A Mi Hazánk Mozgalom a harmadik legtámogatottabb párt és megállíthatatlanul tör előre. Valóban ők lehetnek a Fidesz következő kihívói?

"Valóban ők lehetnek a Fidesz következő kihívói?"

Nem, de ezt már más kérdések kapcsán az elmúlt hetekben megbeszéltük.

Nem, az ilyen radikális pártok szinte sosem képesek a 15-20%-ot megugrani.

Magyarországon mindig volt egy stabil 500 000 főből álló radikális jobboldali szavazóbázis. Ezekre alapult a MIÉP, az ős-Jobbik, és most a Mi Hazánk. Velük azonban nem lehet választást nyerni, mert egyéniben a politikai közép (ami jelen esetben a Fidesz, ami sokat elmond a magyarországi Overton-ablakról) egyszerűen begyalulja a szélsőségeket. Nem véletlen, hogy az 1990-es első szabad választások óta a MIÉP, a Jobbik, és a Mi Hazánk kombináltan összesen EGYETLEN EGY egyéni választókerületet tudtak megnyerni (2018, Fejér megye 4.). A Jobbik ezt 2014 és '18 között belátta, ezért kezdte meg Vona a Jobbik néppártosodását, hogy szélesebb köröket tudjanak mozgosítani a választók között. Nem jött be: az ős-Jobbik szavazók átpártoltak a Fideszhez, akik egyre radikálisabbak lettek, a csalódott Fideszesek meg átmentek a Jobbikhoz, de ez választási sikerhez nem volt elég, és a néppártosodással megszerzett szavazókat teljesen elvesztették azzal, hogy beálltak az Összefogás mögé.

Ez a jelenség azonban nem hungarikum, Európában gyakorlatilag minden radikális jobboldali párt kétféle útvonalat követett az elmúlt évtizedek során. Vegyünk két állatorvosi lovat: a dániai Dán Néppártot (továbbiakban DF), és a németországi Alternatíva Németországért (továbbiakban AfD).

Mindkét párt radikális körökben szerveződött és alakult meg. Mindkét párt rövid időn belül jelentős választási sikereket ért el, viszont megragadtak a 10-15% környékén.

A Dán Néppárt 2001-től 2011-ig a maga 13%-os parlamenti mandátumával nem volt kormánytag, viszont felajánlotta a parlamenti támogatottságát a kormánynak, amivel pár nominális gesztusintézkedést sikeresen megvalósítottak.

A valódi siker viszont a 2015-ös választások során történt: a DF megkapta a szavazatok 21%-át, így ők lettek a második legnagyobb parlamenti párt a Szociáldemokraták után. A legtöbb szavazó úgy gondolta, hogy mivel a jobboldali blokk több mandátumot nyert, mint a baloldali blokk, így a DF végre kormányt alakíthat, és megkezdhetik a programjuk megvalósítását.

Aztán jött a pofáraesés: a jobboldali blokk csak úgy tudott volna kormányt alakítani, ha a centrista Szociálliberális Párt, a jobbközép konzervatív-liberális Venstre, a jobboldali Konzervatív Párt, a radikális jobboldali Dán Néppárt, és a libertárius Liberális Szövetség mind meg tudnak egyezni a kormány összetételében. Dániában egyáltalán nem ritka a kisebbségi kormány, szóval papíron két lehetőség volt a DF számára a kormányalakításhoz: egy kisebbségi, egypárti DF-kormány, vagy egy koalíciós kormány a többi jobboldali párttal.

A szoclibek és a Liberális Szövetség egyből kijelentette, hogy ők semmiféle olyan kormányt nem fognak támogatni, aminek a DF a részét képezi, különben ellenzékbe vonulnak, és akkor a baloldali blokk tudott volna kormányt alakítani. A Venstre és a Konzervatív Párt hallani sem akart egy kisebbségi DF-kormányról, ők maximum egy koalíciós kormányt tudtak elfogadhatónak tartani. Így a DF hiába lett a legnagyobb jobboldali párt, a radikális politikája miatt nem tudott a kormányzás közelébe jutni. Végén az lett a megoldás, hogy a konzervatív-liberális Venstre alakított egy kisebbségi kormányt, a többi jobboldali blokk támogatásával.

A DF érzékelte, hogy muszáj pályát változtatniuk, különben örökre politikai számkivetettek maradnak. Így is tettek, és a következő választásokra már jelentősen visszafogták a radikalizmust, és helyette egy jobboldali, néppártos vonalat képviseltek.

