Az ókori görögök nyugat felé miért nem terjeszkedtek?

Ömmmmm... terjeszkedtek.

[link]

Egyrészt Perzsiához mérve lepratelep volt Nyugat-Európa, később meg már Nyugaton ott voltak a rómaiak :)

[link]

Dél-Itália és Szicília tele volt görög gyarmatvárosokkal, de itt-ott a mai francia(Marseilles is görög város volt), spanyol, albán, horvát partokon is voltak görög telepek(Ezek a részek voltak nyugatra).

De ezek általában nem fegyverrel szerzett területek voltak. A görögök kereskedtek, néha harcoltak a helyiekkel ha valami miatt épp összetűzésbe kerültek.

Olyan hódítást mint a rómaiak nemigen tudták volna véghez vinni, mivel Sándorig nem is volt egységes görög állam, csak városállamok.

Érteni kell, hogy a görög poliszok alapvetően nem voltak hódító beállítottságúak. Nagyon sokat háborúztak ugyan, de katonai erejüket egymás felé, a rivális városállamok ellen fordították, ez kötötte le hadi potenciáljukat. A görögök jobban szerettek alapvetően kereskedni, árut szállítani - amire mindenhol széleskörű igény volt, minthogy a görög kézművesség a kor legmagasabbra értékelt árucikkeit adta -, és ebből meggazdagodni, ezt viszont szerte Európában mindenhol aktívan végezték, kelta sírokban ugyanúgy találtak görög kézműves termékeket, mint ahogyan szkíta, vagy éppen etruszk temetkezési helyeken is. Mindenhol hoztak létre (letelepedéssel) görög kolóniákat a Földközi-tenger partvonalán, kiterjedt kereskedelmi hálózatot létrehozva a mai Dél-Franviaország partjaitól elkezdve Egyiptomon át egészen a Krím-félszigetig, tényleg mindenhol:

[link]

A szicíliai kolóniák sem katonai hódítások eredményei voltak egyébként, hanem a kereskedelmi útvonalalkon való megtelepedése a kiáramló görög diaszpórának, ezzel új poliszokat alapítva - hol lazább, hol szorosabb kulturális kapcsolatban maradva a kibocsátó poliszokkal.

Időnként lokális érdekeltségű konfliktusokba keveredtek a helyi honos népekkel, mint a Krímben a szkítákkal, vagy Dél-Itáliában az akkor felemelkedő és terjeszkedő rómaiakkal, utóbbi esetén más görög poliszok is hoplitákat küldtek Hellászból a - tőlük egyébként politikailag független - megtámadott dél-itáliai görög városok védekezését segítendő (tehát volt egyfajta együttműködés, de nem beszélhetünk birodalomról, vagy akár csak egységes görög területről); valamint rendszeres problémát jelentettek az északi barbár trák és illír törzsek ténykedései is, de konkrét, szószerint vett hódításokba nem kezdtek. A Perzsa Birodalom sem lett volna legyalulva vélhetőleg, ha nem lett volna folyamatosan benne a görögök kollektív tudatában a görög-perzsa háborúk óta, hogy amíg a Perzsa Birodalom ott van mellettük, veszélyt jelent a létezésükre.

Tudni kell, hogy a Perzsia elleni nagy hadjárat terve a görög-perzsa háborúk óta _folyamatosan_ napirenden volt, de sosem történtek konkrét lépések ebbe az irányba - helyette, mint ahogyan előtte is, a poliszok visszatértek az egymással szembeni háborúskodáshoz.

Alexandrosz romantikus szemléletű volt (az ókori makedónok nagyon közeli nyelvi és kulturális rokonai voltak a görögöknek, a hellén kultúrkörbe tartoztak ők is), szerelmese volt a görög hőseposzoknak (kortárs források szerint az Iliásszal a párnája alatt aludt a Perzsia elleni hadjárata során, illetve felkereste ezalatt Akhilleusz állítólagos sírját is Kis-Ázsiában), őszinte idealizmusból hitte, hogy keresztül kell vinni a Perzsia elleni összhellén nagy hadjáratot, teljes áhitattal megélt messiástudattal volt ennek az ügynek megszállottja. Úgy is mondhatnánk, hogy rögeszméjé vált ez a fajta küldetéstudata. Ami egyébként, mondom, létező gondolat volt amúgy is Hellász politikai életében akkor már egy évszázada, de mindenki a jövő nemzedékére hagyta azt újra és újra, illetve mindig volt helyette fontosabb dolga, a pénzkérdés rendre elfojtotta ebben a komoly szándékot.

