Szerintetek miért van az, hogy aki kritizál, pl. munkát, személyt, elért sikert, valaki életét, külsőt, belsőt az előnyben van, mintha jogot kapott volna, mintha erkölcsi fölényben volna, hogy hogy ilyesmit tehet?

Szerintetek miért van az, hogy aki kritizál, pl. munkát, személyt, elért sikert, valaki életét, külsőt, belsőt az előnyben van, mintha jogot kapott volna, mintha erkölcsi fölényben volna, hogy hogy ilyesmit tehet, és akik olvassák, hallgatják öt, azok nem intik le, nem a kritizálót bírálják, hanem a kritizáltat?

Itt minden nap találkozom a jelenséggel, tanultam, dolgoztam Német o., Hollandiában, Nagy Britanniában, én ezzel így nem találkoztam, de aki kritizált, azt egy idő után nem vették figyelembe, mint bomlasztót, békétlenítőt, itt alig várják, hogy valaki feldobjon egy kritikát, rögtön rácsapnak, nem úgy volna a jó, a normális, ha megnéznék előbb, hogy ki az aki kritizál, aki észrevételt tesz valakire, azután reagálni rá?! Mondok példát, egy "senki" aki az életben nem tett le, nem mutatott fel semmit sem ócsárol valakit aki alkotott, aki tett valamit már népért, közösségért, világért, ugyan így van pl. a történelmi személyek átértékelése is, pl. egy Kossuth aki egy tolvaj, szélhámos volt jobb megítélésben részesül a "legnagyobb magyarnál" Széchenyinél, aki tett valami a népért, de a jelenben is így van, egy "senki" celeb szava többet ér mint egy dolgozó, alkotóé, magunkba kellene nézi előbb, aztán másokra, magukon kellene javítani, hogy jobb legyen, csodálkozunk, hogy a nemzetünk elégetetlen?