Mit gondoltok erről?

A kőkorszak a tudomány jelenlegi állása szerint nagyjából 2,5 millió éve kezdődött. Eszerint 2,5 millió éve már élt a bolygón olyan (elő)ember, aki kőeszközöket használt.

Mégis, a mai értelemben vett civilizáció csak mintegy 12.000 éve kezdett el kialakulni. Eszerint történelmünk 99%-ában – gyakorlatilag a 2,5 millió év csaknem teljes időtartama alatt – az emberiség szinte egy makulányit sem fejlődött. Azóta viszont morzsányinak nevezhető idő alatt idáig jutottunk.

Most jön maga a kérdés: mi volt az oka ennek a hihetetlen változásnak, ami 12.000 éve “felébresztette álmából” az emberiséget?

A válasz a legkevésbé sem bonyolult, de annál meghökkentőbb: a patriarchális társadalom.

Aki hallott már a feminizmusról, valószínűleg hallotta a “patriarchális társadalom” szóösszetélt is, de nem valami pozitív összefüggésben. A feministák minden bajukat a patriarchális társadalomra vezetik vissza; ők valójában nem is az eredeti jelentésében használják a fogalmat, hanem nemes egyszerűséggel nőelnyomást értenek alatta.

A patriarchális társadalom valódi jelentése – újabb meglepő fordulat – mindössze az apaság intézményének elismerése, kiegészítve azzal, hogy a vagyon apai ágon öröklődik.

Miután lejöttünk a fáról, még mintegy 2,5 millió évig matriarchális rendszerben éltünk, ahogyan majom őseink. A nőstények szerepe egyértelmű egy anyajogú közösségben: ők nevelik utódaikat, abba senkinek semmi beleszólása nincs, viszont nem is kapnak támogatást senkitől. Maguk felelnek a gyermekeikért, azok egészségéért és táplálékáért is. A hímek szerepe sokkal “kuszább”: az alfahím felelős a csoport irányításáért és védelméért, de a többi hím egyszerűen teng-leng. A közösség peremén, funkció nélkül élnek, és amellett, hogy időnként megpróbálják elhódítani az alfa pozíciót, nem sokmindent csinálnak. Nem motiválja őket semmi, hogy bármit is tegyenek. Amíg egy hím nem alfa, addig semmilyen joga nincs semmire, miért is vállalna bármilyen felelősséget?

Nem nehéz rájönni, hogy ezekben a hímekben hatalmas kiaknázatlan potenciál rejlett, míg a nőstények erőn felül dolgoztak saját maguk és utódaik érdekében.

A matriarchális társadalomban a “család” nem azt jelentette, mint manapság. A család az anya volt és az utódai; férfi egész egyszerűen nem kapcsolódott hozzá sehol.

És itt jött el a különleges újítás, a patriarchális társadalom: a matriarchális rendszert, és a hozzá kapcsolódó “csordajelleget” felváltotta a kisebb, férfiközpontú családok közössége. A változás lényege abban állt, hogy immár a gyermek apja is a család részévé vált, és így felelőssé vált nemcsak az utódokért, de az anyáért is. A korábban kiaknázatlan potenciált így sikerült munkába fogni; a férfiaknak hatalmas motiváló erőt adott, hogy saját családjuk lehetett – nem kellett az alfa pozícióért küzdeni a párosodás jogáért.

Természetesen ez a rendszer magával hozta azt a változást is, hogy immár egy férfihoz egy nő tartozott. Míg más (az alfa) gyermekeiért a férfi nem hajlandó dolgozni, addig a saját gyermekeiért már igen. Így viszont biztosítani kellett a férfiakat, hogy az adott gyermek tényleg a sajátjuk.

Eljutottunk hát a házasságig.

A házasság valódi szerepe ez: biztosítani a férfit, hogy a gyermekek az övéi, és ezzel motiválni őt a nő és a gyermekek érdekében végzett munkára.

