Hogy-hogy nincsenek bibliai csodák, amióta léteznek dokumentáló eszközök? Értsd: fényképezőgép, stb.

Persze, csak valahogy nem sikerül egyetlen egyet sem hitelt érdemlően bizonyítani!

Hány hiányzó végtag nőtt vissza?

Nagyon sok orvosok által igazolt csoda van keresztények hite és imái következtében szerte a világon.

Volt olyan, hogy halott akinek már ki volt állítva a hivatalos halotti bizonyítványa, és hullamerevség beállt, feltámadt. Magyarországon tolószékbe kényszerült egy nő, orvosi utasításra, nem tudott járni, lebénult mindkét lábára. Egyik Istentiszteleten felállt a tolószékből, azóta is tud járni.

Ezekről van fényképfelvétel, videó is, sőt hivatalos orvosi igazolások is. Persze van olyan, hogy valaki semmiképpen nem hisz el valamit, ami a világnézetével ellentétes, mert akkor fel kéne adnia a hamisnak bizonyult világnézetét. Ezt nem akarja, inkább nem hiszi el, amit az orvosok állítanak.

"Ezt nem akarja, inkább nem hiszi el, amit az orvosok állítanak."

Értelmes ember nem azt hiszi el amit más állít, hanem amit bizonyít valami.

Olyasmit gyerekjáték megjátszani hogy nem tudok járni, aztán hirtelen mégis. Olyasmire viszont valahogy sosincs példa, ami egyértelműen csak csoda lehet, mint mondjuk egy visszanőtt végtag.

"Nagyon sok orvosok által igazolt csoda van keresztények hite és imái következtében szerte a világon"

Mások pedig ugyanúgy meghalnak hiába imádkoznak értük akárhányan. Ergo elég egyértelműen semmi korreláció nincs az imák és a gyógyulás közt.

"Persze van olyan, hogy valaki semmiképpen nem hisz el valamit, ami a világnézetével ellentétes, mert akkor fel kéne adnia a hamisnak bizonyult világnézetét. Ezt nem akarja, inkább nem hiszi el, amit az orvosok állítanak."

Például te? :)

Szép megfogalmazás. Csak tudod, az orvosok túlnyomó többsége azt állítja, hogy csodák nem léteznek, mindennek megvan a reális magyarázata. Na pont ennek a túlnyomó többségnek nem hiszel, miközben amondó vagy, amit írtál :) Szép öngól, gratula érte.

Nagyon sok hívő orvos azt mondja a betegnek, amikor azt veszi észre, hogy az orvosi szaktudás nem képes meggyógyítani a beteget, hogy itt már csak a csoda (vagy Isten) segíthet.

Az orvosi igazolás nem csak egy állítás, hanem bizonyítás. Ezzel lehet egy bénának segélyt kérni, és fog kapni. A gyógyulás után pedig megszűnik a bénaság/rokkantság után járó segély.

A tolószékből Istentiszteleten felállt nőnek természetesen volt orvosi igazolása, bizonyítéka a betegségéről, bénulásáról. Egy orvosnál nehéz a bénulást eljátszani, vizsgálják a reakciókat a bénának állított végtagnál, ha jól tudom van benne tűvel szurkálás is például, egy igazi bénának ez nem fáj, egy kamuzónak igen (ordítani fog). Az orvosi igazolások alapos vizsgálat után vannak kiállítva, mert azok bizonyító erővel rendelkeznek a beteg állapotát illetően, azok nyomán állami segély igényelhető. Az orvosi diagnózisban vannak felvételek a rosszindulatú daganatokról, volt több eset, hogy keresztények imádkoztak halálos daganattól szenvedő betegért, és a daganat eltűnt, plusz annak negatív következményei is (fájdalom, stb.).

"Volt olyan, hogy halott akinek már ki volt állítva a hivatalos halotti bizonyítványa, és hullamerevség beállt, feltámadt."

Hiszi a piszi...

"Magyarországon tolószékbe kényszerült egy nő, orvosi utasításra, nem tudott járni, lebénult mindkét lábára. Egyik Istentiszteleten felállt a tolószékből, azóta is tud járni."