Philipposz, majd fia, Alexandrosz volt aki végül politikailag egy irányba fogta a görög poliszokat (ugyanakkor tette ezt elég ambivalens úton, kegyelmet nem ismerő leigázással), majd vitte véghez a Perzsa Birodalom szétzúzását.

Számára ez tényleg egy eszme volt, amit jól szemléltet, hogy Spártát, amely egyedüliként sikeresen ellenállt a makedón uralomnak, és ilyen módon nem vett részt a közös hadjáratban sem, eléggé plasztikus módon szégyenítette meg utóbb, minthogy a perzsákkal szembeni győztes csaták után Hellászba, Pallasz Athéné templomába hazaküldött gazdag kincs mellé azt az üzenetet fűzte:

"Alexandrosz, Philipposz fia, és az összes hellén, a lakedaimóniak kivételével, zsákmányolta ezt az Ázsiában lakó barbároktól."

Bizonyos szempontból tehát a Perzsia elleni hódítást nem Alexandrosz, hanem I. Dareiosz és I. Xerxész indította el. Ha nincs ez a kollektív félelemtudat Hellászban, sosem indultak volna el keletre, és nem döntik meg az akkori világ messze legnagyobb birodalmát.

Ugyanakkor ezen - elvitathatatlanul kimagasló - történelmi szerepe számomra elég vegyes, hiszen árnyoldala, hogy a görög egység a poliszok leigázásával jött létre. Alexandrosz nem válogatott a módszerekben. A neki ellenálló városokkal kegyetlenül példát statuált, a férfiakat - többezer embert - keresztre feszíttetett, vagy más módon kivégeztetett, a nőket és a gyerekeket eladta rabszolgának.

Ugyanakkor a görögöket sem kell félteni, Thébait például nem ő, hanem a ráengedett rivális görög poliszok rombolták le a földig, a lakóit pedig az utolsó szálig rabszolgasorba taszították. Görögök a görögöket. Szóval bemutatták, hogy egyébként akkor is hűek voltak (és vélhetőleg azok is maradtak volna) a több évszázados szokásaikhoz, miszerint a bennük rejlő hatalmas potenciált a közös cél helyett egymás gyilkolására fordítják. Alexandrosz nélkül valószínűleg sosem jutottak volna el oda a poliszok, hogy egy oldalon felsorakozva nekimenjenek az óriási Perzsa Birodalomnak.

Alexandrosz azonban a hadjárat során mindinkább elvesztette a fókuszt annak eredeti céljairól. A perzsa vezetőréteget mindenhol megtartotta a hatalmában, kíméletesen bánt a perzsa uralkodócsalád elfogott tagjaival is, megtartva őket státuszukban, sőt, a saját emberei által elárult perzsa uralkodó gyilkosai ellen - perzsa szövetségesekkel karöltve! - vezetett bosszúhadjáratot. Perzsa szokás szerint kezdett el öltözködni, egyre több perzsával vette körbe magát, előbb feleségül vett egy perzsa előkelő nőt, később pedig Sztateirát, a halott III. Dareiosz lányát, valamint még Parüszatiszt, Darieosz elődjének lányát is, és a seregében is mind nagyobb arányban alkalmazta az egykori ellenségeket, a perzsákat. Mindezekkel egyre inkább elfordította magától a korábbi híveit, teljesen érthető módon.

Az idő múlásával mind jobban beleőrült abba a végtelen hatalomba, ami már fiatalon, húszas évei végén járó emberként egyszeriben rászakadt, teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal, legközelebbi barátait, akik hathattak volna a józan eszére, egymásután sorra kivégeztette, Kleitoszt, aki korábban Granikosznál megmentette az életét, sajátkezűleg döfte le egy lándzsával a vitájukban.

Már nem Perzsia szétzúzása volt a célja, ami fokozatosan magába szívta őt, hanem a világ feletti uralom, meg akarta hódítani egész Indiát is, ami kívül esett a korábbi Perzsa Birodalmon. De serege itt már a növekvő megpróbáltatások okán elfordult tőle, hiszen semmivel sem volt ez indokolható, csak a féktelen becsvágyával. Mivel sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem tudta őket követésre bírni, visszafordult velük, de még halála előtt is az Arab-félsziget, és Karthágó, valamint Róma meghódítását szervezte.

Röviden szólva egyszerre volt csodálnivaló hőse, és elborzasztó zsarnoka a hellén történelemnek.

De a görög poliszok sem előtte, sem utána nem fordultak többé a hódítás felé.