Miért van az, hogy annyira f.sok egyedül vidéken egy nagy udvaros kertes házban, hogy egyre inkább az új építésű lakóparkok felé húzok? Pedig tényleg szeretném, hogy legyen kertem, de nem akarom, hogy idős koromban meg kinyírjanak, amikor most

Mert szorongó vagy. Van, aki nem az emberektől fél, hanem egyedül lenni. Párhuzamként gyerekeknél tipikus pl. aki nem mer egyedül aludni, mert jön bármi, amit beleképzel a sötétbe. Vagy valaki azért nem bírja a magányt, csöndet, mert akkor a gondolataival kellene foglalkoznia, szembenéznie pont a logikátlan, eltemetett pszichés mumusaival, és ehelyett kell az állandó inger, a zaj, az események, emberek amik/akik elterelik a figyelmét saját magáról. Vagy a hipochondriához hasonlatos, hogy azért fél egyedül, mert "mi van ha..." ez meg az történik és nincs segítség a közelben, ezért mindig függ valakitől.

Sűrűn lakott helyen is ezer módon meghalhatsz. Volt ismerősöm, aki nekiment véletlenül rollerrel fényes nappal egy nőnek Bp. belvárosban és annak a párja úgy megverte, hogy meghalt. Volt, akit elütöttek, pedig szabályosan ment. Volt, aki rosszul lett egy budai szép társasházi lakásban és csak pár nap múlva találták meg. Bármiben bármikor és bárhol meghalhatsz. Ilyen az élet sajnos.

De ha ez határozza meg az életed, akkor viszont nem tudod élvezni akkor sem, amikor megtehetnéd. Ne a félelmeid döntsenek, hanem a vágyaidat próbáld reális lépésekben elérni.

Mi tavaly költöztünk panelból falura. A panelban egyáltalán nem féltem (főleg, mert 12 évig egyedül éltem ott és megedződtem 😃)

Mióta itt lakunk a kertes házban, sötétedés után már én sem nagyon merek kimenni a hátsó kertbe (a kert mögött üres telkek és erdő van) viszont ha olyan munkája van a páromnak, hogy több napig nem jön haza, simán tudok aludni, a házban nem félek. Napközben tárva nyitva van a teraszajtó és a bejárati ajtó is, olyankor végképp nincs mitől tartanom.