Amikor itt voltak a törökök akkor is volt az a hit, hogy lesz újra Nagy-Magyarország? Ugyanúgy megoszlottak a vélemények?

Miért, most nagy a hit? Én hit helyett csak gyűlöletet látok manapság ebben az országban. A török megszállás alatt szerintem eleve más világ volt. Akkor még nem léteztek emberi jogok. A nemesek bármily erkölcstelen vagy igazságtalan dolgot megtehettek rés meg is tettek a szolgákkal szemben.

Amúgy józan erkölcsű ember nem kíván más népek felett uralkodni.

Utána sem volt "nagymo." Erdély külön (!!!) fejedelemség volt. A térképek hamisan ábrázolják.

Olvass utána.

Ja és Horvátország sem volt "nagymagyarország" része csak ún. perszonálunió volt.

Le kéne már számolni ezzel a "nagymagyarország" giccses legendájával!!!

"Akkor még nem léteztek emberi jogok. A nemesek bármily erkölcstelen vagy igazságtalan dolgot megtehettek rés meg is tettek a szolgákkal szemben. "

Ez a mai korra még inkább igaz.

a nagymagyarország eszme egy baromság.

Hülyegyerekek játékszere.

én ezt a revíziós eszmét anakronisztikus dolognak tartom, ami a szokásos önsajnálkozó magyar virtusból fakad

nyilván egy tragédia, de 100 éve történt, talán lehetne már egy kicsit előre is nézni, nem a múlt magyarságát kellene építeni, hanem a jövő magyarságát

ami a kérdést illeti, először is akkor ugye nem egy polgári társadalom létezett, hanem egy hierarchikusan berendezett feudális társadalom

egy jobbágynak igazából mindegy volt, hogy éppen kinek robotol

egy nemesnek meg ez egy egzisztenciális kérdés volt, hogy visszakapja-e a birtokait, szóval ott volt ez igazából kérdés

viszont azt tudni kell, hogy a török birodalommal akkor a magyar királyság hadban állt

most az elcsatolt területek országainak nagy részével egy katonai és gazdasági szövetségben vagyunk, de mindegyikkel valamilyen partneri viszonyban

szóval persze tragédia trianon, de a revízió egyszerűen értelmetlen és jelentéktelen, már túlhaladtuk ezt az ügyet

Kedves 10:51-es válaszoló!

"Utána sem volt "nagymo." Erdély külön (!!!) fejedelemség volt. A térképek hamisan ábrázolják."

- Most erre írhatnék valamilyen vulgáris választ arról, hogy nem túl vonzó tulajdonság, amikor valaki, aki még a nick-nevét sem vállalja egy eleve anonim oldalon, ilyen magabiztos kijelentéseket tesz a "hamisításról", azoknak, akik ebben szakemberek, noha ő maga is csak annyit tud az adott korról, amiket olvasott, hiszen nem élte személyesen meg.

De ez nem az én stílusom lenne.

Helyette engedd meg, hogy felzárkóztatásul adjak egy kis történelmi áttekintést.

Erdély a kora középkorban semmilyen különállásban nem volt Magyarországon belül, korabeli elnevezése, Erdőelve ("az erdőn túli rész", ennek tükörfordítása a latinban az ultrasylvania, majd a transsylvania) csupán mint földrajzi tájjelölés szolgált, ahogyan például az Alföld, vagy a Dunántúl is. A honfoglaláskor Árpád fejedelem Töhötöm vezért küldte Erdély irányába (ugyanis a magyarság nem egyetlen tömbként, hanem csoportokra osztva, különböző irányokba indulva, egyszerre terjesztette ki hatalmát a Kárpát-medencére). Azaz Erdély már a honfoglalástól része volt a magyar letelepedésnek és országalapításnak. I. István, mint a Képes Krónika írja, nem valamiféle "idegen fejedelem", hanem saját anyai nagybátja, Gyula ellen indult Erdélybe, amikor az ország egyharmad részén megkérdőjelezték uralkodásának jogosságát. Ugyanilyen volt Ajtony, és Koppány is, mégsem mondjuk, hogy például Somogy ne lenne Magyarország szerves része.

Amikor Anjou Károly a kiskirályok, így például Csák Máté ellen vonult, hasonló volt a helyzet, ez nem jelentett "külön államalakulatot". Ezt egyben ívelte át a magyar országhatár.

