A kormány addig nem bukik meg míg a szocializmusban felnőttek ki nem halnak?

Miért, mikor nem a Fidesz volt nyert a választásokon, akkor hol voltak a szocializmusban felnőttek?

Mintha teszem azt, az MSZP szavazótábora csupa zsenge, lelkes, pirospozsgás fiatalból állna, mintha nem is lennének szép számban közöttük vén, fogatlan, orbáncigányozó szavazópolgárok.

#7

Én nem vagyok ilyen optimista, mivel a pártok idomulnak a szavazókhoz, és a legfőbb "réteg" az országban, sajnos a prolik (és itt most véletlenül sem az öntudatos munkásosztályt kell érteni) és a '90 utáni politikát átitatja a prolik ténykedése.

Erről van egy remek cikkrészlet (kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni, sajnos)

A proli-észjárás szerint semmiképp nem azért zajlott a rendszerváltás, hogy most megszűnjék az osztogatósdi, amely – a rendszerváltással szemben – egyenértékű volt a fogyasztással. Kádár halálával maga a Főosztogató távozott. Akik megdöbbentek, miért kígyózott akkora sor egy tömeggyilkos ravatalánál, gondoljanak bele: az ott megjelentektől az elhunyt semmit nem vett el, viszont nagyon is sokat adott nekik, akkor is, amikor tulajdonképp nem volt miből.

A tehetetlenkedő, nem egyszer ostoba kövületként viselkedő Antall-kormány nem elsősorban ideologizálásával és szarakodásával buktatta meg önmagát, hanem épp egy pozitívummal, azzal, hogy szűkítette a prolik életterét. A nagy ellátórendszerekhez azonban nem mert nyúlni, hiszen annak elsődleges haszonélvezője az addigra már többségbe kerülő Hhp[b], valamint az egyre komolyabb problémává váló cigányság volt. A hatvanas években elszaporodó réteg a rendszerváltásra kitermelte az első nyugdíjas-tömeget, amelyet a legsúlyosabban érintettek a változások, nem egyszer a nyomorszintre lökve vissza százezreket, akik egész életükben semmi hasznot nem hajtottak, most azonban – áldozatként – azt állították, hogy az egész életüket végigdolgozták. Az elszegényedést fokozta, hogy az Antall-érában egész egyszerűen nem lehetett hitelhez jutni. Kiépült a bankrendszer, léteztek bankfiókok, rejtély, mivel foglalkoztak, egy azonban biztos: hitelt, azt nem adtak, még annyit sem, mint az „átkosban”, ahol két ember minden további nélkül meg tudta például csinálni, hogy egymásnak kezeskedve felvették a személyi hitelt, ha minden kötél szakadt. A Hhp[b] milliói hónapok alatt belátták, hogy a rendszerváltás rájuk nézve súlyos hiba volt. Hatalmas pénzhiány állt elő. Miután a proli mögöttes okok keresésére, mélyebb gondolkodásra alapvetően képtelen, ez nem is funkciója, önnön létének jogosultságát firtatni pedig könnyen belátható okok miatt aligha hajlandó, a millióssá duzzadt réteg leszarta, hogy van miből osztogatni, vagy nincs, és azt is, hogy kinek a pénzéből fognak osztogatni. Az osztogatásnak nem lehetett vége. Amint alkalmuk adódott, a prolik megbuktatták az MDF-et, és természetes reflexszel nyúltak vissza annak a rendszernek a képviselőihez, amely annak idején őket kitermelte és dajkálta: a szocialistákhoz.

Nem állítjuk, hogy a szocialisták már akkor arra utaztak, ami később az egész politikájukat fémjelezte, egy dolog azonban biztos. A gazdaság valamelyes gatyába rázásának és a százmilliárdos privatizációknak köszönhetően némileg egyensúlyba hozták az országot, de azután körülnéztek, hogy megállapítsák, melyik az a társadalmi bázis, amelynek segítségével a lehető leghosszabb ideig hatalomban tudnak maradni, és a választásuk a prolikra esett. Jól emlékeztek rá, hogy ezzel a réteggel lehet üzletet kötni. Régen az alku így szólt: ne politizálj, cserébe munka nélkül egy kicsit könnyebben élhetsz. Most a jelszó első fele így módosult: szavazz rám.

