Csak szeretném megosztani a gondolataimat. Hogyan lettem nacionalistából "szürke"?

Kezdem az elején, nem teljesen politikai téma lesz. Egy történetet szeretnék elmesélni. Keverten, személyes élmények és vélemény. Aki nem szeret sokat olvasni, az most nyomjon a vissza gombra. :)

Talán 10 éves voltam, mikor az anyámmal a szegedi Tescoban láttam egy igazi íjat (amit azóta már sehol nem árulnak az íjász boltokon kívül). Érdekelt a történelem, a lovagok, a középkor, úgyhogy hosszú percekig nézegettem. 10 évesen ismertem a magyar történelmet, tetszettek a lovasíjászok, és tetszett eljátszani a gondolattal, hogy azok a lovasíjászok végigverték az akkor "fejlett" európát. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi következik később.

Ahogy egyre csak felnőttem, úgy gyarapodtak a kisebbségiekkel a negatív élmények. Az, hogy a hajnali utcai ordibálástól és rendőrség hívástól nem tudtam aludni, a legkisebb dolog volt. Pár évvel később, fogalmam sincsen hogyan, de rátaláltam a kurucra. :) Ez már talán hetedikes-nyolcadikos koromban történt. Elkezdtem olvasni, minden szabadidőmben azt bújtam, és (sajnos vagy nem) mást nem is olvastam/használtam informálódásra, csak azt. És ott találkoztam először a nemzetiszocialista világnézettel.

Lelkesen kezdtem el akkor még neten olvasni a Mein Kampfot, amit bár olyan idős fejjel nem is mindenhol értettem, de az utolsó betűig igazságként fogadtam el. Nem csak ideológiailag, de történelmileg is elmerültem a korban, melynek mindezek után még minden van haszna (sorra nyertem a töri versenyeket, egyénileg és csapatban is).

Szóval, most már kicsit furcsa leírni és kimondani is, de hithű náci voltam. Fanatikusan, bár az elvakított szó talán jobban jellemezett volna akkoriban. Gondolom most mindenki belevonná az egészbe a szüleimet, de ők abban a formában, amiben én hittem ezeket, elítélték. Persze, fájt nekik Trianon, a háború(k) elvesztése, és tisztelték és büszkék voltak a hőseinkre, de a nemzetiszocializmusban nem hittek, sem egyéb más szélsőséges eszmében. Éppen ezért, lebeszélésképpen, sokszor remek "teológiai" beszélgetésekbe bonyolódtunk, amiket nagyon élveztem. Bár negatív volt ez az egész, mégis volt valami haszna, mert azoktól a beszélgetésektől úgy gondolom fejlődtem.

Emlékszem, hogy a vége felé viszont már tönkretett az eszmém és a sok kuruc. Belefáradtam mindenbe, már el se akartam olvasni a cikkeket, úgyis csak "megölte, feldarabolta, megverte, megfenyegette, megerőszakolta, megfélemlítette, liberális, kommunista, haha-büdös cigány" és stb.-t találtam volna. Nem mondom, a kuruc valóban hiánypótló, hiszen nincs manapság olyan hírforrás, ami abból a szemszögből írna, amiből ők. Van sok, de olyan nincsen. Még ha nem is teljesen "objektív". Ekkora felhalmozódott bennem a gyűlölet a kínai bevándorlás iránt, a cigánybűnözés iránt, a zsidók iránt, a néger bevándorlás iránt, a saját tanáraim iránt, akik hazugságokat tanítanak és idiótaságként állítják be a nemzetiszocializmust... a bicska kinyílt a zsebemben, és szívem szerint tettem is volna vele a dolgom, mikor megláttam egy magyar/fehér nőt egy nem fehér/magyar férfival (érdekes, hogy fordítva ez viszont sokkal kevésbé volt ez érvényes! :) ).

Mértéktelen gyűlölet volt bennem, és éreztem, hogy szó szerint, szinte már fájdalmas így élni. Elmondhatatlanul gyűlöltem minden fentebb említettet, okkal vagy ok nélkül. Láttam a szemem előtt napról napra lejjebb kerülni a hazámat, a népemet. Viszont egyedül is voltam. Bár mások is nyilván gondolkodtak hasonlóan, olyan érzés volt, mintha a világon csak én hinnék ebben, mindenki más megőrült volna, és vihogva rohan a züllés felé.

