Hogyan legyen lelkileg egyszerűbb a költözés?

Az utolsó takarítás és rendrakás alkalmával csinálj videókat és fotókat a helyről, hogy bármikor fel tudd majd idézni milyen klassz kecó volt. A fotók és az emlékek mindig veled maradnak.

[Egy shaolin paptól tanultam: az otthon nem egy hely, hanem egy érzés. Éned egy része, amit soha nem lehet elvenni tőled.]

Maximálisan megértelek, leírom az én esetem, hátha tanulságos lesz.

2017-ben ismertem meg a párom, akkor már 13 éve éltem a saját lakásomban Budapesten. Mivel a párom egy másik városban élt és neki sokkal jobb munkája volt, mint nekem, adott volt a helyzet, hogy én költözök. Találtam is állást abban a városban, odaköltöztem. Annak ellenére, hogy nagyon szerettünk volna már együtt élni, az első hetek/hónapok kínszenvedéssel teltek. Iszonyatosan hiányzott a saját lakásom, a saját környezetem. A várost, ahova költöztem, egyáltalán nem ismertem. Mi eleve úgy indultunk neki, hogy nem sokáig fogunk ott élni, hiszen mindkettőnk álma egy közös kertes házikó volt, de pár hónap múlva jött a Covid, ami mindent átírt, így maradtunk ott a lakásban végül 3 évet.

Ezután sikerült meglépnünk, amit terveztünk. A baj csak az volt, hogy addigra viszont elkezdtem megszokni az ottani életet és kötődni a városhoz, mi több, megszerettem. Főleg mert az ott eltöltött három év alatt rengeteg közös élménnyel gazdagodtunk. Viszont mindketten tudtuk, hogy ott a környéken esélytelen kertes házat vennünk, mert számunkra megfizethetetlen. Volt egy átmeneti időszak, mikor felköltöztünk az én lakásomba, ott még viszonylag jól tűrtem a dolgokat, hiszen a saját lakásom volt, ismertem a környék minden zugát. Viszont nem sokkal később meg tudtuk venni álmaink házát egy kis csendes faluban és nyáron beköltöztünk. Soha nem gondoltam volna, hogy ugyanazok az érzések fognak előtörni belőlem, mint mikor a lakásomból költöztem a páromhoz.

Gyakorlatilag, mióta beköltöztünk szinte minden nap sírok, állandóan a páromnál megélt közös élmények, az összeköltözés és az együttélés emlékei járnak a fejemben. A közös kirándulások, túrák és hogy ott kezdődött el igazán a közös életünk, hiszen előtte távkapcsolatban éltünk.

Itt nem ismerjük a környéket, nem ismerünk itt senkit (a szomszédok nagyon rendesek egyébként) tök idegennek érzem magam, pedig nem a világ végére költöztünk, egy órányira van a lakásom. A házat imádom, a kertet is, de közel sem érzem még azt, hogy itthon vagyok, csak hogy itt lakunk. A párom ezt sokkal jobban éli meg, neki a lakását sem volt trauma eladni, nem kötődött oda annyira, mint én. Ő tartja bennem a lelket és mindig azt mondja, emlékezzek rá, milyen nehéz volt amikor hozzá költöztem és utána mennyire jól éreztem ott magam. Most erre próbálok koncentrálni és nagyon bízom benne, hogy igaza lesz.