Az osztogatósdi leállításával, a nagy ellátórendszerek átalakításával, a pénznyelőgépek felszámolásával – azaz tulajdonképpen a szocializmus teljes kivégzésével – már Hornék megmenthették volna az országot. Az államnak négy dolga lehet: az őt létrehozó állampolgárok életének, egészségének, vagyonának és szabadságának védelme. Ami ezen felül vagyon, az ördögtől vagyon. Kelet-Európában azonban, ahol a demokratikus hagyományok ismeretlenek, soha nem alakulhatott ki az államalkotó citoyen; nem a polgárok hozták létre és tartották fenn az államot, hanem beteges, fordított folyamat játszódott le, az állam tartotta fenn – vagy épp szüntette meg – a saját polgárait, ahogy úri kedve tartotta. Sokáig minden gondolkodó helytelennek vélte ezt; ma már elgondolkodtató, van-e értelme rövidre engedni a pórázt ott, ahol ennek nyomán nem citoyen termelődik, hanem proli.

Az első szocialista-szabaddemokrata kormány mindenképp úgy vélte, van értelme, sőt, a cigánysággal együtt ez az a társadalmi réteg, amelyet egyenesen szaporítani kell. A szociális ellátórendszerek a sokgyermekesekre, a dolgozni nem tudókra vagy nem akarókra tekintettel formálódtak, a GDP-t közvetlenül vagy közvetetten termelőket erkölcsi bűnösnek tekintették és megbüntették, és akadt neves szociológus, aki ki bírta mondani, hogy egy családnak mindenképp joga van havi százezer forintos jövedelemre, hogy meg tudjon élni, akkor is, ha nem dolgozik, és soha nem is fog dolgozni. Ennek a szemléletnek a nyomán elsődlegesen a romaprobléma éleződött ki: a tömeges vagyon elleni bűncselekmények, később pedig a kimondottan rasszista jelleggel elkövetett, értelmetlen vérengzések elkövetői egytől-egyig cigányok voltak, mindenki velük kezdett foglalkozni, és gyakorlatilag még a szakma – a szociológusok, társadalomtudósok – számára is láthatatlan és érinthetetlen maradt egy sokmilliós réteg, amely nem bűnözött látványosan, nem viselkedett és élt különösebben botrányosan, ám szinte észrevétlenül az ország legnagyobb társadalmi erejévé vált. Többé nem lehetett megkerülni.

A közbeszély előszeretettel szólt egy időben a „Horn-nyugdíjasokról” vagy „MSZP-nyugdíjasokról”, ám az igazság az, hogy a szocialisták – egy időben megrendíthetetlennek vélt – szavazóbázisa lényegileg nem nyugdíjas volt, hanem olyan proli, aki időközben nyugdíjkorba lépett. Szemlélete ezzel egyáltalán nem változott meg, sőt. Köztudott, hogy az idős embereknél a fiatalkori negatív tulajdonságok fokozottan jelentkeznek. Aki húszévesen proli volt, az nyugdíjasnak ultraproli lett. Kialakult a szocialista tüntetéseken egy időben közszereplést is vállaló militáns, fogatlan, bottal hadonászó, kőbuta réteg, amelyet valóban nem lehetett hitében megrendíteni; ez a réteg tartotta sokra Medgyessyt és istenítette Gyurcsányt. A milliós prolitábor azonban egyáltalán nem kötelezte el magát politikailag vagy pláne ideológiailag a szocialista párt mellett.