Láttam románokat "Fuck Hungary" transzparensekkel, cigányokat "akcióban", szlovák nacionalistákat magyarokat verni, vagy éppen velük sörözni (mert hogy van olyan), magyar lánnyal erőszakoskodókat (amire azért büszke vagyok, hogy sikerült megakadályoznom), cigányokat, románokat, horvátokat verő magyarokat, stb. Mérhetetlen gyűlölet mindkét oldalról. Okkal vagy ok nélkül. Mindegy.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy nekem nem éri meg ez.

Egyik pillanatról a másikra megszűnt bennem minden. Vagy csak egyszerűen képtelen vagyok/voltam befogadni többet. Egyik pillanatról a másikra nem zaklat fel, ha egy cigány megver egy magyart, vagy fordítva. Mi több, nem is érdekel.

Úgy döntöttem, hogy senkivel nem értek egyet. A cigányokkal és egyebekkel azt hiszem érthető, miért nem. A "nagymagyarokkal", vagy "turbómagyarokkal", vagy nevezzétek ahogy akarjátok a nacionalistákat, nos, velük azért nem, mert sajnos a 99%-uk egyszerűen sötét. Nem, nem az, hogy cigányok, hanem tényleg. :)

Facebookon azóta is tagja maradtam a "Székelyföld NEM Románia" nevű csoportnak, de fizikai fájdalmat okoz olvasni az ottani posztokat. Komolyan, 40 valahány éves több gyerekes apa, nemzeti érzelmű, ha már úgy döntött csatlakozik egy ilyen oldalhoz, és úgy írja a nevét, hogy "XY Lászlo"? Megfordult a fejemben, hogy nincs magyar billentyűzet... de ha nincs, akkor keresek egy szöveget amiben van hosszú Ó, és bemásolom. Nem mellesleg, a kommentjeiben kivétel nélkül minden Ó hosszú volt.

Vagy mikor a 18 éves kisfiú karlengetős profilképpel Erdély lerohanásáról beszél, de nem bírna 30 percet kocogni a hasától. És még sorolhatnám, hogy ez alatt a néhány év alatt milyen mértékű idiotizmussal találkoztam. Azt hiszem főként ez táplálja a gyűlöletüket, nem racionalizmus.

Nos, én nem hordom már a bakancsomat, sem a magyaros pólóimat, sem semmi egyebet. Isten őrizzen, hogy ilyen emberekkel engem azonosítsanak, és kollektíven elítéljenek. Éppen elég, hogy a liberálisoknak, kommunistáknak, és tulajdonképpen mindenkinek egy biztos fogást nyújtanak az ilyen pribékek, akik a viselkedésükkel, megjelenésükkel, megjegyzéseikkel éppen a saját céljuk (már ha van) elérését aknázzák alá.

Ezek a gondolatok végül odáig fajultak, hogy teljesen elvesztettem a hitemet. Nap mint nap látom a magyar(!) fiatalságot, hogy mi a téma, mi az érték. Tényleg közülük fog kikerülni majd X év múlva egy újabb miniszterelnök? Ők fognak vezetni egy országot, akiknek most az a poén, ha bedrogoznak, ráisznak, és napokig nem térnek magukhoz, vagy akik azzal poénkodnak, hogy úgy megvernek valakit, hogy az közben képtelen visszatartani az ürülékét?

Ezek durva példák, de a saját bőrömön tapasztalom őket.

Ennél enyhébb (vagy súlyosabb?) az általános butaság a felnőttek körében. Az empátia teljes hiánya, teljes befolyásolhatóság "egy magasabb személy" (média) által, az ész nélküli törtetés (és fontos, hogy az ÉSZ NÉLKÜLI), az általános igénytelenség magára és a környezetére... stb. Ezek a dolgok sajnos nagyban jellemzik a mai magyar társadalmat.

Miután mindezen keresztüljöttem, érzelmileg kifacsarva mint egy rongy, jobbnak látom, ha senkivel és semmivel nem foglalkozok, csak a saját és a hozzám közelállók boldogulásával. Nincs ország, nincs nép, nincs "faj/rassz", és egyetlen ideológia sem számít igazán, akár igaz, akár nem.

Az egykori fanatizmusba fojtott energiát manapság arra fordítom, hogy megszerezzem az orvosi diplomámat, és minél előbb eltűnjek az országból valami olyan helyre, ahol a kormány van az emberekért, és inkább csendben hiszem, hogy az a bizonyos "Nép és faj" fejezet, Sir William Jonesnak, Friedrich von Schlegelnek és Ernst Heinrich Philipp August Haeckelnek igazuk volt, és jól gondolták.