Nem sok már ez egy kicsit? Nem komolytalan már ez? 1-2 ferdítés is magyarázatra szorulna, de ami ebben a cikkben van az már komolytalan.

Orbán programja fáj a bukottaknak!

De leginkább az fáj, hogy tehetetlenek, mert sikeres!

A régmúlt hatalmi maradványaikból minden követ és szálat megmozgatnak, hogy negatív színben tüntessék fel!

De ez már semmit sem ér!

Orbán Viktor lejárathatatlan!

Átlátszó minden!

2-es. Te nm látsz a narancsködtól!

A cikk igazat ír. Az is igaz, hogy Orbánt nagyon nehéz lesz megbuktatni. Erről már gondoskodott a választási törvénnyel, a jogállam megszüntetésével. Nem náci, de sokban utánozza őket, és már majdnem olyan a társadalom, mint Horthy idejében.

Igen, nevetséges ez a nácizás, amikor az összes cigány ismerősöm a Fideszre szavazott, Orbán a rejtett erőforrásainak hívta őket és Magyarország célzottan költ milliárdokat romaintegrációra, csakúgy, ahogy azt 2010 előtt is tette.

Én nagyon örülnék neki, ha a nagy demokraták ott a tengeren túl végre a Magyarországon egyre inkább teret hódító nyomor ellen szólalnának már fel végre és nem fasisztáznának meg antiszemitáznának orrba-szájba, mert kezd már baromi unalmas lenni, hogy ezeknek ez a legnagyobb bajuk.

Utána meg megy a nagy csodálkozás, hogy a szélsőjobb és a Fidesz teret nyer Magyarországon és hogy a "baloldal" miért ilyen népszerűtlen.

Vannak helyzetek, amikor virágnyelven beszélünk. Szeretnénk felhívni egy disszonanciára a figyelmet, de nem szeretnénk még rossz hangulatot sem. Mert tiszteljük, becsüljük, szeretjük a másikat. Ilyen helyzetek jó általános légkörben adódnak, de mivel az ember nem tökéletes, néha szükséges, hogy a másik ráébredjen egy nem megfelelő lépésére. De megbántani ekkor sem szeretnénk. A kölcsönös bizalom és tisztelet át is segít az ilyen helyzetek nehézségein.

Aztán lehetséges, hogy a kapcsolatok nem ennyire jók, a disszonáns lépések erősebbek, zavaróbbak. Ekkor hajlamosak vagyunk élesebben, nyíltabban fogalmazni.

És bekövetkezhet, amikor a kapcsolatok annyira leromlanak, a zavaró lépések annyira erősek és sűrűek, hogy semmiféle virágnyelv nem segít. Ekkor jön a nyers fogalmazás, amely már nem tud tekintettel lenni semmiféle érzékenységre, hiszen bebizonyosodott, hogy azt is kifordítják. Ekkor direktben fogalmazunk, túlzó hasonlatokat használunk, hogy élesebben és kimagyarázhatatlanul megvilágítsuk a valós helyzetet. Amikor ennélfogva az ördöghöz hasonlítunk, természetesen nem gondoljuk, hogy az ördöggel állunk szemben. Mindössze azt gondoljuk, hogy már kevés hiányzik. De éppen e kevés az az ok, amiért még egyáltalán szólunk. Ez az az ok, ami ismét megszólalásra bír, bárha már önmagunkat is utáljuk, amiért ilyen szokatlan és egyáltalán nem tetsző hangnemre kényszerülünk.

Nem ismerem a szóban forgó lap szerzőinek nézetrendszerét, a cikk írásakor meglévő hangulatát, és azt sem, milyen szándék vezérelte őket. De nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor már szintet totális nyerseségre van szükség, hogy a még meglévő józanság maradékát felébresszék. És amennyiben ez vezérelte a szerzőket, akkor teljes mértékben egyetértek velük. Itt már a szép szót körberöhögik, a figyelmeztetőt eltapossák, a hamis önteltség és hazugság akkora, a hiszékenység olyan mértékű, hogy nagy kiáltás szükséges. Aztán, majd ha felébred, akinek kell, és alábbhagy az abnormitás, visszatérhetünk az értelmes, józan, halk beszédhez. Üdvös volna.