Nagyon régi vályogháznál a falat becsapkodták cementes habarccsal, ha erre rárakom a mészhabarcsot ledobja?

A cementes vakolatra mehetne akár a diszperzit is, csak ott dobja le, ahol hosszan nedvesedik, és salétromos lesz, a meszes festést max. később.

Ennél alapjaiban lényegesebb viszont a vakolat:

hogy mikor fogja ledobni a cementes vakolatot a vályog, nehezen jósolható, nálunk kb. egy év után kezdett elválni a vályogtól a cementbe rakott csempe, de akkor teljesen, már csak önmagában áll (bontásra várva). Ha kellősítette, akkor lehet, hogy tartósabb, de az alap probléma a fal természetes nedvességáramlásának megakadályozása a cement által. Ezáltal a lakás klímája és a falazat állapota biztosan romlani fog. Vagyis vályogra cement vakolat: semmilyen körülmények között.

A porózussá vált falazatot akár gúzolással, pl. homokos-meszes lével érdemes megkötni. Eredetileg sárral (vagy szalma-aprítékos sár) tapasztották, a kellősítése, megkötése híg sárlével történő belocsolás lehetne.

Helyetekben a cementet inkább most szedném le, mint meszelés után, és tavasszal folytatnám a munkát.

Kérdés, hogy miért működött azelőtt a falszigetelés nélküli vályog falazat:

1. a jobbaknak égetett tégla/fagyálló kő alapjuk van, ami egyben lábazat is, és valamelyest védi a vályogot a talajnedvességtől

2. kerülték az ártérre, belvizes területekre való építést

3. megoldották a csapadékelvezetést (főleg lejtős területen izgalmas)

4. megvédték a falat a csapadéktól, csapóesőtől (pl. erősen kiálló eresz, tornác)

5. a falat kívül-belül döngölt föld aljzat vette körül, ami biztosította a talaj nedvességáramlását

6. állandóan lakták, fűtötték a házat.

Ha most egy beton aljzatot készítünk a helyiségekben, az önmagában véve fokozza a fal nedvességterhelését. Ekkor már mindenképpen indokolt az utólagos, vízszintes falszigetelés, ami valamennyivel egyszerűbben elkészíthető, mint az égetett tégla falaknál, akár egy Ytong fűrész és némi kátránylemez használatával.