Székelyföld ugyan széleskörű önrendelkezéssel bírt egészen hosszú ideig megőrizve azt - ma úgy mondanánk, autonóm terület volt -, de ez nem képzett valamiféle ritka kivételt sem a Magyar Királyságon, sem a szélesebb kontinensen. Hasonlóval rendelkeztek az erdélyi szászok, és a mai szűkebb Magyarországon a kunok is, külön közigazgatási jogállásukat csak az 1876-os(!) általános reform során számolták fel - amikor Székelyföldét, és Királyföldét is, mégsem mondja senki, hogy a Kiskunság vagy a Nagykunság ne lenne Magyarország szerves része.

Természetesen létezett körülírva egy erdélyi terület, amelyet vajda (ennek a szláv eredetű szónak a jelentése: katonai tisztségviselő) irányított, ez a vajda azonban a király embere volt, Gyulafehérvár ispánja, ő nevezte ki, váltotta le, ilyen volt például Hunyadi János is, vagy épp Szapolyai János, a későbbi magyar király. Ez is mutatja, hogy nem egy hűbéres területről van szó, amely "mindössze csak adózik" a magyar királynak, hanem annak közvetlen irányítása alatt áll, általa megbízott helyi képviseletével. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy Ohio, vagy Colorado ne lenne az USA területe. (De mondhatnám akár a kevésbé kézenfekvő példákat is, mint Hawaii-t, vagy Alaszkát.)

Közelebbi példa a bajor tartomány Németországban, amelyről senki nem állítja, hogy ne lenne német terület. Ilyen volt Erdély is, létezett, mint határokkal körülírt közigazgatási fogalom az országon belül, de hangsúlyozva, hogy az országon belül.

Erdélynek egészen az 1500-as évek végéig nem is létezett önálló címere - nem is volt létjogosultsága, miértje ilyennek, hiszen a magyar címer vonatkozott rá, ezután esett meg a török hódítás, az ország három részre szakadása, korabeli elnevezésükkel Magyar Királyság, és Keleti Magyar Királyság - nem véletlenül nevezzük így, itt nem önálló tartományról, vazallus fejedelemségről van szó, hanem Magyarország tényleges keleti részéről -, ugyanis I. Ferdinánd és Szapolyai János egyszerre viselte a "Magyarország királya" címet, ám János keleten tudta megőrizni hatalmát, míg Ferdinánd császár rátette a kezét a nyugati részekre. Miután a magyar nemesség egy része nem kívánta magát alávetni az osztrák befolyásnak, külön utat kezdtek bejárni. Fia, Szapolyai János Zsigmond megegyezik Habsburg Miksa császárral, hogy lemond a Magyarország királya címről, és fejedelmi rangot vesz fel, amely egyfajta a királynak való alávetettséget, de mégis birtokolt hatalmat takart. Ekkor jött létre voltaképp az Erdélyi Fejedelemség, kibővítve a Partiummal, azaz a Részekkel, és vele együtt nem sokkal később, valószínűsíthetően Báthory Zsigmond alatt a címer is, melynek előzménye, mint mondtam, nem volt.

Ekkor hosszú ideig különállóan fejlődött a két országrész. (További ékes példa, hogy a hagyományos magyar "alkotmány", Werbőczy Hármaskönyve éppen Erdélyben élte túl a következő időszakot - egészen a Magyarországba való visszatérésig, 1849-ig -, hiszen, mint egyetlen ország, egyetlen törvénykönyv vonatkozott rá, és ennek köszönhető, hogy nem számolták fel azt maradéktalanul.)

Erdély pedig a török és az osztrák szorítás között, mint egy utolsó "magyar sziget" létezett, állami önállóságunk egyetlen őrzőjeként. De jure többször hűséget fogadtak a királynak, és hivatalosan alárendeltje voltak, de facto ebből nem sok látszott. Ahogyan a törökök "hűbére" is annyi volt csupán, hogy adózni kellett, viszont egyetlen megszálló török katona sem érintette talpával Erdélyt, nem szolgáltunk kötelező hadbavonulással a szultánnak, és mindez igen nagy sikernek könyvelhető el. Noha elvileg a szultán jelölte a fejedelmek személyét, a valóságban csak "szentesítette" a magyar rendek választását. És hogy mennyire nem voltunk Erdély hűbéresei, az abból is látható, hogy a szultán többször hadjáratot is indított egyes erdélyi várak, területrészek elfoglalására, vagy éppen Kemény János fejedelem kivégeztette elődjét, Barcsay Ákost, mint törökbarátot. A törökellenes szervezkedés pedig hol kisebb, hol nagyobb fellángolással (a körülményekhez igazodva) folyamatos volt. Több kísérlet indult (Bocskai, Báthory, Thököly) Magyarország újraegyesüléshez, valamennyi sikertelenül.