Ez csak pofonok sorozatát eredményezte: a 2019-es EP-választásokon már csak 1 mandátumot kaptak a 14-ből, így lecsúsztak a második helyről az ötödikre. A 2019-es parlamenti választásokon elvesztették a mandátumai 2/3-át, és csak a szavazatok 9%-át kapták meg. A 2021-es önkormányzati választásokon még súlyosabb vereséget szenvedtek: itt már csak a szavazatok 4,1%-át kapták meg, így a regionális tanácsokban lecsúsztak a 8. helyre, a járási tanácsokban pedig a 7. helyre. A jelenlegi közvéleménykutatások szerint a 2023-as választásokon 2-4% környékén fognak teljesíteni, ami épphogy elég a dán választási küszöb eléréséhez.

Miért történt ez? Mert a radikális politika egyrészt alapjaiban véve opportunista: krízisidőkben jól teljesít, mert a választók elégedetlenek, viszont amikor az ország stabil, a gazdaság pörög, kevesebb a radikális szavaz. A néppártosodás nem biztos megoldás, mert ezt a radikális szavazók egy része gyakran árulásként fogja fel, és ezen szavazók kielégítésére új pártok alakulnak (jelen esetben ez az Új Polgári Párt Dániában, ami egy gazdaságilag és szociálisan is szélsőjobboldali, radikális párt, kb. mintha a Mi Hazánkat kereszteznénk a libertáriusokkal). Ugyanez történt a Jobbikkal is. A MIÉP idáig el sem jutott, ők szépen belülről szétestek.

Vegyük akkor a másik példát, az AfD-t.

Az AfD radikálisként alakult, és a mai napig radikális. Erőteljesen iszlám- és bevándorlásellenes, ellenzi a multikulturalizmust, visszaküldené a bevándorlókat a szülőhazájukba. Ezekből a pontokból csak minimálisan engedtek az évek során (pl. most már csak a "gazdasági migránsokat" küldenék vissza, de nem tiszta, hogy ez pontosan mit takar).

Az AfD az alakulása utáni első választásokon még épphogycsak nem jutott be a Bundestagba, de a 2014-es EP-választásokon már szerzett mandátumot. A valódi siker 2017-ben következett be, amikor az AfD megszerezte a szavazatok 13%-át, ezáltal ők lettek a harmadik legnagyobb párt, illetve a legnagyobb ellenzéki párt a Bundestagban.

Ez azért egy meglehetősen erős pozíció, gondolná az ember. Igen ám, de megint körbe kell nézni, hogy kik vannak rajtuk kívül a Bundestagban. Kivel tudnának koalícióra lépni, hogyan tudnának kormányt alakítani? A válasz az, hogy sehogy: a baloldali pártok egyáltalán nem hajlandóak velük szövetkezni, a jobboldali pártok pedig inkább alakítanak egy nagykoalíciót, minthogy velük szövetkezzenek, mert az felérne egy politikai öngyilkossággal.

Az AfD elüldögélt 4 évet a Bundestagban, semmi beleszólása nem volt a közös ügyekbe, aztán jött a 2021-es választás, és buktak is egy szépet. Az AfD ismét ellenzékbe került, de most már övüké a második legkisebb párt a Bundestagban, a szintén radikális, de szélsőbalos Die Linke után.

Miért történt ez? Két okból: egyrészt a választók nem szivesen szavaznak olyan pártra, amely nem csinál semmit, és az ideológiája miatt még a kormány közelébe sem kerülhet. Inkább szavaznak más pártok radikálisabb jelöltjeire. Másrészt az elmúlt évek alatt a klasszikus szélsőjobboldali szavazóbázis csökkent: a migrációval már nem lehet ijesztgetni, a COVID-dal pedig egy kis réteget lehetett mozgósítani, viszont az a többséget mégjobban elrettentette volna.

Összefoglalva, a Mi Hazánk előtt is ez a két út áll: vagy néppártosodnak, és az vagy bejön, vagy nem (általában az a trend, hogy nem), vagypedig tartják magukat a radikális politikájukhoz, és akkor gyakorlatilag fel sem kell venniük a mandátumaikat, mert örökre politikai számkivetettek lesznek, egészen addig, amíg a választók meg nem elégelik, hogy csak melegedni járnak a parlamentbe.

7: "Itt a közvélemény már alapból szélsőséges"

Dehogy az, mitől volna az?

Az itteni radikális pártokra ugyanaz igaz, mint amit 6-os leírt a német ill. dán radikális pártokról