Aztán eljárta a kánkánt és a templom közönsége ütemes tapsa közepette bemutatkozott:

- Én vagyok az a bizonyos Egyszer Egy Mindkét Lábára Lebénult Nő -

Miért nincs az ilyeneknek soha rendes vezeték és keresztneve?

:)

"A tolószékből Istentiszteleten felállt nőnek természetesen volt orvosi igazolása, bizonyítéka a betegségéről, bénulásáról."

Volt szembeszomszédom testvérének is papírja volt róla, hogy ő deréktól lefelé béna, volt tolókocsija, meg akadálymentesített lakása, garázsa, és mindenhová tolókocsival is ment. De ha segítettek neki felállni, akkor egész jól tudott járni, bár csak bottal, kissé bizonytalanul, és nem is sokat. Autóbalesete volt, ahol megsérült a feje és a gerince is, és éveken át járt rehabilitációs tornára meg gyógytornára, ez volt a legtöbb, amit sikerült nála helyrehozni. Ahhoz kevés lett, hogy papíron kikerüljön a tolókocsiból, ahhoz viszont pont elég, hogy egy gyülivezető szavára adott szituban felálljon, és botorkálni tudjon néhány lépést. Közben meg papíron már nyolc éve tolókocsihoz van kötve.

Ha egy szegényebb valaki, aki hasonló balesetet szenvedett, kapna egy olyan ajánlatot, hogy egymillió üti a markát, ha a gyüliben adott szituban feláll a gyülivezető szavára, és lépeget néhányat, szerintem tuti lenne olyan, aki nem utasítaná vissza.

"Volt olyan, hogy halott akinek már ki volt állítva a hivatalos halotti bizonyítványa, és hullamerevség beállt, feltámadt."

Hiszi a piszi...-írod.

Reinhard Bonnke Németországban született pünkösdi karizmatikus keresztény evangélista, afrikai szolgálatán történt. Egy keresztény lelkész meghalt (2001-ben, a neve Daniel Ekechukwu), 2 napig a halottasházban volt, az orvos megállapította halál beálltát, kiállították hivatalosan a halotti bizonyítványt. A már merev hullát elvitték a rokonai Bonnke szolgálatára, ahol visszatért belé az élet, feltámadt.

Egy oldal Bonnkéról (angol nyelvű), benne pár gyógyulás is szerepel:

[link]

Cikk a feltámadásról:

[link]

"

Feltámadás a halálból

21. századi szenzációs történet

2001. november 30-án reggel Daniel Ekechukwu, az Onitshai "Erő Kápolnája Evangéliumi Gyülekezet" lelkésze az Owerri nevű várossal szomszédos faluban élő édesapjának vitt egy kecskét karácsonyi ajándékként barátjával, Kingsley Irukaval. Daniel vezette a húsz éves 230-as Mercédeszt. Hazafelé a meredek úton elromlott a fék. Daniel nem tehetett semmit a baj elkerülése érdekében. Az autó egyre gyorsult, és megállíthatatlanul száguldott le a hegyoldalon. Pályafutása - Danielével együtt - egy betonoszlopba való csapódással ért véget. Mivel az öv nem volt bekapcsolva, Daniel előrevágódott. Feje nekiütődött a szélvédőnek, a kormány belefúródott a testébe. Kingsley, Daniel barátja sokkot kapott ugyan, de nem érte súlyos sérülés. Daniel felé fordult azzal a reménnyel, hogy jól van, de a látvány megrémítette. Ömlött a vér Daniel orrából - fejsérülés miatt -, majd vért kezdett hányni a belső vérzés következtében.

Hamarosan segítség érkezett. Daniel csodálatos módon tartotta magát, amíg a helyi kórház rohamkocsijában - illetve annak nigériai megfelelőjében - elhelyezték. Feleségének, Nnekanak üzenetet küldtek. Még éppen életben találta Danielt, aki megkérte, hogy vigyék el családi orvosuk kórházába Owerribe. Ez egy nagy hiba volt, mert csak időt veszítettek a másfél órás utazással.