Sem pedig ellene. A Fidesz más hiten volt, sokáig hatalmas hibákat követett el, és minden követ megmozgatott, hogy ezt a masszát – legalább a választás napján – valahogy a maga oldalára lapátolja. Sehogy sem értették, milyen réteghez kell szólniuk. Egy valamiben voltak biztosak – helyesen –, abban, hogy a prolik nem liberálisok, ezért az első szocialista-szabaddemokrata kormányzás alatt faképnél hagyták a liberalizmust úgy, ahogy volt, és ósdi konzervativizmussal, bethlenizmussal kísérleteztek, időnként folyamatosan riszálva a szélsőjobb felé. Ebben is tévedtek, mert a proli nem volt konzervatív magyar úr és nem volt hungarista sem (minden híresztelés dacára a nyilasok nem „kispolgárok”, nem „lumpenek” és nem „deklasszált rétegek” voltak, hanem bizony a klasszikus munkások, Csepelen meg Angyalföldön, akár tetszik, feleim, akár nem). A proli a hungarizmussal több okból szívesen kokettált. Ezeket az okokat azonban sokan félreértették, és a Fidesz sem volt okosabb. Azt a prolit, aki a negyvenes években Szálasi mögé sorakozott, nem Szálasi elmebajos ideológiája érdekelte; fikarcnyit sem izgatta az országgyarapítás vagy a végső győzelem. Nekik a hungarizmus ígért. A nyilas tagtoborzáson konkrét ígéretek hangzottak el és kerültek jegyzőkönyvbe: ha mi leszünk hatalmon, te kapod a zsidó fűszerüzletét, te kapod azt a házmesterséget, te amazt a zöldségesstandot. Nem cifrázták, megmondták: ha ránk szavazol, mi adni fogunk neked. Konkrétan ezt, és ezt, meg ezt. A proli erre azt mondta: rendben van, akkor én kapom. Ha a kommunisták ígérték volna ugyanezt, melléjük állt volna, de kommunisták akkor nem léteztek. Az 1944-ben kibombázott és az Auschwitzba deportált zsidó lakásába betelepített proli szemrebbenés nélkül elzavarta a lakás visszatántorgó tulajdonosát, és a fennálló – kényszerűségből bizonyos fokig már akkor prolibarát – hatalom nem volt hajlandó ezen az állapoton változtatni. Ezzel kimondta, hogy a proli jogosan birtokolja azt, ami nem az övé. Itt keresendő Csurka nagy tévedése. A MIÉP-vezér a maga szintjén intellektuel volt, s noha alapvetően a zsidó összeesküvés lázálmára építette ideológiáját, a tudatlan, iskolázatlan proli számára semmit nem mondtak az általa meghivatkozott tények, fogalmak, de még a csúsztatások, félinformációk és hazugságok sem. (Ráadásul Csurka semmit nem ígért, sőt „szerényebb” életmódot, „fenntartható fejlődést” emlegetett, ami prolifülekben legalábbis gyanúsan hangzott.) Ez volt az oka annak, hogy a MIÉP körül javarészt nyugdíjasok tömörültek. Ez a réteg még nem volt diszlexiás, és még ha csak nyolc általánost végzett is, ezelőtt negyven-hatvan évvel abban a nyolc esztendőben többet vertek a fejébe, mint ma a lebutított oktatás akár a diplomáig képes. Csurka sűrűn ostorozta is az általános elhülyülést, és ezzel is alaposan mellélőtt, mert a proli nem szereti, ha lehülyézik. Utána Vona Gábor már csak egyszer akarta bezáratni a kereskedelmi tévéket, de az ötletet követő ellenséges hallgatás után ő is sürgősen letett arról, hogy a prolit legfőbb szellemi tápláléka elrekkentésével fenyegesse. Nem gondolhatta igazán komolyan, hiszen maga is a proliosztály jellegzetes szülötte, annak minden jellemvonásával együtt.

Érdekes jelenség volt Magyarországon a taxisblokád. Ez volt az Antall-kormánynak az az időszaka, amikor először érezték, milyen nehéz lehet a kormányzás. A proliknak nem tetszett, hogy „felemelték” a benzinárakat, mégpedig minden kompenzáció nélkül. Ezeket az árakat persze senki nem „emelte”, mentek azok maguktól. Érdekes az is, hogy az ország – akkor látszott, milyen szinten el van prolisodva – egyáltalán nem a Kupa Mihály és bandája által kiötlött fosztogató adórendszer ellen ment az utcára. Az senkit nem zavart. Úgyis a gazdagok fizetnek, ha meg nem, valahogy majd úgyis kijátsszuk (és az Orbán-éráig valóban ki is lehetett játszani). De ha valamit felemeltek, és az ellen nem lehetett mit tenni, az a rendszer halálát is jelentette. A taxisblokád örök szégyene marad a magát liberálisnak valló pártnak, nem is annyira azért, mert melléállt, sokkal inkább azért, mert akkor megbuktathatta volna az operertthorthysta Antall-kormányt, de ezt elmulasztotta. Pedig ezt kellett volna tenni, utána pedig vigyázzba állítani az összes prolit. A mór megtette kötelességét – a mór kussoljon. Ehelyett még nagyobbra nyithatta a száját. De nem, amikor kellett volna. Érdekes, hogy a sanyargató adórendszer ellen húsz év alatt szinte egy pisszenés nem hallatszott. Nem csoda, mert az ország háromnegyede a haszonélvezője volt. Ennek egy feltétele volt: nem szabad hasznot hajtani.

