Szerintetek jobb lenne a világ ha az egész világon mindenki egy nyelvet beszélne?

Miféle szempontból?

Észak-Amerikában nyelvi egység van, mégis megdöbbentően véres polgárháborút vívtak egymással az egy nyelvet beszélők.

Az ember mindig talál okot a másik elleni agresszióra. Az emberi természet sajátja, hogy bizonyos meghatározások szerinti közösséget alakít ki, az ijesztő végtelenség ellenében.

Mindig hasonló a hasonlót keresi, aki segíti őt a táplálékszerzésben és a párosodásban, a fajfenntartás két alapvető kérdésében, éppen más, rivális csoportok ellen. Egyedül életképtelen, ugyanakkor a készletek "mindenkinek" már nem elegendők. Ez az alapja, ígyhát egymással ellenséges, de önmagukban összetartó csoportok alakulnak. Ez az evolúciós örökség az élelembőség melletti jelenünkben is megmaradt.

Ha nem a nyelv lenne az, lenne más, ami körülír egy közösséget.

És gyakorlati értelemben sem megvalósítható. Ki lenne a kiváltságos, aki megtarthatja anyanyelvét, míg a többiek ehhez alkalmatkodjanak? Akármilyen formában állna fel, mindenki más önérzete sérülne.

Ráadásul a nyelv kiválasztása sem lenne zökkenőmentes. A kézenfekvő válasz erre az angol, azonban az angol nyelv sok szempontból primitív, és kevésbé használható, mint akár a magyar, mondom ezt úgy, hogy mindkettőt beszélem, és van összehasonlítási alapom ezáltal.

Az angol nyelv írásképe például borzasztóan elmaradott - mivel nem bővítette ki az igencsak korlátozott karakterszámot használó latin abc-t, így képtelenség fonetikusan (nem magyar fonetikával, hanem saját maguk számára is) írni angol nyelven. Ott tartanak ma, mint ahol mi nyolcszáz éve a Halotti beszédben: egy betű három-négy különböző hangot jelölhet, emellett egy hangot jelölhet más-más betű is.

A "g", azaz a dzsí például a "jump", azaz dzsamp szóban nem szerepel, de a George-ban ezzel jelezzük. Tehát vagy Jorj és jamp, vagy Gorg és gamp lenne a helyes. Máshol a "king"-ben a magyar szerinti "g" hangot ejtik ki. A betűket olvasva pedig a "kájndzs" lenne a logikus. Ugyanakkor a car, a cat már nem "k"-t használ ugyanannak a hangnak megjelölésére. Nem én vagyo az első, aki azt mondja, hogy radikális nyelvreform kellene az angolban, de ez mai elterjedtségében már nem kivitelezhető. A kedvenc példáim a "though, thought, throug" szavak, amelyek egyetlen betű eltéréssel három teljesen eltérő kiejtést eredményeznek. Mondom ismét, a Halotti beszédben pontosan ugyanezt tapasztalhatjuk (aki kielemzi, látja), és a probléma gyökere is ugyanaz - a hiányos latin betűkészlet. Csakhogy azóta eltelt nyolcszáz év, és amíg mi - valamint a német, a szláv nyelvek - betűkészlet-bővítéssel megoldották a fonetikát, az angolok még mindig különböző mássalhangzók és magánhangzók egyedi párosításával, a néma "e"-k használatával próbálnak trükközni. Ebben van rendszer, de nem célszerű.

Azonkívül az angolban felesleges szigorsággal kötött a szórend, míg a magyarban (és az oroszban, melyről szintén van tapasztalatom) ez közel mindegy. Sőt, a szavak mondaton belüli elhelyezése akár fontos jelentéstartalmi különbséget hordozhat magában, a hangsúlyos részeket tesszük előre, ami újabb eszköze a kifejezésmódnak, melyet angolba nem lehet átültetni.

Más rosszul meghonosodott nyelvi szokások is vannak az angolban. Például a nevek írása, "John Smith", amelynél sokkal célravezetőbb a "Kovács János", akkor is, ha Európában egyedül mi magyarok, és egy kisebb bolgár nyelvi közösség használja. Nem feltétlenül kell a kisebbnek alkalmazkodnia a nagyobbhoz, ha reális ok van az előbbi mellett dönteni. Igazolja ezt maga az angol nyelv, amely a telefonkönyvekben, rendőrségi nyilvántartásokban megcserélik a rendet, és hozzánk hasonló módon "Smith, John" módon listáznak, egyszerűen gyakorlatiasságból. És a nyelvtani párhuzamot tekintve sem logikus másként, mivel a melléknév mindig előre kerül - úgy az angolban, mint a magyarban. Nem mondjuk, hogy "labda, a piros", csakúgy, mint azt sem, hogy "ball the red". Ebből kiindulva, a családnevek, melyek melléknevekből alakultak (Kis, Nagy, Kovács, Vörös) szintén elől kell, hogy szerepeljenek. Nem John, the Smith, han Smith John. Kovács János. Nagy Gábor, Sánta Pál. Ugyanez mutatkozik meg az angolban a királyok esetében is: Henrik the Third, nem harmadik Henrik. Alexander the Great, Ivan the Terrible, hasonló nyelvtani képtelenségek, a következetesség azt diktálná, hogy a "the red ball" azonos felépítésén haladva ezek is "The great Alexander", "The terrible Ivan" elvét kövessék.