Amikor megtörtént a török kiűzése, az osztrákok nemcsak az oszmán hatalommal szemben, de az Erdélyi Fejedelemség ellen is háborút viseltek, nem szövetségesként tekintettek rá (ismert epizódja ennek Munkács ostroma, Zrínyi Ilona itt húzta meg magát a még gyermek Rákóczi Ferenccel, akinek nevelőapja Thököly Imre volt). Az oszmán hatalom legyőzése után, 1699-ben a Habsburgok a békekötéskor kijelentették, hogy a Magyar Királyság a Temesköz és a Szerémség kivételével (ezt a térséget csak 1718-ban tudták elfoglalni), valamint Horvátország és Erdély Lipót fegyverrel nyert birtokai.

Nem sokkal ezután Rákóczi folyamatosan készült egy szabadságharc indítására, leveleiben intézte a borra és a posztóra való rendeléseket, kapcsolatot tartott fenn a francia királlyal, és el is fogták, tömlőcbe is vetették, groteszk iróniával ugyanabba, amelybe a kivégzett nagyapját is. 1703-ban meg is indult, és az általános támogatottság jeleként megdöbbentő sebességgel terjesztette ki hatalmát a kuruc lovasok szeles áramlatával az egész kárpát-medencei területre, mint egy új honszerző fejedelem.

A szabadságharc elbukott, és ő volt Erdély utolsó fejedelme is, ezt a méltóságot ekkor az Udvar büntetésül megszüntette, de magát a külön tartományi státuszt nem. Később Mária Terézia (1740-1780) felvette címei közé az Erdély nagyfejedelme rangot is, és ekkor adományozta hivatalosan Erdélynek az egyébként addig is használt címerét, azonban a törökkorban kialakult, de a hódoltság felszámolása után(!) sem eltörölt különálló közigazgatását - a magyar rendeknek tett többszöri ígérete ellenére - megtartotta továbbra is, nem volt érdeke egy megerősbített Magyarország, az oszd meg és uralkodj elvét követte. Nagycímerén a Magyar Királyság minden egykor volt, és talán addigra már meg sem lévő - vagy ténylegesen soha nem is birtoklott - tartományi címere szerepelt, kivéve Erdélyé, azt ugyanis nem "a magyar korona örökségének" tartotta, hanem, mint azt az 1699-es békében megfogalmazták, külön "Lipót fegyverrel nyert birtokának" - ahogyan fentebb bemutattam.

Wesselényi Miklós például azért volt kénytelen otthagyni az erdélyi országgyűlést, mert másképp nem vehetett volna részt a magyar országgyűlés életében. 1848-ban a márciusi követelések egyik pontja volt: unió Erdéllyel. Ez az akkori szóhasználatban beolvadást, együvé válást, visszatérést jelentett. Az áprilisi törvények pedig meg is valósították ezt az akkor már évszázados vágyat. Ekkor került fel a magyar középcímerre Erdély címere is, Kossuth Lajos megalkotásában. (Tulajdonképpen ez a "Kossuth-címer", nem a koronátlan kiscímer, amit ma tévesen annak nevez a közfelfogás. Bár 1848-ban a forradalom alapvetően nem a királyi hatalom eltörlésére irányult, hanem csak Habsburg-ellenes volt, sőt, néhányan még általános reformokkal is megelégedtek volna, a Habsburg-ház trónfosztása utáni tisztázatlan viszonyok között - maga Kossuth így írta alá iratait: kormányzó-elnök; ugyanis királyságban a kormányzó a legfőbb hatalom birtokosa király hiányában, köztársaságban pedig az elnök - a honvédzászlókon hol Koronával, hol pedig anélkül szerepelt a címerünk, következetlenül, mert ebben az esetben is volt, hogy a kettős kereszt alatti korona megmaradt, más esetben - logikusan - az sem. A koronát legtöbbször koszorúval ölelt szablyával helyettesítették, de ez a pótlás sem történt meg mindig. Ezen címerek egyik változata kapta később a "Kossuth-címer" nevet. Maga Kossuth nem birtokolt határozott álláspontot erről. Az emigrációban egy ideig a koronátlan címert használta, majd évekkel később visszatért a koronásra.)

