Van élet az Európai Unión kívül is?

Élet az Európai Unió után

Miért elkerülhetetlen az EU összeomlása? Milyen kilátásai vannak Magyarországnak az unión belül és kívül? Mi a keleti nyitás lényege, és hogyan lehet ezt megvalósítani? Miért haverkodik a magát kereszténynek és konzervatívnak valló Jobbik az iszlám országokkal és a kommunista Kínával? Gyöngyösi Mártont, a Jobbik frakcióvezető-helyettesét az unió válságáról és pártja külpolitikai stratégiájáról kérdeztük.

Nemzetek Európájának indult, Eurokolhoz lett belőle

- Martonyi János külügyminiszter június 7-én az MTI-nek adott interjújában úgy fogalmazott: elképzelhető, hogy az Európai Unióban intézményi reformokra lesz szükség, mivel egyensúlyt kell találni az uniós hatáskörök „mélyítése, erősítése és a tagállamok önálló cselekvése között”. Hogyan lehet megtalálni ezt az egyensúlyt?

- Sehogy. Az Európai Unió jövőjét illetően mindig is megvolt az a dilemma, hogy a nemzetek Európája felé fogunk-e haladni, ahol szuverén államok működnek együtt kölcsönösen előnyös gazdasági célok elérése érdekében, vagy pedig elindulunk a politikai unió, vagyis egy föderális, központosított, kolhozszerű Európai Egyesült Államok irányába. A kettő együtt nem megy. Bár mindkét elgondolásnak voltak és vannak hívei a kezdetek óta, nekem meggyőződésem, hogy az alapító atyák nem ilyen EU-t álmodtak meg, és úgy tűnik, az európai állampolgároknak sem a szíve csücske ez az elgondolás. A rendszerkritikus hangok erősödnek, elég, ha az olasz helyhatósági választásra, a brit közvélemény-kutatásra vagy a görög válságra gondolunk.

- A francia elnökválasztás is e sorba illik?

- Abszolút. Európa erőssége mindig is a nemzetállami szuverenitáson alapuló sokféleségben rejlett. Ezt a szuverenitást Európa népei nem akarják egy-két utópiákat dédelgető eurokrata kedvéért feladni. Érdekes, hogy bár más-más okból, de az uniót bíráló hangok mára olyan országokban is megjelentek, amelyek eddig az-integráció élharcosainak számítottak, mint például Franciaország és Németország. A most lezajlott választásokon a franciák az Hollande-ra adott voksukkal egyértelműen elutasították az integrációt mélyítő fiskális paktumot, Németországban pedig egyre többen ellenzik, hogy Berlin finanszírozza a végkimenetel tekintetében egyre bizonytalanabb „EU-projektet”, amelynek szekrényéből egyre több csontváz hullik ki.

- Görögországban a szemünk előtt zajlott egy máig meghatározhatatlan hátterű politikai-pénzügyi válság, de kezdenek kirajzolódni a mellékhadszínterek: a célkeresztben Olaszország, Portugália, de leginkább Spanyolország van. Milyen jövőt jósol ezeknek a „destabilizációs tényezőként” emlegetett országoknak?

- Kezd világosan kirajzolódni a „központi” tagállamok és a periféria (Írország, mediterrán országok, Kelet-Európa) között húzódó ellentét. Idáig az úgynevezett „Merkozy-tengely” határozta meg az EU irányát, de Sarkozy bukásával a tandem csúfos véget ért. Merkel kancellár egyedül maradt, és most már nem csak a központ és a periféria között húzódik fontvonal, hanem a központon belül is. Minden attól függ, hogy a politikai szempontokat felül tudja-e írni a gazdasági racionalitás.

Merre tovább Magyarország?

- Mire gondol pontosan?