Néhány perccel a mentőbe való beemelése után Daniel érezte, hogy itt a vég. Próbált néhány utolsó szót és eligazítást suttogni Nneka fülébe. Külön kérte, figyeljen oda, hogy a gyülekezeti munka haladjon tovább. Egy-két olyan gyülekezeti helyzetről is próbált beszámolni, amiről akarta, hogy tudjon a felesége, de a hangja elbizonytalanodott, beszéde összefüggéstelen lett, majd elveszítette az eszméletét.

A sofőr teljes sebességgel, szirénázva hajtott tovább. "Sürgős eset" kiáltással rohantak be az Owerri Területi Kórházba. Daniel orvosa nem volt műszakban. Jött egy másik orvos, és megvizsgálta Daniel már ernyedt testét. Szomorú arccal fordult feléjük, mivel csak a halál beálltát tudta igazolni. Felesége, Nneka nagyon megrendült, de egy bibliavers egyre visszhangzott benne a Zsidók 11-ből:

"Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat".

(Zsidók 11:35)

Természetfeletti bizonyosság töltötte el.

Tudta, hogy fogja még Danielt élve

és egészségesen látni.

A soron következő események kulcsfigurája Nneka lett.

Nneka agyába bevésődött vers nem engedte elfogadnia a tényt, hogy Daniel elment, sem azt, hogy engedje férjét eltemetni. Izgatottsága azt diktálta, hogy valamit tenni kell. Gyorsan elmentek a kórházhoz közel lakó Okoronkwo Emmanuelhez, Daniel nagybátyjához, és megkérdezték, tud-e a családi orvosról. Mivel nem tudott róla semmit, elvitte őket saját orvosához, Dr. Jossy Anuebunisahoz a St. Eunice Klinikára. Nneka határozottságát látva ez az orvos is megvizsgálta Danielt. Ő is csak azt tudta megállapítani, hogy a halál bekövetkezett. Az autószerencsétlenség napjának estéjén 11:30-at jegyeztek fel a halál beálltának.

(kép)

HALOTTI BIZONYÍTVÁNYA

Ezek után az orvos megírta jelentését a beteg elhalálozásáról, és megkérdezte, hogy szeretnék-e Danielt a klinika halottaskamrájában elhelyezni. Nemet mondtak. Helyette Daniel testét visszavitték az Owerrihez közeli szülőfalujába, onnan pedig a nem messze levő Ikeduru Általános Kórház halottaskamrájába. Mire a bentlakó temetkezési vállalkozó, Mr. Barlington R. Manu, is kiállította a szokásos papírokat, elmúlt éjfél, közeledett szombat hajnali egy óra.

Mivel a halottaskamrában nem volt hűtőház, Barlington úr beadta az ilyenkor szokásos injekciót, és előkészítette a testet a másnap reggeli balzsamozásra. Miután egy segédjével feltette a testet két másik halott közé, mindenki elment lepihenni.

Nem sokkal később valami különleges dolog történt. A temetkezési vállalkozó felébredt, mert "gyülekezeti éneklést" hallott a halottaskamra irányából. Felkelt és kiment szétnézni, ám az éneklés megszűnt. Tanácstalan volt, mert senkit nem talált az épület környékén. Visszament és lefeküdt. Egyszer csak megint tisztán hallja a zenét és tapsolást. Most már szinte biztos volt benne, hogy a zaj a halottasházból jön. Felkelt, de mire bement a halottaskamrába és körülnézett, az éneklés már abbamaradt. Nem volt bent más, csak a holttestek. Összezavarodva ment vissza. A zene hamarosan harmadszor is megszólalt, méghozzá nagyon valóságosan. Nagyon megrémült.

Szinte pánikban elhajtott a szomszéd faluba, és felébresztette Daniel apját. Ragaszkodott hozzá, hogy a holttestet vigyék el a halottaskamrából. Ez meglepő kérés volt. Az apa megnyugtatta a férfit, hogy "Ez csak azért van, mert ő Isten embere". Így aztán a halott maradt, ahol volt. A halottaskamra személyzete a nap folyamán nem hallott több zenét.

Mivel Nneka továbbra is bizonyos volt afelől, hogy a férje újra élni fog, el akarta vitetni a holttestet Onitshába, ahol Reinhard Bonnke az "Isten Kegyelme Szolgálat" épületének átadó ünnepségén szolgált.

