Támogatnád, hogy az oktatási rendszerben akkora hangsúlyt fektessenek a klasszikus nyelvek (latin, görög) oktatására, mint a Monarchia vagy Horthy-rendszer alatt?

Kisebb uráli nyelvrokonaink (enyec és gnanaszán szamojéd nyelvek, vogul osztják stb.) védelmét, szükség esetén revitalizációját támogatom.

Hasonlóképpen egyes, a magyar számára értékes nyelvjárások életbentartását vagy revitalizációját (csángó, illetve a cigány nyelv azon nyelvjárásai, amelyeknek van valamilyen, akár távoli vonatkozása a magyarsággal kapcsolatban, akár erdélyi, akár kárpáti cigány nyelvjárások, beás nyelvjárások.

Egyes távoli kisnépek nyelvei, amelyek a tdomány számára fontosak, belértve a magyarral nyelvileg nem rokon, de tipológiailag párhzamokat felmutató eszkimó, csukcs, jukagir, illetve egyes ausztrál bennszülött nyelvek. Egyéb veszélyztetett vadnépek nyelvei.

Az eredeti kérdésre felelve, és Európára szorítkozva: az élő latinság és az élő ógörög nyelvművelés létét, eleven művelését messzemenőkig támogatom, mert ez része lenne a fentieknek, annak Európára szorítkozó helyi lenyomata lehetne. Érdekes egyébként, hogy a latin és az ógörög nyemcsak Európa identitásának egy részeleme, hanem az ókori és középkori Európán kívüli világ is mélyen viszonyult hozzá annak idején (pl. az Ezeregyéjszakában is vannak latin kifejezések -- emlékezetes a Gólyakalifa meséjének ,,Mutabor!'' varázszava), illetve a kínaiakkal a Selyemúton folytatott kapcsolat). Érdekes e szempontból a korai iszlám renszánsz világa, amely ekkor még nem zárkózott be (bár a keresztes háborúk után hamar ellenséges lett a viszony, és kialakult a máig tartó feszültség).

A latinnak és az ógörögnek egy jövőbeli progressziv világban is van bizonyos helye, vannak tartalékok az ókori világ természethez való viszonyában is, egyes eszményképeiben is. Éppen ezért nem hagynám sorsára sem a latint, sem az ógörögöt: a közyvetlen piaci hasznukon messze túlnyúló támogatást biztosítanám a számukra. Ez akár elmehet egy hosszútávra szóló szakszerű revitalizáációs projektig is.

A Monarchia, és a Horthy-rendszerrel kapcsolatbna érdemes viszont látni, hogy rendkívül sok tabu létezett akkor még, a legtöbb egyéni vagy társadalmi probléma vagy megfogalmazhatatlan, vagy megoldhatatlannak tűnő volt. Kis János állampolgár élete csúnya, rövid, szenvedésekkel teli volt, és gyerekeié is. Az ember húsdarálób darálódott le a mindennapokban. Amit ma látunk, az a ritka fennmaradó szép emlék, zárványszerű drgaköszerű kivétel, de ennek széles volt a csúnya hétköznapi alapja annak idején. A kommunizmus nem a ssemmiből született. A XIX. században a tömegek szenvedése természetesnek számított, és a Horthy rendszer is ennek hagyományát örökölte. A mai értelemben vett integrációs, támogató társadalmi légkör nem létezett, a szegény néprétegek mindennapos szenvedése és személyes vagy családi tragédiái akkoriban természetesnek számítottak.

Sajnos most az elmúlt években a világban megjelent egy újrapopularizálódó, keményedő, autoriterebbé váló légkör, tendecia: újabban bizonyos visszafejlődés látható. Ennek egyik nyoma a harmadik világ újra növekvőben levő szegénysége, másik a bohóc- és protestpolitikusok (Trump, Duterte, Bolsonaro, Erdogan) felbukkanása. Magyaroszágon a lakhatási szegénység elmélyülése, és a

cigányság végleges beszorulása a mélyszegénységbe.

Magyaroszágon egy vegyes tárdadalmi rendszernek lehetne alapja, erőteljes kommunista vonásokkal (lakhatási szegénység, masziv lakótelep-építés és lakásosztogatás, a rendszerváltástól megörökölt mélyszegénység felszámolása). Mivel ez a középrétegek egy részében erős igazságtalságérzethez és bérfeszültségekhez vezetne, ezért a dolgot legfeljebb csak úgy lehetne valamelyest elfogadhatóvá tenni politikailag a teljes népesség számára, ha az ország legalább minden másban amiben csak lehet nyitottabbá válnék: atlátható gazdasági és politikai döntések, a demokrácia kiterjesztése.

Nagyon nehéz megjósolni a posztmodern demokrácia, liberalizmus és kommunizmus jövőjét. Vizsgálni kellene a svájci, skandináv példákat, és ahol sikeres, ott át lehtne venni egyes sikeres kisérleteket egyes harmadik világbeli kísérletekből is (helyi közösségek természetvédelmi vagy szociális kísérletei). Sajnos tudni kell, hogy ugyan léteztek az általunk ismert kommunizmusnál szervesebb, a helyi hagyományokra jobban kötődő formái is a népi kommunizmusnak (African socialism, ill egyes délamerikai indián közösségek mozgalmai), de ezek ott sem voltak könnyűek, rengeteg dolog meg van örökölve, szegénység babonaság, bizalmi válság, ezekből mindenképp nehéz kikeveredni.

Visszatérve az eredeti kérdére és arra felelve: az ókori tudásban sok erőtartalék van, helyénvaló a klasszikus nelvek ápolása, sőt szerintem akár revitalizációja is. Azonban a Monarchia akkori társadalmi légköre nem térhet vissza: ezt ugyan elfedi előlünk a megszépítő messzeség, de a valóságban az egy brutálisan szegény szociálisan szenvedésekkel teli, tabukkal elfojtott világ volt. Más kérdés hogy a dicsú trianoni győzteseknek sikerült még egy annál is rosszabb világot hozniuk a helyébe.

A mára visszatérve: a posztmodern világ képes lehet az óköri örökséget építő módon is beépíteni a jövőbeli új világ szemléletébe is, mert vannak belőle örök, maradandó értékek. ezért egy átfogó társadalmi megújulás részeként igenis leképzelhető a latin és ógörög hagyomány feltámadása. El tudok képzelni valami, a modern tudomány alapjain és az emberségen felépülő valamiféle megújult kommunizmust, amiben minden erőtartalékokkal jelentséggel rendelkező hagyománynak is helye van. Nyilván az ókori görög természetfilozófusok világa, illetve a latin világ bizonyos fajta mélysége és nyitottsága a jövőben is újragondolásra méltó.