Ausztráliáról és Afrikáról miért nem tudni a középkorban semmit a töritankönyvekben?

Nagy tévedés le volt jegyezve csak a konkvisztátor spanyolok felégették isten nevében az eretnek tanokat csak kevés maradt meg és mivel nem volt egy rozetti kő mint a hieroglifáknál így nagyon nem tudják lefordítai a kőbevésett dolgokat. Találgatnak de maja aszték inka civilizáció igenis fejlett volt arany megmunkálásához is értettek és bonyolult városokat hoztak létre szabályozták a vizek folyását egyebek.

A tankönyvekből azért marad ki mert így is elég hosszú az anyag viszont utána lehet olvasni. A középkori afrikában északon a mamelukok laktak akik a török szultán alattvalói voltak. Délebbre pedig törzsek törzsi királyságok voltak amiket az angolok franciák részben német hódítok legyőztek késöbb úgy a 18. századtól.

Ausztráliában nem volt fejlett civilizáció akkoriban.

Észak-Afrika azóba kerül az iszlám terjedése témánál.

Ami kimarad az ókori és középkori töri oktatásnál, azok a fekete afrikai civilizációk, ilyen vold Dél-Afrikában és Etiópiában. Talán Etiópiát az ókori Egyiptommal kapcsolatban említheti valamely tankönyv, de utána semmi. Afrika többi részén meg szimtén nem volt fejlett civilizáció.

Egyébként a középkor nem kizárólag európai jelenség, csak a kezdete-vége eltérő pl. Japánban, ahol szintén volt feudalizmus.

1.téma. Afrika országai az 5–14. században 11.1.Észak Afrika: Egyiptom, Szudán, Marokkó, Tunisz és Algéria 11.2.Nyugat-Afrika: Ghána, Mali Birodalom, Szongáj Birodalom és Benin 11.3.Kelet-Afrika: Szudán és Etiópia 11.4.Dél-Afrika: Zimbabwe és Mozambik 11.1.Észak Afrika országai: Egyiptom, Szudán, Marokkó, Tunisz és Algéria Észak-Afrikát jórészt afroázsiai (sémi hámi) nyelvet beszélők lakták. Közéjük illeszkedtek a nílusi-szaharai nyelveket beszélők kisebb-nagyobb tömbjei. Afrika északi peremvidékét csaknem fél évezreden keresztül a Római Birodalom uralta. A birodalom észak-afrikai uralma az 5. század első évtizedeiben az összeomlás határára jutott. 429-ben az egykori római Afrika provincia területén létrejött a Vandál királyság. A germán eredetű vandálok aztán idővel beleolvadtak a helyi római-berber népességbe. A Szahara északi részén és a kapcsolódó szavannákon a római limest áttörő berber tevés csapatok saját államot (valójában laza törzsszövetséget) hoztak létre, amelyet a későbbi arab történészek elneveztek Zenatának. Az északra törő szaharai pásztornépek megsemmisítették a mediterrán partvidék földműves civilizációját. Észak-Afrikában már a 2. századtól kezdve erősen meggyökeresedett a kereszténység. Legfontosabb központjai Alexandria (Egyiptomban) és Karthágó (Tunisz közelében). Ebben az időszakban Afrikának csupán viszonylag keskeny északi peremvidéke, valamint északkeleten Egyiptom és Szudán volt az, amely szoros kapcsolatban állt az európai, és délnyugat-ázsiai civilizációkkal. Virágzó keresztény egyházak alakultak ki a mai Szudán egy részét magában foglaló núbiai királyságokban. Az ókori Kús királysága a 3. században pusztult el. A núbiai Napata északi királyságának helyén megalakult Nobatia királysága. A noba népesség 540 körül vette föl a kereszténységet. A század második felében újabb núbiai királyságok lakossága tért át a keresztény hitre. Vallásukat még a 7. századi arab hódítás után is megőrizték, hét-nyolc évszázadon keresztül. Egyiptom keresztény hitet valló őslakói (az ókori egyiptomiak leszármazottai) voltak a koptok. A csaknem négy évszázadon keresztül tartó arab megszállás Egyiptom elfoglalásával (639-642) kezdődött. Egyiptom uralkodói 868-905 között a Tulunidák, majd a Fatimidák (969-1171).

