(Le Monde: Vége az EU-nak? ) Mi a véleményed?

A szuverén adósságok válságának már van egy áldozata: az Európai Unió – írta a párizsi Le Monde az EU-országok hétvégi csúcstalálkozóit megvilágító, brüsszeli keltezésű elemzésében.

A piacokkal vívott heves csata „járulékos következményeként” a 27 tagú EU tevékenységének ritmusát ma már a Tizenhetek gazdasági és pénzügyi unióját megrendítő válság adja meg. Ennek beszédes jele a párizsi lap szerint, hogy a euróövezet állam- és kormányfőinek október 23-ra kitűzött soron következő találkozója eddig soha nem tapasztalt mértékben háttérbe szorítja a huszonhét EU-tagállam vezetőinek néhány órával korábbra meghirdetett csúcsértekezletét.

A két legfelső szintű találkozót a Görögország megsegítésével és az euróövezet bankjainak feltőkésítésével kapcsolatban zajló tárgyalások elhúzódása miatt egyszer már el kellett halasztani néhány nappal. Manapság ez jellemző Európára, amely napról napra egyre inkább két különböző sebességű csoportra oszlik: az elsőhöz a pénzügyi unió Németország és Franciaország vezetésével működő 17 országa tartozik, a másodikhoz a további tíz, amelyik még nem csatlakozott és talán soha nem is fog csatlakozni az előbbihez, élükön Nagy-Britanniával.

A Huszonhetek Európája minden eddiginél inkább defektesnek tűnik, mintha megbénították volna pénzügyi élcsapatának csalfaságai. Az egységes piacra nyomást gyakorol a protekcionista vagy etatista beszédmód visszatérése. Miközben a háttérben erősödnek a populista erők, a bénultság túlterjed a gazdasági szférán, amit jól mutat az EU polgárainak a schengeni térségben biztosított szabad mozgás lehetőségének kétségbe vonása vagy az EU kiszélesítésével kapcsolatos vonakodás.

Az integráció lehet az egyetlen mentőöv?

A Huszonhetek diplomáciája annak ellenére is botladozik, hogy a Lisszaboni szerződés – amelyen egyébként hamar túlléptek az események – számos újítást hozott. Herman Van Rompuy, aki alig két éve lett az Európai Tanács immár hosszabb időszakra megválasztott elnöke, útban van afelé, hogy az eurózóna élére választassa meg megát, mintha csak szentesítené akarná a kibontakozó változásokat.

Igaz, a két éve tartó válság nyomán ma már valóban az euróövezet került az aggodalmak középpontjába. Alapjai soha nem rendültek meg ennyire – ám tagállamai ráébredtek, hogy túlélésük mindenekelőtt az integráció újbóli felerősödésétől függ. Mintha Európa nagy és beteg teste a szívére összpontosítana, cserben hagyva perifériáját. Még Nagy-Britannia is az integráció felerősítésére buzdítja kontinentális szomszédait.

Remény a kilábalásra

A válság súlyosbodása feledtette, hogy ezen a téren már vannak kézzel fogható eredmények. A korábban elképzelhetetlen mértékű szolidaritási erőfeszítés ellentételeként Angela Merkel német kancellár jó úton jár afelé, hogy példátlan mértékű fogyókúrát kényszerítsen a földrészre és ugyanakkor elérje az euróországok költségvetési politikájának fokozottabb összehangolását.

A stabilitási és növekedési paktum legutóbbi reformja csak ízelítőt ad abból a gazdasági kormányzásból, amelyet ma mind a német, mind a francia kormányzat céljának tart. „Még nem tökéletes, de már haladás” – jelentette ki Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke, akinek mandátuma október 31-én jár le.

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke október 12-én a pénzügyi támogatásban részesülő vagy túl nagy hiányt felmutató országok fölötti felügyelet további erősítését sürgette, hogy rákényszerítse őket költségvetésük módosítására, teljes mértékben felhasználva ehhez az európai szerződések ama előírásait, amelyek lehetővé teszik az euróövezetnek, hogy saját szabályai szerint szervezze meg magát. A Bizottság ezekre a közösségi szabályokra hivatkozva kívánja elkerülni, hogy az átalakulás során háttérbe szorítsák szerepét.

Összetartani a feszültségek elkerüléséhez

Ezen is túlmenően Németország a szerződések újabb reformját – vagy annak hiányában csak az euróövezet országainak megállapodását – sürgeti a közös fegyelem erősítésére. Ennek egyik eszközeként vetették fel annak lehetőségét is, hogy a pénzügyi politikák konvergenciájának gyorsítása, illetve a piacok nyomása alatt lassan sorra létrehozott mentőeszközök (tartalékalapok) alkalmazásának megkönnyítése végett szüntessék meg a Tizenhetek közötti kötelező egyetértés szabályát (vagyis az euróövezet tagországainak vétójogát).

Mi több, az európai alkotmány tervezetének 2005 évi kettős – francia és holland – elutasítása után eltemetett föderációs tervek második fiatalságukat élik egyrészt az európai jobboldal egy részének, de különösen a baloldalnak a soraiban. A francia szocialisták elnökjelöltjének kiválasztására rendezett belső pártszavazáson élre került mindkét jelölt, Francois Hollande és Martine Aubry síkra szállt az eurókötvények létrehozása és az európai adósságok együttes kezelése mellett - akárcsak a német szociáldemokraták.

Európának ez a kétsebességű működése példa nélküli feszültségeket vált ki a Tizenhetek és szomszédaik között. A Huszonhetek soros, de ma már nem hatékony elnökségét ebben a félévben betöltő lengyelek, akiket frusztrál, hogy nincsenek ott az eurócsoport ülésein, sorozatosan figyelmeztettek a pénzügyi unió helyzetére – amivel csak növelték a kakofóniát.

Nagy-Britannia a maga részéről szemmel láthatóan óvakodik szolidaritást vállalni euróövezeti szomszédaival, akiknek gondjai inkább elriasztó hatást gyakorolnak David Cameronra és híveire. A brit kormányfő a City védelmének nevében elutasítja a Berlin és Párizs által favorizált tervet, amelynek értelmében megadóztatnák a pénzügyi tranzakciókat. Ez a magatartás tovább erősítheti a két Európa közötti hasadást – zárta elemzését a Le Monde.

[link]