A Fideszt teljes mértékben megtévesztette az 1998. évi, a kisgazda-paktumnak köszönhető kormányra kerülés (a legtöbb szavazatot ugyanis nem ők kapták, hanem a szocialisták): azt képzelték, mellettük áll az ország, és még nagyobb tévedésben voltak, amikor azt hitték, a kamu ígérgetés hatalomra kerülés után kamu osztogatás formájában folytatható. Jól emlékszünk rá: a Fidesz 1998 és 2002 között semmit nem osztogatott, aminek a proli számára kézzelfogható haszna lett volna. Beszélt mindenféle családi adókedvezményről, meg lakásvásárláskor érvényesíthető dolgokról, de hát a proli alapvetően nem arról híres, hogy sokat adózik, új lakást se igen szokott harmincmillióért venni, 2000 körül a sok gyermek vállalásáról is leszokott, így az intézkedések nem igazán hatották meg. A milleneum körüli hatalmas csinnadratta bizonyos külsőségei tetszettek neki, de teljes hatásukat nem fejthették ki, mert a szocialista média jó érzékkel folyamatosan csepegtette a mérget a prolifülekbe: százmilliókért úsztat koronát a cigány, holott az a pénz családi pótlék formájában a tiéd is lehetne. Az országzászló-osztogatás inkább vidéken hatott, de még ott sem versenyezhetett a kereskedelmi tévékkel, főként a prolik által szinte kizárólagossággal favorizált RTL Klubbal. Az országzászló nem vonultat fel hatszázezer színt, nem pofázik megállás nélkül, nem jópofizik, nem verekednek benne lumpenek és cigányok, és még számos hátránya van; tulajdonképpen egyszer átveszi az ember, aztán csak ott lóg, és nem csinál semmit. Ezzel szemben az RTL Klubon, amelyet folyamatosan üldözött a TV2, és amit számos más szarcsatorna is majmolni kezdett, mindenféle érdekességet láthatott a proli, az RTL pedig folyamatosan izgatta Viktor ellen. A Hhp[b] már sajnálta, ha nem ment szavazni 1998-ban. Megfogadta, hogy 2002-ben elmegy, és megfingatja ezt a tolvaj Orsóst, aki már amúgy is túlságosan sokat lopott. Ami önmagában nem volna baj, hiszen loptak a szocik is épp eleget, csakhogy ők mégiscsak egy kicsit szerényebben csinálták, szégyellték is magukat érte, és ami a legfőbb: ők adtak is. Orbánék meg nem adtak semmit. Kivéve a tűzijátékot. Azt szereti a proli, de hát tűzijáték nincs mindennap.

