (Széll Kálmán terv)

A bűnbak tehát megneveztetett. Indulhatott a vadászat és a rokkantak száma egyre nőtt, mint a horgász hala a meséjében. Legfelkészületlenebb döntéshozóink már csaknem egymillió „vadászható” rokkantról beszéltek érzékeltetve, hogy legalább a felük szimuláns.

Meg is indult a csalózás, felpörgött a gépezet, rohant mindenki álrokkantat találni. Szimuláns ugyan nem nagyon akadt, az esetleg munkára foghatók száma mára már kormányzat szerint is elenyésző. De az előítélet még tartja magát, sőt most törvény rangjára akarják emelni.

Érdemes-e néhány tízezer egészségkárosodott emberrel megnövelni a munkanélküliek táborát csak, hogy kielégítsük a tudatlanok vérszomját? A Széll Kálmán tervben két régmúlt technika pontatlan értelmezéséből adódóan beszélnek blődségeket. A ’90-es évek elején volt bevett társadalmi gyakorlat az ötvenes éveiket taposó a munkaerőpiacról kiebrudalt munkavállalók rokkantosításba menekítése. Velük – átmenetileg - tényleg felduzzadt a rokkantak száma. De ezek az emberek ma már betöltötték az öregségi nyugdíjkorhatárt, beszélni beszélhetünk róla, kiöregedtek már ők a munkára foghatók világából. Korrigálva a hibát őket ezért a jövőre átsorolják az öregségi nyugdíjasok közé. Ezzel a csaknem nyolcszázezres rokkant tömeg kevesebb, mint felére csökken. (Ez a törvény legpozitívabb, egyetlen dicsérhető eleme) Vadászható rokkant tehát már csak: cc. 380 ezer fő.

Egyenetlen területi megoszlásban: Soltész államtitkár úr rácsodálkozott arra, hogy a rokkantságot az ország legelmaradottabb területein találjuk meg. Jó, ha tudja az államtitkár úr, a szegénység és a nyomor, betegség együtt jár. A kilencvenes évek óta megfigyelhető tendencia, hogy a magyar munkavállaló nem megy táppénzre, inkább betegen is dolgozik, mert félti az állását. Egy egyszerű influenzát éppúgy lábon próbál meg kihúzni, mint egy komolyabb egészségkárosodást. Na most, ahol már semmi munka nincs, akkor mit veszíthet, ha jelentkezik rokkantnak? Valami betegsége biztos van, hisz a kevés jövedelméből nem jutott neki helyes egészségmagatartásra, gyógykezelésre. A munkanélküliség, a betegség és a rokkantság együtt járásában nincs tehát semmi magyar sajátosság, inkább az a furcsa, hogy ez az alapvetőnek tartott ismeret még nem evidens minden döntéshozó számára.

A rokkantság fogalmának megváltozása az ezredforduló után megfogalmazódott egy szigorítási és egy szemléletváltási igény a rokkantosításban. 2008. január 1.-től már nem azt nézi az erre hivatott bizottság, hogy az illető képes-e korábbi munkáját elvégezni, hanem azt, hogy maradt-e annyi munkavégző képessége a megbetegedettnek, hogy az még elfogadható arányban értékesíthető a munkaerőpiacon. A szigorítás eredményeként csökkent a rokkantsági vizsgálatra jelentkezések száma. (Átmenetileg persze ez nőhet, ha tartós marad a gazdasági visszaesés vagy stagnálás.)

Mivel a rokkantak közé belépők száma csökken és a természetes fogyás esetükben magasabb az átlagnépességnél, a rokkantak összlétszáma is elkezdett apadni.

A szemléletváltás másik eleme a rehabilitáció megnövelése volt. Az egészségkárosodott személyt segíteni kell a mielőbbi egészségi állapotának lehetséges helyreállásában, szociális talpra állásban és a munka világába történő visszakerülésben. Ezzel elméletben természetesen mindenki egyetért. De azt a jelenlegi törvénytervezet alkotói is tudják, hogy hiába rehabilitálunk közepes hatásfokkal egy élete delén járó embert, ettől ő nem lesz vonzó a munkaerőpiacon. Negyvenöt év felett már nagyon nehéz munkahelyet találni, félig átképzetten és többé-kevésbé gyógyultan meg érdemi munkát megvalósítani szinte kizárt. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy feleslegesen kidobott pénz a minimális rehabilitáció, amit nyugodtan nevezhetünk csak összekalapálásnak.