- Az unió jelenlegi irányát teljesen el kellene felejteni. Az Európai Unió egy teljes mértékben fenntarthatatlan pályán halad, és azt is egyre többen ismerik fel, hogy az egységes valuta koncepciója is elhibázott volt. Amikor 1999-ben a nürnbergi egyetemen az euró bevezetéséről hallgattam szakmai vitákat, sokan megkérdőjelezték, hogy képviselheti-e egyetlen valuta minden egyes tagállamnak a gazdasági-pénzügyi érdekeit egy ennyire heterogén közösségben. Már akkor az volt az általános vélekedés pénzügyi szakmai berkekben, hogy nem, ezzel csak az euró idő előtti bevezetését politikai okokból erőltető brüsszeli bürokraták nem értettek egyet, illetve az a néhány gazdaságilag erős, export-orientált tagállam – élükön Németországgal –, akik hatalmasat profitáltak a közös valuta bevezetéséből. Az EU jelenleg olyan központosítás felé halad, ami tökéletesen összeegyeztethetetlen a tagállamok többségének akaratával és mindennemű gazdasági érdekeivel.

- Az emberek többsége nem szereti az EU-t, mégsem támogatja a kilépést, mert nem látja, mi lesz utána. Mi lenne utána?

- A legfontosabb, hogy leszögezzük: Európa nem egyenlő az Európai Unióval. Az embereknek el kell magyarázni, hogy attól, mert kilépünk egy intézményrendszerből, még nem szakadnak meg például Németországgal a gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolataink. Ezeréves történelem fűz minket Európához, amit nyolc év uniós tagság nem ír felül. Az eddigi kapcsolataink ugyanúgy megmaradnának kétoldalú szerződésekkel, csak nem kapnánk Brüsszelből ukázokat meg direktívákat. Csak azért mert Svájc vagy Norvégia nem része az EU-nak, senki sem gondolja azt, hogy ők kevésbé európai országok lennének. Újra kell gondolni az egész helyzetet, és társadalmi vitát kell kezdeni arról, hogyan készítsük fel Magyarországot egy Európai Unió utáni létre, amely előbb vagy utóbb mindenképpen be fog következni.

- Mi az akadálya annak, hogy ez a társadalmi párbeszéd megkezdődjön?

- Nehéz azt politikailag kommunikálni, hogy az az uniós folyamat, amit eddig üdvözöltünk, valójában teljes kudarc. Orbán Viktor minden nyugatról érkező irdatlan pofon ellenére nem tudja azt mondani a választóinak, hogy „Bocsánat gyerekek, húsz év teljes politizálása tévút volt, ez az Európai Unió nem az, amire gondoltunk húsz évvel ezelőtt, rosszul tettük, amikor rekordsebességgel gyűrtük be Magyarországot ebbe a kolhoz rendszerbe.” Ez politikailag kivitelezhetetlen.

Keletről megvan a nyitottság

- Az látszik, hogy a kormányoldal elkezdett tapogatózni Kelet felé. A korábbi határozott oroszellenességét felváltotta egy barátibb hangnem, kormánymegbízottak és miniszterek turnéznak Kínában, Martonyi júniusban a diplomáciai jelenlét visszaállítását ígérte Bagdadban, valamint szorosabb kötelékeket Srí Lankával. Mintha magukban már számolnának a realitásokkal…

- Üdvözlendő, hogy a kormány végre rájött, hogy a világ nem egypólusú, és nem a Nyugat körül forog. Talán azt is sejtik már, hogy ilyen viszonyok között az egyoldalú euroatlantizmus végzetes kiszolgáltatottságot eredményez. Kérdéses azonban, hogy egy paradigmaváltással felérő keleti nyitást végre lehet-e hajtani egy velejéig euroatlantista külpolitikai apparátussal, amely még a közelmúltban is gyakran lenéző és kioktató módon viszonyult a Kelethez. Jól tudjuk, hogy keleten a bizalomra és a hosszú távú gondolkodásra épülnek a partnerségek.

- Azért a sértődöttséget gyakran felülírják a gazdasági érdekek…

- Ne felejtse el, hogy itt öntudatos, felfelé ívelő pályán mozgó népekről beszélünk. Egy több ezer éves kínai civilizáció, amely kegyeiért a fél világ verseng, nincs rászorulva arra, hogy Magyarország megnyissa a kapuit. Megfordult a világ. Bizalmatlan légkörben sokkal nehezebb érvényesíteni gazdasági érdekeinket. Az arab kapcsolatainknak például nagyon nem tesz jót Magyarország egyoldalú Izrael-barátsága vagy az afganisztáni katonai szerepvállalásunk.