91 A 10. század utolsó harmadára esett a Fátimida-kalifátus legvirágzóbb időszaka: al-Azíz uralkodása (976-996). Kairói palotájának fölépítésére képes volt húszmillió dirhemet költeni, hogy méltó székhelye legyen. Mecseteket, utakat, hidakat építtetett, öntözőrendszereket létesített. Figyelmet érdemel a keresztények, koptok iránti toleranciája. Ebben alighanem közrejátszott, hogy anyja és a felesége is keresztény volt. Így már azon sem csodálkozhatunk, hogy a vezíri tisztséget szintén keresztény töltötte be. A 11-12. század a hanyatlás korszaka. Három katonai csoport (a berber, a szudáni, valamint a török) egymás elleni harca szinte megbénította a kormányzást, az államhatalmat. Bár voltak eredmények (a 11. század végére épült ki Kairó városfala, ekkor emelték a máig megmaradt híres városkapukat), a birodalom pusztulását elkerülni nem lehetett. A 11. század második felében a gyermekkalifák hatalma alig terjedt túl palotájuk falán. Az utolsó Fátimidát kurd származású vezíre, Szaladin fosztotta meg a tróntól 1171-ben. Ezzel kezdetét vette Egyiptomban az Ajjúbidák uralma (1171-1250). Szaladin elfoglalta Szíriát, és gyors ütemben szinte minden területet visszafoglalt a Szentföldön, amit az európai keresztesek addig meghódítottak. A szent háború (dzsihád) nem járt akkora pusztítással, mint a keresztes háborúk. Szaladin (ezen a néven emlegették a keresztények) lovagiassága, tisztessége, nagylelkűsége a maga korában legendásnak számított, és ellenfelei is tisztelettel tekintettek föl rá. Az utolsó Ajjúbida szultán, al-Malik 1250-benDamiettánál fényes győzelmet aratott az Egyiptom ellen támadó keresztes sereg fölött. Még magát a fővezért, IX Lajos francia királyt is sikerült foglyul ejteni (csak magas váltságdíj ellenében engedték szabadon). Ezt követően meghalt a szultán, s a mameluk testőrség a saját soraiból választott uralkodót. A bahri mamelukok 1250-1390 között voltak Egyiptom urai. Ekkor érte el a Bagdadi Kalifátust megsemmisítő mongol támadás Egyiptomot is, de az Ain-Dzsálut melletti csatában 1260-ban, a mamelukok döntő győzelmet arattak az ázsiai hódítók fölött. A 7. század második felében már egész Észak-Afrikát (a Maghrebet) az arabok uralták. A lakosság többsége berber volt, az arabok száma alig 100 ezerre tehető, többségük Szíriából és Irakból származott. A 9. században megkezdődött a hatalmas kiterjedésű Arab Birodalom részállamokra bomlása. A nagyrészt berberek lakta Marokkóban a hatalmat az Idriszidák dinasztiája (788-985) kaparintotta meg. Fezben 859-ben megépítették a Karavájin mecsetet, amely helyet adott a világ első egyetemének is. Észak-Afrikát ebben a korszakban is az arab államok uralták. A mai Marokkó területe 1269-1420 között a Marinidák dinasztiájának kezén volt. A 15. század elején az állam hanyatlása oda vezetett, hogy a portugálok egymás után építették ki bázisaikat a tengerparton majd behatoltak az ország belsejébe.