Ezért a törvénytervezet saját bevezetőjének is ellentmondva, azokat, akiknek kevesebb, mint öt éve van hátra saját öregségi nyugdíjkorhatáruk betöltéséhez békén hagyná. Szintén reménytelennek ítéli meg a jelenlegi I., II csoportos rokkantak komplex rehabilitációját. Emberi jogaik, ide vagy oda, ők sem részesülhetnek a komplex rehabilitáció áldásaiban. Kapnak annyit, mint eddig. Többet rájuk költeni, azaz rehabilitálni őket már nem érdemes ismeri el a tervezet. Egyénileg ez egy sablonszöveg: „rehabilitálható, de komplex rehabilitációja nem javasolt” Ennyi, leírták…

Kiesnek hát a munkára fogható körből ők is, de maradt még vadászható: olyan kétszázezer fő. Két fő csoportban :

A megközelítően 110 ezer III. csoportú „vadászható” rokkantnyugdíjas esetében olyan húsz százaléknál változtat – csökkent - a bizottság az egészségügyi károsodottság mértékén. (Bár, ezen megállapítások némelyike is csodatétel kategóriájába tartozik. Jelenleg kétezer per zajlik a rokkantsági fok vitatása következtében, döntően az egészségkárosodottaknak van igazuk.)

A rehabilitációs ellátásban részesülők esetében gyenge harmadrész az, aki ideig-óráig meg tud kapaszkodni a munkaerőpiacon. Hozzájuk számítják a szociális járadékosokat, ez olyan kilencvenezer ember.

Az összesen kétszázezer főből tehát olyan 30-40 ezer fő visszaterelését látják elképzelhetőnek egy-két évre a munkaerő piacra. Hogy miért csak ilyen keveset? Mert sem valódi, azaz komplex rehabilitáció, sem tényleges munkaerő szükséglet nincs jelenleg.

A jelenlegi komplex rehabilitáció eszköztelenségét jelzi, hogy az állami statisztikák szerint is mindössze 25-30 %-át sikerül újra munkába helyezni. Arról, hogy ez esetleg csak időszakos és képtelen megragadni a rehabilitált a munkahelyen természetesen nem vezetünk statisztikát.

Nincs kommunikáció a szigorítást sürgető Dr. Lanczendorfer Erzsébet kereszténydemokrata (?) országgyűlési képviselő és az egészségkárosodottak mentésére fellépő katolikus egyház, a Máltai Szeretetszolgálat és Róma püspöke között. Jól jelzi, hogy az egyházak egyre inkább a szigorítások miatt a megnyomorodott emberek sokoldalú mentésére állnak át. A képviselő asszony meg megtagadva 2007-es önmagát, ma már az egészségkárosodottakat hibáztatja azért, mert azok nem tudnak visszakerülni a munkaerőpiacra. Kár, hogy nem Róma püspöke dönt a magyar országgyűlésben az egészségkárosodottakkal kapcsolatban. Pedig a képviselő asszonynak már csak hivatalból is tudnia kellene, hogy a „Kelj fel és járj” csak arra hivatottak esetében jelent valódi segítséget. A többieknél marad a csökkent munkaképesség, esetleg csökkent ezért muszájból kiegészített kereset és majd ha elterjed akkor az atipikus foglalkoztatás. Ezek nélkül a rehabilitáltak üldözésének megszavazása méltatlan minden humánus, vallásos embernek.

A magyar gazdaság nem azért foglalkoztatja csak mindössze 55 %-át a munkaképes korú lakosságnak, mert a többi nem akar dolgozni, hanem mert nincs több munkavállalóra szüksége. Az egészségkárosodott személy akkor lesz keresett munkaerő és valóban többlettermelő, ha növekszik a gazdaság. Addig csak vagy a munkanélküliek egy agyon szekált és ettől költséges részét alkotja a ráerőszakolt színlelt rehabilitációs részleggel, vagy pedig sajátos módon - a kedvezmények által - kiszorítja az állások egy részéből az egészségeseket. Azaz nem lesz több munkahely, csak államköltségen megtámogatott egészségkárosodottak kerülnek az egészséges dolgozók helyére.