A feministák előszeretettel hangoztatják, hogy a házasság szexuális értelemben “elnyomja a nőt” (ez valamilyen szinten igaz is, bár eléggé kifacsart gondolkodást feltételez, hogy a feministák alapvető joguknak tartják a promiszkuitást). Azt viszont elfelejtik hozzátenni, hogy a házasságban a nő részesül a férfi által elvégzett munka hasznából, amire egyébként semmilyen lehetősége nem lenne. Állami szociális juttatások hiányában gyermekeket nevelni kőkemény feladat. Nem véletlen, hogy a házasság annyira népszerű volt a nők körében – gyermeket mindenképpen szerettek volna szülni, de csak a házasság biztosíthatta számukra, hogy ne kelljen kínkeserves munkával egyedül boldogulniuk a gyermekneveléssel. (Ne felejtsük el, hogy a régebbi korokban az erőforrások nagyságrendekkel szűkösebbek voltak, és a mai értelemben vett munkalehetőségek sem léteztek, tehát gyermekeket etetni évi 365 napos mezőgazdasági és ház körüli munkát jelentett.)

Ahol a férfiak nincsenek motiválva a munkára, ott a társadalom nem fejlődik; kítűnő példa erre az előző században felfedezett megannyi “primitív” kultúra, illetve azok a közösségek, ahol a patriarchális rendszer megbomlott: indián rezervátumok, gettók, stb.

A fehér ember azért hagyta le technikai és társadalmi fejlődésben embertársait, mert sokkal szigorúbb patriarchális rendszerben élt. (Nem véletlen a kereszténység makacs ragaszkodása a házasság szentségének egyben tartásához.)

Nézzünk tehát most egy teljesen új nézőpontból a feminizmus azon kezdeményezésére, hogy a patriarchátust megsemmisítve visszaállítsuk a matriarchátust.

A házasság intézményének szétverése, a válás lehető legkönnyebbé (és a férfi számára lehető legkedvezőtlenebbé) tétele, az államilag támogatott egyedülálló anyák és homoszexuális örökbefogadók mind-mind a patriarchális rendszer ellen hatnak. Ezeknek a férfiakra gyakorolt demotiváló hatása egész egyszerűen tagadhatatlan. Nem csak egyre több férfi veszti el érdeklődését a család és a munka iránt, de egyre több gyermek nő fel apa nélkül, és ennek káros hatása beláthatatlan a társadalomra nézve.

Nem nehéz megjósolni, hogy ha minden férfit sikerül elszakítani családjától, tehát a férfiak túlnyomó többségét sikerül demotiválni a társadalom építésével kapcsolatban, akkor a nők igencsak kemény idők elé fognak nézni.

Természetesen a feministáknak fogalmuk sincs a matriarchális és a patriarchális rendszer működéséről és különbségeiről, különben eszük ágában sem lenne a patriarchátus vesztére törni.

Illetve…

Minden rosszindulattól mentesen, teljes tárgyilagossággal meg lehet állapítani, hogy a feministák elképzelései egoisták és önzők. A patriarchális rendszer hátrányait (házassági kötöttség, az apa gyermekhez fűződő jogainak tiszteletben tartása) teljes mértékben igyekszenek megszüntetni, miközben a rendszer előnyeit (a férfiak munkája, anyagi támogatása) teljes mértékben megtartanák.

Nem véletlen, hogy a nyugati kultúrkörben annyira elterjedt nemcsak a gyerektartási díj, de a nőtartás (alimony) is. A feministák számára így a legmegfelelőbb a rendszer: kedvük szerint házasodhatnak és szülhetnek gyereket, és aztán bármikor elhagyhatják a gyermek apját, annak a gyermekhez fűződő jogait megtagadhatják – de továbbra is részesülhetnek a férfi munkájának gyümölcséből.

Ez kiegészül azzal, hogy az egyedülálló anyákat az állam támogatja, és máris kibontakozik a szemünk előtt egy olyan rendszer, amiben a nők a matriarchátus és patriarchátus együttes előnyeit élvezik, miközben a férfiak mindkét rendszer terheit és hátrányait nyögik.

A kérdés csak az, hogy milyen jogon kényszeríti az állam – kényszeríttetik a nők – a férfiakat arra, hogy minden joguktól megfosztva mégis teljesítsék “kötelességeiket”.