Stromfeld Aurél ki tudta volna űzni 1919-20-ban a cseh-román-szerb megszállókat hazánkból, ha átveszi a hatalmat?

Stromfeld Aurél az 1919-es Magyar Vörös Hadsereg tehetséges vezérkari főnöke volt, Monarchiabeli tiszti előélettel. Az ő vezetésével ért el az akkori magyar haderő jelentős győzelmeket a megszállók felett, mint pl. a Felvidék tekintélyes részének visszafoglalása.

Ám amikor Kun Béla Tanácskormánya feladatta ezt a visszafoglalt területet, az elkeseredett Stromfeld lemondott és a Magyar Vörös Hadseregben is megindult a bomlás, mert látták a katonák, hogy a Tanácskormány nem áll az ország területi egységének megvédése mellett.

Ha ekkor Stromfeld nem lemond, hanem katonáival elkergeti a Tanácskormányt, átveszi a hatalmat és folytatja honvédő háborúját, akkor meg tudott volna védeni több magyar országrészt?

Segítségképpen beidézem Julier Ferenc szavait:

„Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. De még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta. Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza, Magyarország volt a Monarchia politikailag erősebb fele. A monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül. A világháború alkonyán pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Ezért minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére kellett volna irányulnia. A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben – és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt – megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett.

November elsején jutottak hadvezetőségünk tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant nem kívánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását stb., és az átvonulási jogot a monarchia területén az antant-csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3-án elfogadni, már csak azért is, mert a monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány szomorú emlékezetű hadügyminisztere a magyar csapatok fegyverletételét követelte.

Az olaszok azonban a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy gyanútlan csapataink és hadtápalakulásaink jelentékeny része – több százezer fő – foglyul esett.

A balkáni arcvonalon már a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d’Espèrey seregével, egész feleslegesen, minthogy az olaszokkal kötött megállapodás minden arcvonalra kiterjedt. Franchet d'Esperay aztán Horvát-Szlavonországnak teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte, ha ez magyar földön való átvonulása folyamán november 20.-ig az országot el nem hagyja.

A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110 000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai.

Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé. Vajon mikor tér vissza az 1918 végén elmulasztott kedvező alkalom?”

[link]