92 Algéria és Tunisz urai az Aglabidák (800-909) lettek. A tuniszi Fatimidák számos szunnita arab törzset telepítettek be Észak-Afrikába, hogy az őslakosságot (a többségében síita berbereket) elarabosítsák. A 8. századtól az észak-afrikai partvidék vállalkozó szelleműmuszlim kereskedői megkezdték a kapcsolatok kiépítését a Szaharán túli, déli területekkel. Az arábiai sivatagokban megedződött arabok jól elboldogultak a félelmetes Szahara kő- és homoktengerében, s egymás után létesítették a kereskedőtelepeiket. Az egyik legnevezetesebb az eredetileg tuareg táborhelynek számító Timbuktu lett a Szaharától délre húzódó Szahel-övezetben, amely só- és élelmiszer-kereskedelmi központnak számított. A mai Tunézia területének a Háfizidák (1228-1574), az Almohádok egykori helytartói lettek az urai, független birodalmat létrehozva, amelybe beletartozott Kelet-Algéria és Tripolitánia (Líbia nyugati része) is. Kelet-Líbia viszont az egyiptomi mameluk birodalom része lett. Keletebbre, a maiAlgéria területének nyugati részén alakult ki a Tlemceni Királyság (1235-1554), amely a Marinidákkal és a tunéziai Háfizidákkal többször is háborúskodott. A 14. század végétől a Háfizidáktól elszenvedett sorozatos vereségek miatt a királyság területe jelentősen csökkent. Hanyatlani kezdett a távolsági kereskedelem is. A terület iszlamizálása a 15. században fejeződött be, a lakosság – kivéve a berber hegylakókat – átvette a vallással együtt az arab nyelvet is. 11.2.Nyugat-Afrika: Ghána, Mali Birodalom, Szongáj Birodalom és BeninAz első afrikai birodalom Ghána volt, elsőként egy 8. századi arab forrás említi létezését: „a Szaharán keresztül vezető régi kocsiút” mentén. A mai Mauritánia és Mali területén létrejött birodalomról kevés dolog ismert, az viszont biztosan, hogy az itteni aranylelőhelyek biztosították felemelkedését, gazdagságát. A középkori arab források a Ghánai birodalom első44 uralkodóját fehér királyoknak nevezik. A birodalom a 9–10. században élte virágkorát, befolyása ekkor még a Nyugat-Maghreb egyes részeire is kiterjedt. A pogány birodalom az almoravidák dzsihádjának esett áldozatul, akik először az oázisokat, majd a határ menti városokat foglalták el. Ezután megkezdődött az itt élők tömeges áttérése az iszlámra. A birodalom végül 1031-ben több kis államra esett szét. Nyugat-Afrika az Omajjádok hispániai államához tartozott, mely 929-től kalifátus lett. A "tiszta" és "ősi" iszlám helyreállítását követelő, Jászin vezette berber felkelők a Ghána területén lévő Szoninke államot megsemmisítették. Ghána romjain, a felső-Niger mentén a 13. század első felében létrejött a valaha volt legnagyobb nyugat-afrikai birodalom, Mali. Ezt követően a Niger térsége fölötti hatalmat a Mali Birodalmat megalapító Keita-család szerezte meg. Fővárosuk Timbuktu lett, mely a só és

93 az arany szállításának útvonalán feküdt. A malinke nép által lakott területen olyan muszlim állam jött létre, amely gyors terjeszkedésbe fogott, egészen az Atlanti-óceán partjáig ellenőrzése alá vonva az aranytermelő vidékeket. Jászin egyik tanítványa, Juszuf ibn Tásfín Marrakesben (a mai Marokkó területe) megalapította az Almorávida-dinasztiát (1130–1269), amely erős hadseregre támaszkodott. A birodalom európai részének fővárosa Sevilla, az afrikai részé Marrakes lett. Az egységet csak nehezen sikerült megőrizni, újabb lázadások leverése árán. A 13. század utolsó harmadában megkezdődött, majd beteljesedett a birodalom széthullása. Éppen e hanyatló kor adta viszont a világnak a nyugati arabság egyik lángelméjét, Ibn Khaldúnt. Feltárta az események belső okait, elemezve a fejlődés és a hanyatlás folyamatait, s azt a következtetést vonta le, hogy a történelem során bizonyos általános törvényszerűségek érvényesülnek. A Szaharától délre húzódó térségek jellemzője az ezredfordulót követőévszázadokban az iszlám kapcsolatok (vallás, kereskedelem) erősödése. Mali BirodalomI. Musza20 Mansza idején (1312–1337) élte virágkorát. A birodalom gazdagságára jellemző, hogy amikor az uralkodó 1324-ben zarándoklatra ment Mekkába, annyi aranyat vitt magával, hogy Kairóban a pénz elértéktelenedett. A legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta az 1350-es években ide is eljutott, s egy évet töltött az uralkodó, Mansza Szulejmánudvarában. A 14. század második felében a Mali birodalmat sorozatos trónviszályok és a peremvidékek leválása gyengítették. Különösen érzékeny veszteség volt a Niger középsőfolyásának nagy kanyarja mentén élő szongájok kiválása, akiknek kiváló lovassága volt. A harcos népet pogányoknak tartották, mivel nem tették államvallássá az iszlámot, bár a birodalom felső rétege és uralkodó dinasztiája felvette az iszlám vallást. A hódítások révén ez a birodalom is hatalmas területűvé duzzadt, de ez állandó háborúskodást is jelentett. A Szongáj birodalom a 15. században élte virágkorát. Hamarosan azonban az északról előretörőmarokkóiakkal szemben alulmaradtak. Ennek következtében Szongáj a 16. században Marokkó vazallusává vált. Nyugat-Afrikában meghatározó volt a Szaharán keresztül az észak-afrikai muszlimokkal folytatott kereskedelem. Kereskedővárosok egész sorában cserélték ki észak áruit a déli őserdei övezet termékeire (réz, só stb.), beleértve az "emberi árut", azaz a rabszolgákat is. A Niger folyó nagy kanyarjának vidékét a Mali Birodalom ellenőrizte. A 15. században Szongáj birodalom vette át a szerepét. Fontos kereskedőváros volt Jenne a Timbuktu felé vezető folyó menti úton. A több negyedet magában foglaló város elkülönülő részeiben laktak a helyi kézművesek, illetve az idegen északi kereskedők. Muszlim mértékegységeket használtak.

