Eladnátok az örökölt házat, ha az családi összeveszést okozna?

Ezt hívják funkcionális analfabétizmusnak...

Én eladnám. A szülők majd kiheverik.

Én nem adnám el, de nem is gondoznám.

Egyelőre nem fogadnám el.

Elmondanám, hogy köszönöm szépen a jóindulatukat, de az sem az épület állagának a megóvását, sem a telek gyommentesen tartását nem tudod megoldani, ne várják el tőled!

"Egyelőre nem fogadnám el."

Hülyeség. Vedd észre, hogy már az övék!

Ebből mindenképp hosszú távú veszekedés lesz...

Akkor kellett volna tiltakoznotok, amikor a szüleitek lemondtak az örökségükről a javatokra! Akkor kellett volna tisztázni az ingatlan további sorsát.

Ha nincs rajta a haszonélvezetük, persze jogilag eladhatjátok, de nem lenne szép húzás a részetekről (tudom, manapság az etika nem számít, csak a pénz...)

Persze megértlek titeket is, az állaga valóban csak romlik, hiába öltök bele energiát (kertgondozás), ha nincs pénzetek legalább állagmegóvó felújításra, és ezáltal persze az értéke is csökkenni fog.

Az, hogy "jó lesz valamelyik unokának" szintén egy jóindulatú, ámbár nagyon naiv feltételezés, ami a mai világban sajnos tényleg nem életképes...

Én eléjük tárnám a fenntartási gondokat, elmondanám, hogy ez túl nagy teher, nem tudom vállalni, és felajánlanám, hogy

1. ha nem egyeznek bele az eladásba, akkor tekintsék úgy, övék az ingatlan. (Családon belül remélhetőleg nincs szükség ide-odairogatásokra, bár azt hiszem, ez a részemről naivitás...)

2. lássák be, hogy el kell adni, de közösen döntsetek a pénz sorsa felől - a pénzt mondjuk valami olyasmibe fektessétek be, ami az egész család hasznára válik, és az unokák is profitálhatnak belőle Pl. egy olyan ingatlan megvásárlásába, ami kiadható, és ami akár a szüleiteknek jó lehet nyugdíj-kiegészítésnek, akár félre lehet tenni az unokáknak, akár lehet belőle kreálni egy családi "vésztartalék-alapot" (ha amúgy vagytok olyan jó viszonyban, hogy ez nem lenne újabb, állandó konfliktusforrás), amiből olyan különleges kiadásokat fedeztek az egész család beleegyezésével, amire épp elengedhetetlenül szükség van (akár ha a szülők szorulnának meg, akár ha a gyerekeknek kell valami, akár ha nektek kellene egy kis "gyorssegély"...)

Vagy (ha olyan helyen van a ház, hogy a telek ér annyit), akkor felezzetek.

Amúgy egy szóban válaszolva, nem, nem adnám el a szüleim akarata nélkül akkor sem, ha anyagilag veszítenék rajta.

Én is voltam kényes "családi-ingatlanhelyzetben": a nagyszüleim (anyámmal egyetértésben) rám hagyták a lakásukat, de abban az egész család egyetértett, hogy el kellene adni. El is adtuk. Abban viszont senki sem értett egyet, hogy mit kellene venni helyette. Mást gondoltam én, mást az anyám, mást az apám, mást a még élő nagyszüleim, és mindenki a saját igazáról akart engem meggyőzni, és azt akarta, hogy "hozzá húzzak"... Én fiatal voltam, úgy éreztem, mivel a lakás az anyámat illette volna, nem dönthetek az elképzelése ellen, de nem értettem egyet vele, és nagyon rosszul éreztem magam, hogy mindenki azt akarja, hogy "neki adjak igazat", tisztára sarokba szorítottak éreztem magam, aki csak rosszul jöhet ki az egészből. Ráadásul még nem volt elképzelésem arról, hogyan alakul az életem 5-10 évvel később...

Szóval én meggyőztem a szüleimet, hogy a pénzt több különféle módon, azonos időben lejáró, középtávú befektetésekben kamatoztatom. Később, amikor már tényleg körvonalazódott, hogy mire lesz szükségem, akkor választottam ingatlant, olyat, ami nekem nagyon szívügyem lett, és ráadásul a család minden tagja elfogadható döntésnek tartott. (Mondjuk elsősorban anyám jóváhagyása volt fontos számomra, mert ő mondott le anno a lakásról a javamra.)

Mondjuk azért ez kockázatos volt, akármennyire igyekeztünk a befektetések tekintetében biztosra menni, előfordulhatott volna, hogy olyan gazdasági helyzet áll be, hogy elértéktelenedett volna a pénz, (és akkor mindenki jogosan hibáztathatott volna egy életen át + ott lett volna a bűntudat) de szerencsére nem ez történt.

Persze így is többször "megkaptam", hogy nem értékeltem eléggé a nagyszüleim gesztusát, de visszatekintve még mindig ez volt a legkisebb rossz...

Én talán várnék egy kis időt, és később is felvetném az eladás témáját. Valószínűleg a szülők is belátják egy idő után, hogy ennek az ingatlannak a fenntartása erőtökön felül van, és egyáltalán nem praktikus a jövőre nézve sem. Ha nem látják be, még mindig mondhatjátok, hogy azzal a feltétellel, hogy fenn kell tartanotok az ingatlant, nem tudjátok elfogadni (azaz ha ragaszkodnak a megtartásához, inkább visszaadjátok) - egy ilyen szélsőséges megjegyzés talán ráébreszti őket, hogy a tervük nem járható út a számotokra.