Szerintetek a terrorizmus egy vallásháború lenne?

#4 Tudom,hogy mire gondolsz,de nem vagyok muszlim,csak amerikaellenes,viszont ha itt tartunk,akkor semmilyen vallásban nem hiszek.

#5 Értem,hogy mit szeretnél közölni ezzel,de lehet,hogy a muszlimok és a nyugati hatalmak is ludasak ebben az ügyben.

Elvégre az USA-nak már régóta viszket a tenyere az ázsiai kőolajmezőkre,a terroristák pedig a Koránban előírtak szerint követik az utasítást,miszerint terjesszék az iszlámot,mint mondtam,ez egy elfuserált "keresztes hadjárat" a terroristák részéről.

Csak annyit tehetünk,hogy próbáljuk féken tartani őket,de a terroristákat támogató muszlimok kb. 300 millióan vannak,tehát kompromisszumot kötni muszáj.

A dzsihád nem pusztán a külső ellenséggel folytatott fegyveres küzdelem („kisebb dzsihád”), hanem saját hibáinkkal, negatív tulajdonságainkkal szemben vívott harc („nagyobb dzsihád”), amelynek célja énünk morális megtisztítása egy jobb muszlim élet reményében.A dzsihád más értelemben jelentheti a hit védelmét, a „szent háborút” is. Annak ellenére, hogy a dzsihád alapvetően nem agresszív hadviselést jelent, ezt az értelmezést tették magukévá a korai szélsőségesek, például a háridzsiták vagy a 20-21. századi dzsihádszervezetek is.

A dzsihád szélesebb, morális értelemben egy közösség fejlesztésére is irányulhat, lehet egy elnyomó hatalommal szemben fellépő, a társadalmi felemelkedést célzó intellektuális harc eszköze is. Fegyveres harcként a dzsihád nem lehet agresszori, vagy területszerző háború, és szigorúan csak az iszlám hadviselés szabályai szerint lehet folytatni.A dzsihád fogalma már Mohamed életében, megnyilatkozásaiban is több jelentéssel bírt. Amikor a Próféta, medinai korszakában egy viszonylag kisebb közösség vezetője volt, az „isten útján való törekvés”-nek elsősorban morális tartalma volt, bár a fegyveres védekezés jogosságát a Próféta már feltehetően ebben az időszakban kihirdette. Mekka meghódítása után mint hadvezér, már konkrét harcról szólt.Ugyanakkor a hit térítése nem kapcsolható szorosan a dzsihád fogalmához, bár a hitetlenek elleni harcról beszélt, a zsidók és keresztények erőszakos térítését megtiltotta („Nincs kényszer a vallásban!”).A modern kori fundamentalista - iszlamista ideológiák, amelyek a dzsihád szellemét a Koránra és a Prófétára kívánják visszavezetni, tehát nem Mohamed szellemében járnak el. Mohamed a vitás kérdésekben mindig a kompromisszumos megoldásokat kereste, és lehetőség szerint békés eszközökhöz folyamodott.A mártír (sahíd, jelentése: tanúskodik, tanúsít) jutalma, hogy a Paradicsomba kerül, azonban mártíromságot csak ellenséggel vívott harcban lehet elszenvedni. Az öngyilkosság az iszlámban rendkívül negatív következményekkel jár, azonban néhány iszlamista értelmezése szerint amennyiben ellenségeit is magával viszi a halálba, akkor megengedett az öngyilkosság, de ezt a jogtudósok vitatják). Létezik egy különleges hadísz (hadísz kúszí), amelyben a Próféta Allahot idézi. Ez arról szól, hogy a csatatéren megsebesült katona megöli magát, hogy fájdalmának véget vessen. Allah ekkor megtagadja tőle a paradicsomba jutás lehetőségét, mondván, a katona megelőzte őt, hogy döntsön a sorsáról.A huszadik századtól az iszlamizmus és az iszlám fundamentalizmus a vallást félreértelmező mártírfelfogása az öngyilkos merényletek kultuszát építette ki szerte a világon. Az öngyilkos merénylő fogalma kifejezetten 20. századi fejlemény, sem a Korán, sem a jog, sem a hagyomány nem írja elő, sőt nem említi.Dzsihádot csak vallási vezető jóváhagyásával lehet kihirdetni. Neki kell az ellenséget megbélyegezni, akár azért, mert az ellenséges országban uralkodó hatalom népellenes politikát folytat, vagy mert agresszorként lép fel más országok ellen. Állami vezető tehát nem szólíthat dzsihádra. Két muszlim ország egymás ellen nem viselhet szent háborút. (Szaddám Huszein sem hirdethetett volna dzsihádot se a muzulmán, se a nyugati szövetségesek ellen, az Irak-iráni háború sem volt dzsihád.)

A szent háború tehát vallási előírás, kötelezettség. Sokan az iszlám hatodik pilléreként emlegetik,azonban ennek így sem a Koránban, sem a hadíszokban nincs nyoma, annak ellenére, hogy mindkettő az iszlám egyik fontos elemének tartja. A hadíszok azonban nem csak a dzsihád üdvös és kötelező voltára tartalmaznak előírásokat, hanem előírják a megfelelő erkölcsi magatartást győztes háborúk esetére, és a legyőzöttekkel kapcsolatos bánásmódra is.

A hadíszok rögzítik, hogy a foglyokkal jól kell bánni, nőt vagy gyermeket megölni nem szabad, fosztogatni nem törvényes, és a legyőzöttekkel kötött egyezség, amennyiben az törvényes, a muszlimokra kötelező jelleggel bír. Más vallások kegyhelyeit tilos lerombolni, meggyalázni, a civileknek és a magántulajdonnak nem eshet bántódása.A mai fogalmaink szerinti terrorizmust az iszlám törvények nem ismerik el.Klasszikus formában a dzsihád a 18-19. században éledt újjá, a vahhabiták fellépésével. Ebben az időszakban fő célkitűzése az iszlám megtisztítása a nyugati ideológiáktól és a modernitás jellemzőitől, végső soron az autentikus iszlám közösség kialakítása.Muhammad Abdu és Rasid Ridá reformgondolkodók a dzsihádot már csak védekező háborúkban tartották jogosnak érvényesíteni, és a más vallásúakkal a békés egymás mellett élés politikáját szorgalmazták.

A 20. század hetvenes éveiben a szekuláris, mérsékelt nyugatbarát nacionalista mozgalmak helyét a radikális iszlamista szervezetek vették át a muszlim politikai életben, akik a dzsihádot eszméik középpontjába emelték. Abd al-Szalam Faradzs, az Anvar Szadatot kivégző Dzsihád-csoport vezetője már a dzsihádot mint a muszlim elsődleges kötelességét nevezi meg.