Igaz, az angolszász világ sokmindent fordítva cselekszik, az önéletrajzot is a végéről visszafelé haladva írják (amely az empátiát nélkülöző, időhiányos cégvezetők kedvére van így: az érdekli őket, mi a jelenlegi legmagasabb végzettséged, a többi csupán udvariassági sallang, de nem olvassák el.) Ugyanígy hibás a dátumozás is a nyugati kultúrkörben, hiszen mindig a nagyobb kijelölésből (melyet könnyebb észrevenni, ez sem véletlenül alakult ki ekként) haladunk a kisebbe, részletezőbbe. Ország - megye - város - utca - ház - szoba. Sokkal könnyebb elirányítási mód ez, mint a szobával kezdeni. Ugyanez a szisztéma mondható el a dátumozásról is: Év - hónap - nap. Ennek ez a rendszerezett módja, az órát sem előzi meg a perc. Praktikussági szemszögből nézve is a dátumnak kell a legvégén szerepelnie egy ilyen sorban, hiszen az változik a leggyakrabban - ha egy írott papírt veszünk magunk elé, elég csupán az utolsó számot kiradírozni és átírni, mint egyetlen változásért az egész sort újraírni.

Ami még feleslegessé vált tartalom az angol nyelvben, az a nőnem, hímnem. A magyar nyelvben azért nem alakult ki, mert a honfoglaló társadalomban a nő egyenlő jogú volt a férfivel, de ma már minden más nyelvben is okavesztetté vált. És sokszor akadályozhat. Például ha látok egy kisbabát, és meg akarom dicsérn, de nem vagyok biztos a nemében, hogyan fogalmazzam azt meg? "Oh, how cute she is! What's her name?" Erre a sértett anya válasza: "HIS name is Michael..."

Magyarul is beleeshetsz ebbe a csapdába, de elkerülheted azza, ha bizonytalan vagy, hogy úgy kérdezed meg: "Jaj, de aranyos kisbaba! Mi a neve?" - az anyuka elmondja, és máris tudod, fiúról, vagy lányról van szó. Angolban viszont muszáj valamilyen nemet használnod - vagy mondhatod, hogy "Its name", de élő személyre nem használjuk, hogy "ez". És az élet minden területén gátló ez. Beszélgetsz a buszon a barátnőddel, mesél egy történetet, miszerint "...And my friend said, that's a stupid idea." mire az érdeklődő reflektálás: "Why did he say that?" és kiderül "Not he, she, I meant one of my friend, who is a girl." Azt viszont megint csak nem mondhatta, hogy "my girlfriend said...", mert az más jelentésű. Magyarul ez semmiféle fennakadást nem eredményezhet, hiszen csak annyi a kérdés, hogy "És miért mondta ezt?" A nőnem, hímnem belekényszerít, hogy akkor is nemesítsd az alanyt, ha nem vagy tisztában azzal kapcsolatban. Más lehetőséget nem ad.

Szókészletében is nagyon szűkre szabott, amíg ez párszázezer szót használ, a magyar nyelv több mint egymilliót. Nem kell hosszasan fejtegetnem, mennyivel megkönnyíti ez a kommunikációt, a kicsi különbségek pontos leírását, az érzelmünkben beálló apróbb változásokat is, amelyek angol nyelven egyszerűen kifejezhetetlenek, megfogalmazhatatlanok, mert kevesebb szó áll rendelkezésre.

Egy példa, magyarul mondhatom, hogy tetszel, hogy kedvellek, hogy szeretlek, hogy szerelmes vagyok beléd, és hogy imádlak.

Angolban a "like you" és "love you" között válogathatsz, ami sokkal kisebb teret enged neked a kifejezésre. Hogy emiatt a magyar nyelv nehezebben tanulható? Ez vele jár.

Itt van ez a vers is, ami szintén szemléletes:

[link]

Egy francia író mondta, aki megtanulta a magyar nyelvet is, hogy életműve sokkal gazdagabb lenne, ha ezzel a nyelvvel született volna.

És ez nem hamis ömlengés a saját nyelvemről, egyszerű tény. Hogyan tudod a természetet, vagy a fejedben lévő képeket minél hűbben papírra vetni? Ha húsz színt, vagy ha száz színt és színárnyalatot bocsátanak használatodra hozzá? A válasz nyilvánvaló.

Nem beszélek etruszkokról, sem tízezer éves ősnyelvről. Mindaz, amit írtam, logikailag levezethető.

Azontúl minden kontinensnek és éghajlatnak megvannak a maga sajátos szükségetei. Az eszkimóknak nyilván sokkal differentáltabb megnevezéseik vannak a hó különböző formáira, mint az araboknak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy más volt a szükséges a két közösség életében.

Ha pedig új nyelvet akarnál alkotni, nos, ebben elkéstél, pont ilyen mesterséges nyelv az eszperantó. De nem terjedt el, nem véletlenül.

A nyelv sokkal összetettebb, sokkal több mélységgel bír annál, minthogy azt máról holnapra ki lehetne találni. Ehhez egyetlen emberi elme nem elég, magasan túllépi annak képességeit egy ilyen feladat.