Amikor az NDK-ban 1989 novemberében kinyitották a határt, de még létezett határellenőrzés és maga az NDK is, voltak még olyanok, akik úgy határoztak, hogy végleg mennek át az NSZK-ba, attól félve, hogy hamarosan újra szigorítják az ellenőrzéseket?

Hogy voltak-e?

Először is, a szabad átjárást Magyarország adta meg először, Ausztria felé. Az NDK-sok úgy menekültek nyugatra, hogy TÖMEGESEN utaztak Magyarországra, majd hátrahagyva az NDK-s Trabantjaikat az osztrák határnál, gyalog mentek át a szabadhatáron, és Ausztriából tovább az NSZK-ba.

Az NSZK-NDK határ voltaképpen éppen ezért lett teljesen hiábavaló és felesleges. Az NDK kormányt ez hozta döntéshelyzetbe, hogy vagy erőszakkal visszatartsa az állampolgárait (pld ha minden irányba lezárná a határait) ami persze gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt, vagy jó képet vágjon a dologhoz, és "önként" megnyissa a nyugati határátkelőhelyeket.

Magyarországon nem voltak. Itt én mióta az eszemet tudom (70-es évek eleje) egy átlagember mindig is tudott Nyugatra utazni. Évente egyszer lehetett társasútra vagy meghívásos útra menni (ilyenkor egy külföldi személynek kellett általában közjegyző által hitelesített meghívólevelet küldeni, amiben vállalta, hogy egy adott úton gondoskodik a szállásodról és az étkezésedről), és 3 évente egyszer magánútra. Ez mindenkinek járt különösebb gond nélkül, bár az igaz, hogy indokolás nélkül, illetve semmitmondó indokolással ("külföldre utazása közbiztonsági okból nem kívánatos") megtagadhatták bárkitől az utazást. De ez az akkori ellenzékhez köthető személyek bizonyos körét leszámítva nem volt jellemző.

Meghívólevelet meg nagyon könnyű volt szerezni akkor is ha nem volt mögötte valós meghívás. Elég volt egy külföldi rokon vagy ismerős, de ő nem csak saját magához, de a világon bárhova meghívhatott. (Legfeljebb nem ment el, de ezt senki nem tudta ellenőrizni.)

Az igaz, hogy pénzt csak nagyon keveset kaptunk, a meghívásos utakra talán 50 dollárt, 3 évente egyszer a magánútra valamivel többet, de hát ha valaki nagyon akart menni, az meg tudta oldani. Az nem merült fel, hogy azért menjek, mert hátha később nem mehetek.

Ugyebár 1956-ban a lakosság egytizede hagyta itt az országot, és nem véletlenül.

Az 1989-es események viszont sejtelmesen hasonló módon kezdődtek el, mint 1956-ban. Sok idősebb embernek még élénken élhetett az emlékeiben. Általánosan persze szabadabb volt a légkör, de azt senki nem tudta GARANTÁLNI, hogy 1989 novemberében az Országház előtt összegyűlt tömegbe ezúttal nem fognak belelövetni.

Utólag persze már tudtuk, hogy a kormánynak esélye sem volt az 56-os módszerekre, hacsak nem akarja, hogy az események forgatókönyve a romániai véres leszámoláshoz, Ciaucescuék kivégzéséhez hasonlóba torkolljon. (A Szovjetunió sem támogatta volna a dolgot, éppen eléggé el volt foglalva a saját széthullásával.)

AZOKBAN A NAPOKBAN viszont egy átlagembernek nem volt feltétlenül ilyen rálátása a nemzetközi politikára, és sokan gondolhatták úgy, hogy ha MOST nem hagyják el az országot, akkor utána szembe kell nézniük a véres leszámolással vagy káoszban kell élniük.