Medgyessy káprázatos és gátlástalan ígérethalmazzal könnyedén maga mellé állította ezt a réteget, ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy – az országot fenntartók balszerencséjére – még gátlástalanabbul be is tartotta ezeket az ígéreteket, szétosztogatva legelőször is néhány millió embernek 19 ezer forintos egyszeri nyugdíjkompenzációt. 2002 nyarán tobzódtak a prolik, voltak tipikus proliszakmák, például az egészségügy, ahol ötven százalékos béremelést hajtottak végre – persze nem az orvosok esetében – a semmiből, az üres államkasszából. Ha még maradt volna a magyar gazdaságnak bármilyen pénzügyi tartása, az 2002 őszére gyakorlatilag összeomlott, de erről senki nem beszélt, és pusztába kiáltották szavukat azok a közgazdászok is, akik magányosan, pártháttér nélkül figyelmeztettek a bajra. Azok a bankok, amelyek Antall idején nem voltak hajlandók hitelnyújtásra, most a fogyasztó után dobták a sok esetben csalóka, „egymillió forint havi húszezer forintért” típusú kölcsönüket, nagyobb induló összeget tartalmazó „hitelkártyáikat” (amelyek valójában bankkártyák voltak; a valódi hitelkártyák Magyarországon lényegében ismeretlenek maradtak), valósággal rátukmálták az amúgy is túltömött prolira a pénzüket, a legtöbb esetben komolyabb fedezet nélkül, és ezek a kölcsönök szabadon felhasználhatók voltak (ez esetben pedig biztos volt, hogy a proli oktondi módon fel is éli azokat). Az a proli, aki normál banktól nem kaphatott hitelt, akár 150-200 ezer forinthoz juthatott gyorskölcsönzéssel foglalkozó, papíron 36 %-ot kérő cégektől, akinek az összes költség figyelembe vételével a dupláját kellett (volna) visszafizetni. Az osztogatás, a kölcsöncunami, illetve a meg nem érdemelt életszínvonal mesterséges fenntartása mellett döntő szocialista kormány a 2006-os akadályokat is vette az urnáknál, a következő években azonban a költségvetési hiány nagyra duzzadása, valamint a bekövetkező világ-hitelválság véget vetett a dínomdánomnak, noha a nagypolitika még ez után sem kimondottan azzal volt elfoglalva, hogy a GDP-t termelők terhein enyhítsen – erre csak a 2011. januári adócsökkentéssel került sor, amelyet érthető módon őrjöngve csaholt meg a prolibarát média, mondván, az „a gazdagoknak” kedvez (többek közt a csökkentés ellen rikácsoló újságíróknak, közgazdászoknak és egyéb széplelkeknek).

A Fidesz elsöprő, 2010. évi választási győzelmei mutatták meg, milyen laza homokra építkeztek a szocialisták, amikor uralmukat úgymond „a nyugdíjasokkal” kívánták bebetonozni. Talán maguk is elhitték a hantát, amit szavazóiknak hintettek a „tisztességben megőszült”, „egész életüket végigdolgozott” emberekről, és talán bíztak abban, hogy ezek az emberek valóban szocialista érzelműek. Azt nyilvánvalóan tudniuk kellett, hogy az értékeket előállító kisebbség torkán nem lehet a végtelenségig lenyomni, miért is kell nekik eltartaniuk a társadalom improduktív háromnegyedét – ráadásul messze a szükséges mértéken túl! –, de ezzel nem igazán törődtek, mert úgy vélték, és helyesen, hogy erre nincs válasz, legfeljebb a „társadalmi szolidaritás” és a „közmegegyezés” hazugságaival operáltak néha. Azt viszont valószínűleg nem hitték, hogy a szocialista érzelmű tömegek milliós számban egyszerűen átállnak a nem egyszer hisztérikusan gyűlölt Fidesz oldalára, sőt, a szélsőjobbra sodródnak. Pedig ez történt. A proli oda megy, ahol „adnak” neki, és a szocialistáktól már semmit nem remélhetett: ez volt az az oldal, ahonnét mindent megkapott.

