Mi a baj a Kádár-nosztalgiával? Akkora bűn, ha egy nép jóérzéssel gondol az aranykorára, és pozitív vonásait a mai korban is szeretné, ha bevezetnék?

A Kádár korszak alatt kezdett el fogyni a népesség akkor vált katasztrófálissá a férfiak várható élettartama, akkor ugrott meg a rákos megbetegedések száma, az öngyilkosság és az alkoholizmus.

A Gulyáskommunizmus bamba vigyora mögött kihalt a falusi lakosság, felszámolták a hagyományok nagyrészét a valamelyest önellátó parasztból alkoholista panelprolit csináltak, aki bárgyún hallgatta a TV-ben hogy ő most milyen boldog...

Azt az intellektuális, erkölcsi és kultúrális mészárlást, amir a legvidámabb barakkban rendeztek, sokáig nem fogja kiheverni a nép.

Annál is inkább, mert azt a kölcsönt, amit Fekete János, Kádár apánk kedvenc gazdasági tanácsadója vetetett fel az országgal az IMF-től még mindig nyögjük, de talán az unokáink is fogják...

Ha valaki verejtékkel és felelősséggel a fiai iránt, előrébb akart jutni, és többet akart örökíteni, mint amit kapott, azt kívánva, hogy a leszármazottainak ne legyen olyan küzdelmes a megélhetés, és ezért _ő_ dolgozott többet, már leköpték, hogy kulák. Az emberi önzőség és irigység legundorítóbb formája volt ekkor. Ez volt a "szocialista egyenlőség". Amikor éppen a munka volt az, amit nem tűrtek el. Azok, akik maguk tehetetlenek voltak, és hasztalanok bármiben is.

Büntették a szorgalmat, és még ezek beszéltek a "munkások és dolgozók hatalmáról". Éppen a munka maga volt az, amit rossz szemmel néztek. A kommunizmus az irigy emberek diktatúrája volt. A néhány elemit végzett, élhetetlen, dologtalan, félanalfabéta naplopók uralma.

Nekik népnyúzó volt, akinek két disznónál többje volt, vagy volt '45 előtt egy kis műhelye, vagy teherautója, vagy egyszerűen szellemi dolgozó volt