Utálom magam emiatt, hogyan gondolkodjak erről másképp?

Szóval az a helyzet, hogy fenekestől felfordult az életem tavaly júniusban, ami után kiköltözött "ideiglenesen kiadott" szobámból a barátnőm.

Azért fogadtam be vizsgaidőszakra, mert nagyon random kirakta egy másik lány a pasija miatt, hogy ne legyen nekik útban és ezen én is kiakadtam, hogy vizsgák előtt ez nem kis bunkóság volt.

Csakhogy velem törtènt egy csomó minden ami miatt így 27 évesen tök jogosan, felnőtt nőként eldöntöttem, hogy soha többé nem szeretnék lakótársat a saját lakásomba (albi az más volt), nem is raktam ki hirdetést. Lett új állásom, home officeos főleg, meg egy új párom, akit ilyen hamar nyilván nem költöztettem volna be.

Nem számoltam azzal, hogy baràtnőm ezek után megint megkeres, hogy nem kezdett el időben albit nézni, de szívesen jönne hozzám...

Már akkor nagyon ki voltam akadva, mert el kellett mondjam, hogy friss kapcsolatom van (el se mondtam volna másképp még), és megmondtam hogy más dolgok miatt is nagyon nehéz lesz ez nekem, de jöjjön.

Azóta is átkozom magam emiatt.

Decemberben is, januárban is, pont így a félévváltás miatt felszabaduló albilehetőségek után őszintén meg kellett volna mondjam neki, hogy én már nem akarom ezt az életet, nem őt nem kedvelem, hanem azt, hogy home officeban vagyok, egy 18 nm-es szoba az egész életterem, nem úgy van az, mint amikor egyedül vagyok, hogy szètválasztom magam 2 szobába és akkor érzek valami váltást meg motiváciot a napomba. Nem tudok kimenni nyugodtan a konyhába mondjuk telefonálni egyet, hogy addig se csak a lyukban kelljen legyek, vagy mondjuk ott pötyögni a gépemen 60 percet.

Van pár órája a hèten és kesz, egyetemista, semmi dolga. Otthon se foglalja le magát értelmes, állandóan ténykedik valamit, reggel és este is ráér 2 órás készülődési rutinokat lenyomni, csak közben meg nekem is kéne személyes tér, és tök mindegy hányszor magyarázom el neki, ő így sem érti meg ezt, és pont a feszült hètkőznapokon nem tudok nyugodtan dolgozni, mert szinte mindig itthon van és szabályosan megőrülök a bezártságtól meg attól hogy vele is össze vagyok zárva szinte mindig. Persze, hètvégén hazamegy, de hát ez sovány vígasz nekem, hètvégén én sem kell koncentráljak a melómra plusz én is inkább a baràtomnál vagyok.

Max. Olyan lakótársat viselnék el ebben az élethelyzetben aki az én munkaidőmben el van húzva itthonról és eleget vagyunk külön. Azért fogalmazok így, mert tényleg azt akarnám már, hogy húzzon el napközben valami értelmeset csinálni, mert ezzel az állandó piszmogásával idegesítő és demotiváló is egyben, mert ő 30 percre sem csukja magára az ajtót, annyira dologtalan. Pont nem èrdekel, hogy este van kedve tanulni pàr órát és azt se mindig.