Mi a véleményetek arról, hogy a pénz nem boldogít?

Ezt a csórók találták ki.

A pénz önmagában nem boldogít, az már igaz.

Ha áttételes rákod van, cseszheted az összes pénzed, abban viszont segít hogy emberibb körülmények között halhass meg.

Ez így azért túlzás, de szerintem alapvető szükségletek megléte esetén boldog lehet az ember pénz nélkül is.

Lásd pl bennszülöttek mindig mosolyognak soha nem idegeskednek semmin.

Az a tétel, miszerint a pénz boldogít, a fogyasztói társadalom egy torz elképzelése, egyben alap eleme.

A fogyasztói társadalom alapvetése, hogy az áruk és szolgáltatások termelésének növekedése a társadalom jólétének növekedését vonja maga után, a fogyasztás boldogsághoz, elégedettséghez, jól léthez vezet. Az empirikus bizonyítékok nem látszanak alátámasztani ezt a feltevést. Richard Easterlin vizsgálatai azt mutatják, hogy egy adott országban a gazdagabbak általában elégedettebbek az életükkel, minden összevetve boldogabbnak mondják magukat mint a szegényebbek. Azonban a gazdasági növekedés nem korrelál az emberek boldogságérzetével, elégedettségével. A GDP növekedése önmagában nem teszi boldogabbá az embereket. Az USA-ban például 1940 és 1970 között folyamatosan nőttek a reálbérek, ugyanakkor az emberek elégedettségi foka, boldogságérzete az 1950-es években tetőzött, attól kezdve folyamatosan csökkent. Hasonló vizsgálatokat végeztek kilenc európai országban 1973 és 1989 között, míg ezekben az országokban a GDP 25-50% közötti növekedést mutatott, addig két országban az elégedettségi mutatók felfelé, kettőben lefelé mozdultak, a többi öt országban pedig változatlanok maradtak. Japánban 1964 és 1981 között az egy főre eső nemzeti össztermék több mint 100%-kal nőtt, miközben az emberek boldogságérzete nem növekedett. A kultúrák közötti összehasonlító vizsgálatok szintén nem támasztják alá azt a feltevést, hogy a gazdagabb országokban élő emberek boldogabbak lennének (Easterlin ugyanakkor megjegyzi, hogy az országok között összehasonlítások módszertanilag problémásak, hogy valaki mennyire értékeli magát boldognak az jelentős mértékben függ az adott ország társadalmi normáitól, szokásaitól, ezért az ilyen jellegű adatok különönöző kultúrák között egymással nehezen összehasonlíthatók). [12]

A gazdaságilag fejlett fogyasztói társadalmakban jóval gyakoribb a depresszió, mint a korábbi vagy a nem fejlett országokban. Ahogy Daniel Goleman rámutat, "bizonyos [fejlett] országokban annak a valószínűsége, hogy egy 1955 után született ember legalább egyszer az életében súlyos depressziót fog átélni - azaz nem csupán szomorúságot érez, hanem bénító levertséget, sújtó reménytelenséget, önbizalomhiányt - nos ennek esélye több mint háromszor akkora mint nagyszüleink generációjában". [13]

Hasonló eredményekre jutott a boldogság pszichológiai vizsgálata során Csíkszentmihályi Mihály. Csíkszentmihályi híres flow elméletének egyik centrális gondolata, hogy az emberek magas fokú örömöt, intenzív boldogságélményt általában nem olyankor élnek át amikor passzívan (fogyasztóként) viselkednek, hanem olyankor amikor figyelmüket, pszichikai energiáikat egy kihívást jelentő feladat megoldására koncentrálják. Kissé leegyszerüsítve úgy is mondhatjuk: egy tevékenység nem (vagy nem pusztán) attól válik örömtelivé hogy a tevékenység során mit kapunk, sokkal inkább attól, hogy mi magunk mit adunk bele, milyen energiákat, figyelmet, elköteleződést. [14] Csíkszentmihályi kutatásai azt az igen meglepő tényt is kimutatják, hogy a flow névvel illetett magasfokú boldogság élmény (mely egyben a személyiség eősődését, integrálódását is segíti) az átlagos nyugati (észak-amerikai) ember életében gyakrabban fordul elő munka közben, mint szabadidős tevékenységek alatt. Úgy is fogalmazhatunk, az ember boldogabb tud lenni munka mint fogyasztás közben. Ez a tény persze ellentmond annak, hogy ezen társadalmak emberei általában többre értékelik, jobban vágyják a szabaidős tevékenységeket mint a munkával eltöltött időt. Csíkszentmihályi ezt a munka paradoxonának nevezi (hogy bár az emberek munka közben gyakrabban vannak a flow állapotába, vagy ahhoz közel, munkájukban mégis kevésbé motiváltak). A paradoxon magyarázataként részben a munkával kapcsolatos kötelező kulturális attitűdöket említi (amik szerint a munka szükségképp kötelező rossz, kerülendő nyűg), másrészt azt a tényt, hogy munkájukban sokan csak rövid távu célokkal tudnak azonosulni (ezek a rövid távú célok, mint megoldani egy adott problémát, megszerelni egy elromlott gépet, jó feltételeket kiharcolni egy tárgyaláson biztosítják a flow-élményt), de ha a távlatosabb célok a személy saját nagyobb céljaival nem egyeznek akkor összességében a munka mégsem válik vágyott tevékenységgé.