Németország és Franciaország két ősi ellenség, hogyhogy mégis behódoltak egymásnak?

Hogy az átlagemberek utálják-e egymást? Lehet.

Ha diplomáciailag elutasítanák egymást az szankcióval járna mindkét félnek. Így marad a behódolás, seggnyalás, amiben a 21. század politikusai nem kispályások.

Nincs más út.

A technika fejlődésével a tömegpusztító fegyverek is nagy fejlődest tettek. Háború már nem lehetséges.

Akkor már jobb, ha barátok lesznek és támogatják egymást.

Németország és Franciaország nem ősellenségek, de szomszédok lévén, természetesen volt köztük konfliktus, mint bármely más szomszédos államok között. A német-francia nemzeti ellentét kialakulása a német egység létrehozásához kötődik, a megbékélés pedig az európai integráció felértékelődéséhez kapcsolódik.

Az 1848-as "népek tavaszá"-nak forradalmai a német szövetség területén az alkotmányos német nemzeti egység megvalósítását tűzték ki célul. A Német Szövetség széttagolt államaiban egy össznémet alkotmányozó parlamentbe választottak képviselőket, ami Frankfurt-am-Mainban ülésezett, célja az egész (akkor még nem létező) Németországra érvényes alkotmány és a központi kormányzat megteremtése volt. Ezt a koncepciót nevezzük "nagynémet" egységnek, mert ennek a tervezetnek Ausztria is része lett volna. Az ellenforradalmi erők felülkerekedése miatt a német egység demokratikus megvalósítása kudarcba fulladt, a gyűlést a porosz uralkodó - akit pedig a gyűlés császárrá is választatott - anarchistának minősítette és feloszlatta.

A demokratikus út kudarca a vezető porosz politikust, Otto von Bismarckot meggyőzte arról, hogy a német egységet csak "vérrel és vassal", oktrojált, azaz felülről rákényszerített módon lehet megvalósítani. Evvel már a "kisnémet" egység koncepcióját követte, vagyis egy dinasztikus úton megnagyobbított Poroszországot képzelt el, Ausztria nélkül. A kisnémet koncepciónak két akadálya volt a kontinensen: Ausztria és Franciaország.

Poroszország az 1866-os porosz-osztrák háborúban legyőzte Ausztriát, de Bismarck nem alázta meg, nem követelt tőle területeket, Ausztria mindössze a Német Szövetségen belüli befolyását veszítette el, hogy ne állhassa útját a porosz törekvéseknek.

Franciaország esetében már másként járt el. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban Poroszország megint nyert, de a franciákat szörnyen megalázta. A Német Császárság megalakulását Versaillesben kiálltotta ki személyesen, a franciák orra alá dörgölve a kudarcukat. Magas hadisarcot szabott ki rájuk, aminek a megfizetéséig Franciaország felét megszállás alatt tartották. Franciaország elveszítette Elszász-Lotaringiát, ami egy német-francia vegyes lakosságú terület a Rajna túlpartján. Emellett Bismarck tudatosan igyekezett kialakítani a németekben a francia ellenségképet, hogy az franciaellenes nacionalizmus az új Német Császárság összetartó ereje legyen.

Erre a megaláztatásra alapult a német-francia ellentét az elkövetkezendő időszakban. A franciák immunreakciójának tekinthető az új eszme, a revansizmus, ami a németek megbüntetését tűzte ki célul. Ez realizálódott az I. világháborút követő békediktátumban, vagyis Németországra a korábbi sérelmekért százszorosan akarták lesújtani: területveszteség, megszállás, a hadsereg kötelező leszerelése, óriási jóvátételfizetési-kötelezettség (1988-ig kellett volna fizetniük, ha nincs a gazdasági világválság).

Természetes, hogy ez a „béke” az első pillanattól kezdve magába hordozta a II. világháború kitörésének lehetőségét, hiszen most pedig a másik oldalról kiáltottak bosszúért. A II. világháborúnak azonban már csak igen kis részét képezte ez az ellentét, mert a nacionális konfliktusok helyett ellentétes ideológiák harca is volt.

A II. világháború után alapvetően megváltozott a világ hatalmi struktúrája. A tradicionális nagyhatalmak, Anglia, Franciaország és Németország sokszor végigrabolt, lepusztított hadszíntérként elveszítették jelentőségüket, a világ kétpólusúvá, vált, vagyis a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA volt a meghatározó. A hidegháborús feszültség és az újjáépítés miatt Nyugat Európa országai nem folytattak önálló európai politikát, „Amerika-pórázon” voltak (ez a hidegháború klasszikus korszakára, vagyis a Truman-doktrínától (1947) Sztálin haláláig (1953) tartó időszakára érvényes).

A II. világháború után az európai gazdaság újjászervezése az USA feltételei szerint nem nemzetállami, hanem nemzetközi koordinációval, a kereskedelmi korlátok leépítésével folyt. A Marshall terv így az európai integráció elindítójává vált. Az európai integráció felgyorsulása a szuezi válsághoz (1956) köthető, ez ugyanis tudatosította a nyugat-európai térség fenyegetettségét, ráadásul az USA nem állt ki a szövetségesei mellett. Nyugat-Európa fegyverkezésbe kezdett, Franciaország, Németország Olaszország és a Benelux államok létrehozták az EGK-t és az EURATOM-ot.

Ez az amerikai gyámság lerázását célozta, De Gaulle így elutasította az angolszász állam lévén, s így USA -barát Nagy-Britannia csatlakozását. Franciaország ezt a szempontot követve talált szövetségesre a volt ellenségeiben, a háborús vesztes NSZK-ban és Olaszországban. De Gaulle egyik fő célja a német-francia megbékélés volt, annak jegyében, hogy Európa korábbi hatalmi befolyását visszaállíthassák. Gazdasági érdekeik persze továbbra is az USA-hoz kapcsolták őket, de a túlzott befolyását igyekeztek megszüntetni (Franciaország például De Gaulle elnöksége alatt lépett ki az atomcsend egyezményből).