- Az egy dolog, hogy mit akarunk mi, magyarok, a fő kérdés, hogy hol van erre fogadókészség.

- Most jöttem haza Azerbajdzsánból, ahol engem, mint mezítlábas országgyűlési képviselőt két miniszter és a parlament elnöke fogadott. Gondolja el, milyen fogadtatása lenne egy külügyminiszternek! A nyitottság a Keletről megvan, csak hiteles emberek kellenének hozzá. A mostani, ízig-vérig euroatlantista garnitúrával viszont nehéz keleti nyitást megvalósítani, ehhez új emberek, új arcok kellenének.

Sérelmek helyett gazdasági érdekek

- Maradva még Keleten: sokan még a Jobbikban sem értik, hogy egy magát nemzetinek és konzervatívnak tartó párt miért a 40 éves bolsevizmust az országra szabadító Oroszországgal és a máig kommunista Kínával keres szövetséget.

- Ez valóban kényes téma, de csak látszólag ellentmondásos. Kína már csak nevében kommunista, a gyakorlatban egy konfuciánus alapokon nyugvó, hierarchikus berendezkedésű, tekintélyelvű és pragmatikus rendszerről beszélhetünk. Az is egészen biztos, hogy Kínának ma kevesebb köze van a kommunizmushoz, mint Magyarországnak. A mostani kínai politikai elitnek a lelkében, gondolkodásában, világlátásában már sokkal kevesebb köze van a kommunizmushoz, mint nekünk, ahol állítólag megtörtént a „rendszerváltás”. Oroszországban hasonló a helyzet. A keleti kapcsolatok hatalmas lehetőségeket rejtenek Magyarország számára. Miközben a Nyugat a saját belső válságával van elfoglalva, a Kelet gazdaságilag és társadalmilag is emelkedőben van. Roppant káros és érdekeinkkel ellentétes az, amikor sokan – sajnos a nemzeti oldalon is – érzelmi kérdést csinálnak a keleti nyitásból, és a múlt egyébként teljesen jogos és érthető sérelmeit gazdasági-kereskedelmi érdekeink elé helyezik. Ezek pragmatikus és praktikus kérdések, nem érzelmiek. Úgy vélem, ha Magyarország befektetőket tudna nyerni, vagy piacot tudna találni mezőgazdasági termékeinek, senkit sem érdekelne, hogy az adott célországokban milyen rendszer van. Le kellene szoknunk a kártékony moralizálásról, hiszen saját magunknak okozunk csak károkat vele.

- Mi a garancia arra, hogy ezekkel az országokkal tisztességesebb feltételekkel tudnánk kereskedni, mint az unióval? Mert ugye a magyar paraszt most is el tudja adni a tejet a multinak, csak éppen 50 forintot kap literjéért.

- Garancia semmire sincs. Az viszont tény, hogy az Európa Unió egy közös piac, ahol az árszabásnak, a kvótáknak és a különböző törvényi szabályozásnak olyan tere van, amelyek szinte teljesen lefojtják és kényszerpályára szorítják gazdaságunkat. Az EU-integrációnk folyamatában a gazdaságunkat teljesen liberalizáltuk és privatizáltuk, magyarul kiárusítottuk hazánkat a Nyugatnak. Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem két évtized tapasztalataira alapuló kijelentés. A mezőgazdasági termelésünket, ami stratégiai fontosságú ágazatunk, például vissza kell fogni, hogy európai szinten ne legyen túltermelés. Ha viszont a keleti országokkal létesítenénk kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, ott ilyen korlátokba nem ütköznénk, hatalmas piacok nyílnának meg előttünk.

- Vagyis paradox módon például Kínával liberalizáltabb kereskedelmet tudnánk kiépíteni, mint most az EU-val?

- Igen, mivel jelenleg az uniós szabályok béklyóban tartják az országot. Nem beszélhetünk „szabad versenyről” akkor, amikor egy állam nem döntheti el szabadon, mely stratégiai területeknek ad állami szubvenciót, és amikor a francia paraszt több támogatáshoz jut, mint magyar versenytársa.