Azonban Daniel apja, aki mormon volt, kijelentette, hogy ez ügyben ő dönt. Azt mondta: "Odamegyek és hétszer ráütök a Bibliával", és ha nem kel fel, akkor Nnekanak el kell fogadnia, hogy nem fog feltámadni, és ezzel az ügyet lezártnak tekintik. El is ment, és ahogy mondta, hétszer ráütött a holttestre, de nem lett eredménye.

Nneka úgy gondolta, ezt egy mormon nem értheti meg. Cselekedetével csak elidegenítette magától Nnekat. "Azért sem adom föl!" - határozta el. Nneka éppen áldott állapotban volt, mely már jól látszott. Tovább nyaggatta apósát, hogy igenis el kell vinni Danielt a Bonnke-összejövetelre.

Az após látva, hogy ha nem teszi meg ezt a szívességet, akkor Nneka egész életében felróná neki, hogy megtagadta a férjével kapcsolatos kérését. Végül is beleegyezett.

Másnap, vasárnap, december másodikán, elmentek a halottaskamrába, hogy elhozzák a testet. A temetkezési vállalkozó azonban aggódott. Hogy elrejtse a tényt, hogy egy holttestet elvisznek egy másfél órás autóútra Onitshába, felöltöztette a halottat, és betette egy koporsóba, mintha most vinnék temetni. Amikor megérkeztek az Onitsha gyülekezet épületéhez, a biztonsági emberek - mivel látták, hogy egy koporsót hoznak - leállították őket, és azt mondták, hagyják el azonnal a területet. Nneka azonban mindenre elszánt volt. Nemcsak az épületbe akart bejutni, hanem a gyülekezeti terembe akarta bevinni a koporsót. Izgatottságát látva a biztonságiak vezetője ellenőrizte, hogy a koporsóban tényleg volt egy halott, nem csak terrorista bombát rejtő trükk a koporsó, és engedte őket továbbmenni. Azonban az az ötlet, hogy egy koporsót vagy holttestet bevigyenek egy zsúfolt gyülekezetbe, megdöbbenést váltott ki, és zűrzavart okozott. Végül a püspök fia, Paul Jr. lelkész engedélyt kapott édesapjától, hogy a testet behozhatják az épületbe, de csak a gyermekrészlegbe mehetnek. Miután a gyerekeket a földszintre vezényelték, a holttestet felvitték az emeletre, ahol egy asztalra fektették. A püspök fia, Paul, és a gyülekezet egy másik lelkésze, Bathcomery Nkwando felment, és látták, hogy már merevek a végtagjai.

Két másik lelkész, Lawrence Onyeka és Luke Ibekwe is csatlakozott hozzájuk a test őrzésében. Reinhard Bonnke semmit nem tudott az ügyről, csak prédikált és imádkozott az emeleti nagyteremben. Egy idő múltán a lelkészek gyenge izomremegést vettek észre a holttest gyomra tájékán.

A halott egyszer csak lélegzetet vett, majd egyenetlenül, szaporán kezdett lélegezni. A lelkészek nagyon fellelkesültek, gyorsan erőteljes könyörgésbe kezdtek, letépték róla a kesztyűt, zoknit és inget, és elkezdték masszírozni fejétől a lábáig, mivel, ahogy korábban írtuk, Daniel olyan merev volt, mint egy vasrúd. Ventilátorokat hozattak be, hogy Daniel több levegőt kapjon. Ahogy eljutott a hír a gyülekezeti terembe, féktelen lárma tört ki. Lawrence lelkész elmondása szerint Daniel vasárnap délután 5:15-kor, majdnem két nappal a halál beállta után, kinyitotta a szemét, felült, és nekitámaszkodott Lawrence testvérnek.

Az emberek elkezdtek beözönleni a terembe, hogy lássák a "feltámadt embert". Lawrence lelkész afeletti aggodalmában, hogy Danielnek nem marad elég oxigén, felemelte, és átvitte a nagyterembe. Közben Daniel megszólalt: "Vizet! Vizet!" Kortyonként itatták, majd meleg teát is adtak neki. Leültették az emelvényen, ahol emberek százai figyelték, miként kap erőre. A tudata még nem tisztult ki, senkit nem ismert meg, még a fiát sem, aki jött megnézni az apukáját. Az állapota folyamatosan javult, és néhány órán belül visszanyerte teljes öntudatát és kommunikáló képességét.