Felvetődhet a kérdés, minek ennyit foglalkozni ezzel a bagázzsal. Nos, ennek a fentebb már említett, mennyiségből minőségbe való átcsapás az oka, magyarán az, hogy Budapesten mindenképp, de meglehet, már egész Magyarországon is, a proli messze a legnagyobb társadalmi osztályt alkotja. Több millió emberről van szó, akiket nemhogy nem lehet megkerülni, hanem akikre az üzleti élet, a gazdasági szereplők, a politikusok építeni kénytelenek. A jelenség ráadásul korántsem csak magyar, hanem igaz a világ mindazon részére, ahol valamilyen formában teret nyert a „szociális” gondolat (értsd: érdemükön és szükségleteiken felül kell ellátni embereket, és ezt nevezzük humanizmusnak). Angliában százezrével dolgoznak kelet-európai munkavállalók, főként lengyelek, de mintegy tízezer magyar is, miközben állítólag munkanélküliség van. Ott is kialakult a három-négy gyereket világra csináló, és onnantól kezdve tanácsi lakásban, csakis különféle szociális segélyeken, juttatásokon, engedményeken élő, sokszor fehér bőrű proliréteg, amely pontosan ugyanazt játssza el, mint a Hhp[b] a kádárizmus „arany” hetvenes éveiben, csak lényegesen nagystílűbben, miután a brit ipar teljesítőképessége sokszorosan nagyobb, a szociális háló is erősebb, és amit a budapesti komcsi rezsim pár évig, hitelből bírt, azt a brit demokrácia akár évtizedekig is képes bírni (bár a most elvonult hitelválság intő jel arra nézvést, hogy nem kéne megvárni, hogy a brit proli is oly meghatározó erővé váljon, mint magyar kollégája). Jellemző az is, hogy ahol nem nyert teret a „szociális” gondolat, ott a válságnak áldozatai voltak: az Egyesült Államokban, aki tovább nyújtózott, mint a takarója ért, jót kellett állnia önmagáért, döntéseiért, és pillanatok alatt a sátorvárosban találta magát. A prolinak soha, semmiféle döntésért nem kellett jótállania, ellenkezőleg, még ő rúgta s**ggbe azt a kormányt, ami pedig foggal-körömmel fenntartotta a szocializmust, épp az ő kedvéért és érdekében.

Nem meglepő, hogy a prolit nem az érdekli, ami valóban visszásság, és nem amiatt vonul az utcára, ha vonul, amiért csakugyan kinyílik a bicska a jóérzésű ember zsebében. Nem az izgatja, hogy a távfűtés kétszer annyiba kerül, mint Bécsben, hogy a parkolóórák pofátlan lenyúló rendszerének köszönhetően féltucatnyi r**hadék lesz milliárdos, hogy a víz háromszor drágább, mint Tel-Avivban, hogy a buszbérlet azonos területet alapul véve drágább, mint Londonban, hogy az autópályák tripla annyiba kerülnek, mint Ausztriában, és kétszer annyiért épülnek, mint az Egyesült Államokban, ahol ingyenesek. Nem. Ő elvárja, hogy ezeket – az ő számára – kompenzálják. Hogy miből? Fizessenek a gazdagok. Ő nem gazdag, tehát neki kapnia kell. A szocialista uralom nyolc éve alatt valahányszor valamilyen megszorításról esett szó, a Fidesz arról rikácsolt, hogy a kommunisták „a zemberekkel” fizettetnek meg ezt meg azt; a szocialista vezérszónokok pedig sietve azt ígérték, hogy az intézkedések alól ki fogják venni a nyugdíjasokat, a gyermekeseket és a „rászorulókat” – magyarán nyugdíjast, prolit és cigányt, csak épp arról nem szóltak, hogy akkor mégis ki fogja viselni a terheket?

Minden idők legarcátlanabb prolirétegét azonban alighanem Görögország termelte ki, ahol lényegében a katonai junta 1973-as bukása óta nem létezett tisztességes, számonkérő kormány, csak és kizárólag prolis**ggnyaló, korrupt politikai maffiák követték egymást a hatalomban, nem riadva vissza attól sem, hogy olimpia megrendezésére adják a fejüket, amely esemény költségeinél fogva ma már csak a legnagyobb és legfejlettebb államok kiváltsága lehet. Görögországban az uniós csatlakozás óta gyakorlatilag senki nem dolgozott, tobzódtak az állami sine cura állásokban heverésző semmittevők, a negyven-ötven évesen nyugdíjba menők és a legkülönfélébb rendű és rangú munkakerülők, miközben a mindenkori vezetés – rájuk tekintettel – nemhogy semmit nem tett a csőd elkerülésére, de még elő is idézte azt. Az ország gazdaságának bedőlésekor még a prolik tüntettek – ugyan ki ellen? –, országukat a csődtől külföldi, elsősorban német adófizetők mentették meg anélkül, hogy ezért köszönetet kaptak volna; Görögországban pedig még annyi átalakításra sem került sor, mint Magyarországon.