- Ha már gazdasági szempontok: mennyire érdeke Magyarországnak, hogy a kínai olcsó áruk dömpingje teljesen megfojtsa a már most is tönk szélén álló kis- és középvállalkozásokat?

- A kínai gazdaság előretörése nem csak a magyar, de a legerősebb gazdaságú országok számára is fejtörést okoz. Már nem csak az olcsó tömegáru, de a minőség is Kínában készül. Annak a korszaknak már régen vége van, hogy Kína kizárólag olcsó bóvlival árasztja el a világot. Most már a Volvo is kínai érdekeltség, az Armani és a Gucci is ott készül. A világ megfordult, most már az gyanús, ha valami nem „Made in China”. Az a rés, ami a Nyugat falán keletkezik, oda a kínai víz befolyik, míg száz évvel ezelőtt ez pont fordítva működött. Ebben az óriási képletben a tízmilliós Magyarországnak az a dolga, hogy a saját érdekei szerint pozícióját erősítse. A magyar ruhaipar tönkretételében nyilván szerepet vállalt a kínai áruk piacra kerülése, de ezért a magyar szabályozás is okolható, mivel nem védte meg a hazai termelést. A rendszerváltás utáni összes kormány egyformán felelős abban, hogy elhitették a magyar emberekkel, hogy nincs szükség szabályokra, mert majd a piac magától megoldja.

A keresztény Európa vége?

- Mi a magyarázata annak, hogy a keresztény ügyeket felkaroló Jobbik az iszlám országokkal, elsősorban Iránnal és Törökországgal ápol kapcsolatokat?

- A Jobbik által meghirdetett keleti nyitás egyik kiindulópontja, hogy a magyaroknak kettős identitása van. Van egy nyugati, ami földrajzi helyzetünkből és ezeréves keresztény államiságunkból fakad. De van egy eredetünk, gyökereink szerinti ázsiai, turáni-szkíta-hun identitásunk is, amely a Kárpát-medencében való megtelepedésünk előttről fakad. Ezt mára genetikai, antropológiai, régészeti kutatómunkák is tudományosan alátámasztották. Ez a kulturális kapocs sok embernél legalább olyan fontos, mint a vallási alapok, és ez a kettő szerintem nem feltétlenül zárja ki egymást. Nekem például – katolikus, templomba járó emberként – semmiféle törést nem jelent, hogy ellátogatok Kazahsztánba a torgaji madjar törzsekhez, akik bár muzulmánok, de genetikailag hozzánk a legközelebb állnak. Ez egy kettősség, ami nem gyengít, hanem erősít és gazdagabbá tesz bennünket.

- Európa nyugati felében társadalmi robbanással fenyeget a muszlim országokból érkező tömeges bevándorlás és a letelepedők sokasodása. E kérdésben mi a Jobbik álláspontja?

- Szerintem a Nyugat hanyatlásának jele, hogy az iszlámban veszélyt lát. Ha valakinek erős a hite, akkor egy másik ember hite őt nem zavarhatja. Nem történik más, mint hogy a demográfiailag hanyatló, liberális, nihilista Európába hirtelen elkezdett beáramlani egy fiatal, saját hitében és kultúrájában roppant öntudatos közösség. Nem az a probléma, hogy az iszlám túl erős, hanem hogy a kereszténység túl gyenge. Nem lehet megkerülni a keresztény egyházak vezetőinek felelősségét sem. Elég, ha végignézünk saját felekezeti vezetőinken, és rájövünk, miért vannak válságban az európai történelmi keresztény közösségek. A keresztényekkel szemben az iszlám vallási vezetők nemcsak hitbéli-erkölcsi, de politikai, társadalmi, kulturális jellegű kérdésekben is állást foglalnak. Nagy tragédiánk, hogy a mindent relativizáló, mély erkölcsi nihil és válság idején Magyarországon nincsenek Mindszentyk és Prohászkák, akik iránymutatást és támaszt adnának a keresztény híveknek.

Bencsik János

barikad.hu