Miért van az, hogy sokak megelégszenek egy szakmunkás papírral, amivel lehet soha életében nem fog dolgozni, miközben más területeken sokkal jobb fizetés és álláslehetőségekre számíthatnak?

Ez egyrészt motivációs és kulturális dolog. Vannak, akik nem gondolkoznak a jövőn, csak a mának élnek. Nincsenek terveik, ambícióik és sok esetben a környezetükben sincs ilyen, például a rokonok is alacsonyan iskolázottak. Az iskolázottságnak némely közösségekben nincs értéke, míg más kultúrákban (pl. japán, koreai, zsidó) erre nagyon nagy hangsúlyt fektetnek.

Másrészt meg az egyéni képességek is behatárolhatják őket. Az emberek szellemi és fizikai képességeiben, teljesítőképességében is óriási különbségek vannak valójában. Nem mindenki alkalmas, képes arra, hogy érettségit szerezzen, nem beszélve például egy komolyabb (pl. orvos, mérnök, közgazdász, jogász) diplomához, melyhez azért az átlagosnál nagyobb intelligencia szükséges.

Ez nem ilyen egyszerű. Gondold végig, hogy az életed során milyen hatások értek, ami alapján azok a tapasztalatok értek, ami alapján döntöttél.

Milyen osztályba jártál, kik voltak a közeli barátaid.

A szakmunkások már általánosban bekerülnek a lógós bagózós krúba. Nem azért, mert mondjuk hülyék lennének, hanem, mert nekik nem nagyon van más forrásuk arra, hogy boldogok legyenek. Mondjuk rosszak otthon a viszonyok.

Aztán olyan is lesz a tudományhoz való hozzáállás...

Az emberiség jó többsége átlagos inteligenciával rendelkezeik. Hiszen ezért átlagos inteligencia, tehát aki nem Down-kóros az ne fogja arra, hogy nem elég intelligens, hogy olyan papírt szerezzen, amivel ne tudna boldogulni. Egyébként a szakmával is lehet az ember sikeres, meg kéne említeni, de akik alapból nem azért mentek oda, hanem mert kötelező volt egy bizonyos törvény szerint valahova beiratkozni középiskolába.

Egyébként sem kell orvosnak, mérnöknek menned, hogy sikeres legyél, mint diplomás. Lehetsz akármi, és a területén alkothatsz kiemelkedőt, csak az kell hozzá, hogy meg tudd élni a szakterületet, de szerintem ha a szakmunkásképzőben jól teljesítesz onnan is lehet utad a siker felé.

Na ezt a helyzetet most a bőrömön érzem a párom révén. Normális családja van, de munkáscsalád. Nekik az volt a szempont, hogy a gyereknek legyen egy jó szakmája és azon keresztül biztos megélhetése. Az érettségi már egy luxusnak számított náluk, bár ez most az unokáknál úgy tűnik, változik. De a párom még nem érettségizett, kapott egy szakmát és kész. Amikor az mégse jött be, kitanult egy másikat. Így van jelenleg négy szakmája, de érettségije nem.

Én próbálom most rávenni, hogy estin tegye le, de ez meg ördögi kör, mivel alapjáraton nem 8, hanem 10 órát dolgozik, azután nem egyszerű leülni tanulni. Tudom, én pont ezt csinálom az egyetemen, már 8 óra munka után is zokni az agyam és szenvedek. Csak az a különbség, hogy én megcsinálom, mert nálunk meg ez nem volt kérdés.

Az, amit az ember gyerekkorában magába szív a családból, nagyon meghatározó. Nálunk különösen látszik, én értelmiségi családból jöttem, soha fel sem merült, hogy ne tanuljak tovább. Kicsi koromtól úgy neveltek, hogy figyeljem a világot és tanuljak meg minél több dolgot, hogy a jövőben minél több lehetőség nyitott legyen számomra. Náluk pont az ellenkezőjét tapasztaltam, nagyon fiatalon lezárták a lehetőségek körét. Akinek megvolt az első szakmája, az utána is hasonlókat tanult. Sokkal fontosabb szempont a pénz, hogy minél többet keressenek. Nálunk ez mindig másodlagos volt, hiszen ahogy az ember lépeget a ranglétrán, elvileg úgyis emelkedik. És bármeddig lehet lépegetni. A párom 27 évesen eljutott a szakmája csúcsára, ahonnan már nincs tovább. És alig keres többet nálam, pedig én még csak diákmunkát végzek.

Reménykedem, hogy jövőre ha lediplomáztam és lesz egy jobb állásom, sikerül rávenni a párom, hogy inkább dolgozzon és átmenetileg keressen kevesebbet, de tanuljon tovább. De amilyen ellenállásba ütközöm eddig, egyáltalán nem lep meg, hogy ahol szakmunkás szakmunkással házasodik, egyiknek sem jut eszébe továbblépni.