A szabadságharc leverésével természetesen a forradalom minden vívmányát érvénytelennek nyilvánították - kivéve a jobbágyfelszabadítást, amelyet az Udvar sem mert visszaállítani -, így tehát ismét különállóvá vált Erdély, és csak a több szempontból is fordulópontnak számító 1867-es Kiegyezés alkalmával kerülhetett újra vissza Magyarország határaiba.

Erdély zivataros sorsa okán tehát külön útra került Magyarországból, és ez nagyban segítségére volt a külön erdélyi identitás kialakulásának (mint ahogyan az osztrák identitásnak a Német Szövetségből való kizárás a vesztett osztrák-porosz háború után, hiszen egészen eladdig németnek vallották magukat, és német himnuszt énekeltek), de nem azért, mert ez mindig is így lett volna, és ez így természetes - éppen az volt a természetellenes állapot, és az ma is, hogy nem Magyarország részét alkotja.

"Le kéne már számolni ezzel a "nagymagyarország" giccses legendájával!!!"

- Azok a térképek, amiket ma "Nagymagyarországként" mutatnak fel (én inkább használom rá a történelmi Magyarország kifejzést, mert a "nagy" jelző azt sugallja, mintha ez valaminek a kibővítése lenne, pedig nem kibővítése az országnak, hanem maga Magyarország), az a Kiegyezés után fennálló állapotokat mutatja, ekkor pedig Erdély különállását már felszámolták, és Magyarországba olvasztották. Jogos tehát rá együttesen a "Magyarország" megnevezés.

"Ja és Horvátország sem volt "nagymagyarország" része csak ún. perszonálunió volt."

- A perszonálunió azt jelenti, amikor a király személye köti össze a két országot. Ebben az esetben azonban a király halálával meg is szűnhet az összetartozás, ha például nincsen fiú örökös - ez történt Lajos királlyal is, és majdnem ez történt Mária Terézia bizonytalan trónrakerülése előtt a Habsburg-házzal.

Ebben az esetben viszont nem a személy - avagy a család, a dinasztia - kötötte össze a két országot, hanem maga a magyar trón. Tehát aki a trónt birtokolta, eredendően birtokolta Horvátországot is, akik nem választottak királyt (a legmagasabb tisztségük a bán volt), hanem Magyarország mindenkori (mindenkori, tehát a család kihalása után is) királya uralkodott felettük. Olyan ez, mint akár Wales jogállása Nagy-Britanniában, amelynek hovatartozását gondolom nem vonod kétségbe.

(Ez egyébként érdekes tulajdonsága a hozzád hasonlóaknak, hogy nemzeti elnyomás csak a magyarok irányából történhet, és jogos volt Trianon minden rendelkezése az elnyomott kisebbségek jogainak érvényesítése miatt, de Székelyföld autonómiájáért visszafelé már nem tüntettek, mert az "Románia belügye", és ők "fogadják el, hogy a román államnak tartoznak hűséggel", vagyis "nem nemzetek, hanem népek vannak, magyarországi nép, romániai nép", vagy éppen Skócia közelgő elszakadását súlyos hibának és nacionalista hőzöngésnek tartjátok csupán, ami gyengíti az Európai Uniót, és semmi értelme nincs. Miért van ez így? Ha egyesülést és globalizálást, a nemzetek meghaladását akarjátok, akkor az OMM-nél nagyobb "uniót" keveset találhatnátok a XX. században a kontinensen. Ha pedig emberi jogok és nemzeti önrendelkezések a fontosak, akkor az érvényes a Nyugattal szemben is: Katalónia, Baszkföld, Skócia, Wales, Észak-Írország, Elzász-Lotharingia, Bretonia, és a többi, amely szétszabdalást viszont oktalan nacionalizmusként élnétek meg, amely "gazdaságilag senkinek sem érdeke, mert egyesülnünk kell egy népközösségbe".)