11.3.Kelet-Afrika: Szudán és Etiópia Kelet-Afrika belső területeinek uralkodó csoportjai igyekeztek a kezükben tartani a tengerpart felé tartó nyersanyag kereskedelmet. A gazdasági élet legfontosabb ágazata a marhatartás lett. A vezető réteg számára a szarvasmarha mintegy státusszimbólumnak is számított. A gabona, bab, borsó, tök, cirok termesztése a 7. századtól kezdett elterjedni, de sokáig nem volt jelentős szerepe. Kelet-Afrikában a 10. századtól kezdve a legjelentősebb központnak Nagy-Zimbabwe kőerődítése számított. Keletebbre, a Hausza földön városállamok jöttek létre. A Csád-tótól keletre a Kanuri Birodalomföldje következett. Királyi dinasztiája egészen a 19. századig uralkodott. Nyugat- ésKözép-Szudán fekete királyságai is gazdagságukról voltak híresek. Délebbre, a trópusi erdők szélén élő népekkel is állandó kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Ebben a térségben voltak ugyanis a legfontosabb aranylelőhelyek. Etiópia területén Akszum királya a 4. század közepén fölvette a kereszténységet. Az ország Egyiptommal, Szíriával, Perzsiával és Örményország nagy részével együtt az 5. század második felében a monofizita irányzathoz csatlakozott, amely megkérdőjelezte Jézus Krisztus valódi emberi természetét. 470 körül a keresztény egyháznak csaknem egynegyede ezt a tant követte, amelynek neves szószólója Dioszkurosz volt, az eretneknek minősített nézetei miatt kiközösített alexandriai pátriárka. A keresztény Etiópia megőrizte függetlenségét, de elszakadt és elszigetelődött a keresztény világtól. A 8. századra az arabok ellenőrzése alá került a Vörös-tenger. A 9. századtól kezdve Kelet-Afrikában is egymás után létesültek a tengerpart mentén az arab kereskedőtelepek. A korai kereskedővárosok közül a legfejlettebbnek Manda számított, az elefántcsont-, a vas- és a mangrovefa-export központja. Az ide érkező importáruk közül a kerámiák és általában a luxuscikkek voltak a legfontosabbak. Kelet-Afrika etióp keresztény királysága élén a 12. században új dinasztia tűnt föl, amelynek központja Lalibelában épült ki (különlegesek sziklába vájt hatalmas templomai). Az

95 Indiai-óceán partvidékén kereskedő királyságok sora húzódott. Afrika déli részén a Kongó vidékén és Zimbabwe területén jöttek létre jelentősebb államalakulatok. Kelet-Afrika kereskedő királyságai az Indiai-óceán partján sorakoztak, s elsősorban a muszlinokkal kereskedtek. A zanzibári Kilwa uralkodója pénzt is veretett, és a 14. század elején fölépült hatalmas palotája Husuni Kubwa néven, Aranyat, elefántcsontot, agancsot, bőrt és teknőspáncélt exportáltak Arábiába és Indiába, ezekért cserébe kínai és az iszlám országokból származó kerámiát, kelméket, üveggyöngyöket importáltak. A 11–12. század folyamán, a Csád-tó környékén alakult ki a hatalmas Borno állam (a mai Nigéria területén) amely kelet felé nyomulva elfoglalta Kanemet

lényeg a lényeg mert túl tömény az anyag így is. Vannak rész információk elvétve de fölösleges európai szempontból. Egyetemen viszont tanítják.