Élő csodává vált, és tömegek ostromolták a házát, ezért két napra elvitték egy rejtekhelyre, hogy visszanyerje teljes fizikai erejét. Az egykor halott ember nem csak feltámadt, hanem makkegészségesen kelt életre, nyoma sem maradt a halálát okozó komoly sérüléseknek. Reinhard Bonnke az alkalom végeztével elment, és eredeti tervének megfelelően felszállt a tervezett repülőjáratra.

Lehet itt még bármi kétség? Hadd emlékeztessünk néhány nagyon egyértelmű tényre. Daniel két napon keresztül nem lélegzett, nem vert a szíve. Meleg éghajlatú vidéken történt az eset, nem tetszhalál volt egy hűtőházi jégkamrában. Kapott egy kíméletlen vegyszer-injekciót, hogy késleltessék a mortifikációt, elhalást. Holttestként ide-oda szállították, ráncigálták, és órákon keresztül egy levegőtlen, keskeny koporsóban feküdt. Komoly agysérülést kellett volna szenvednie. De ő mindezek ellenére él, ráadásul a betegség semmi jele nem látszik rajta.

A halálból az életre való feltámadás nagy, nyilvánosság előtti esemény volt, nem egy háznál történt, titkos életrekeltés. Ha valakit ki lehet emelni ebben a történetben, akkor az Nneka. Az ő megrendíthetetlen hite akadályozta meg Daniel eltemetését azzal, hogy elvitte férjét arra a helyre, ami felől meggyőződéssel hitte, hogy ott Isten életre tudja kelteni a halottat. Reinhard Bonnket Isten emberének tartotta, és hitte, hogy ahol Reinhard szolgál, ott a hitnek olyan atmoszférája van, ahol ez a csoda megtörténhet. Nneka hite irányította az eseményeket, és hite jutalmat nyert. Hogy ki által? Ki az, aki megbecsülte Nneka hitét? Ki más, ha nem Isten.

Ami itt történt, az több, mint felejthetetlen esemény!

Üzenetet hozott a Mennyből

Daniel Ekechukwu azóta Reinhard Bonnke német evangélista oldalán járja a világot, hogy minél több embernek elmondja halálon túli tapasztalatait és feltámadását, átadva az üzenetet, amiért visszajött. Daniel Ekechukwu, kezében a saját halotti bizonyítványával van lefényképezve. "Rengeteg keresztény gyülekezetbe meghívnak azóta, sok-sok faluba, hogy elmondjam, ami velem történt. Ahogy beszélek, nagyon sokan megtérnek, és átadják az életüket Jézus Krisztusnak" - mesél Ekechukwu arról, hogy feltámadása óta nemcsak saját élete, de ennek nyomán számos más ember élete is megváltozott. Történetét azóta több nigériai napi- és hetilap is feldolgozta, az eset tanúi pedig filmen számolnak be tapasztalataikról.

"

"- Én vagyok az a bizonyos Egyszer Egy Mindkét Lábára Lebénult Nő -

Miért nincs az ilyeneknek soha rendes vezeték és keresztneve?"-kérdezed.

Magyarországon 1867 óta minden gyermeket anyakönyveznek, a meggyógyult nő neve Kadét Olga, az eset a hatvani Hit Gyülekezetében történt 1995 őszén, a neten találsz róla fényképezőgéppel készített fotókat, cikkeket a gyógyulásáról. A gyógyulás előtt volt orvosi igazolása a betegségéről, a gyógyulás után is kérte a lelkész, hogy menjen el orvosokhoz, keresztényekhez és világiakhoz is, hogy vizsgálják meg. Az esetről TV riport is készült (RTL klub Fókusz, vagy TV2 Tényekben, nem emlékszem, arra viszont igen, hogy Palik Lászlóné Marsi Anikó vezette a műsort.)

Részlet egy 1995.08.15-én kiadott zárójelentésből. (Ez egy hónappal a gyógyulás

előtt készült.) Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest (OORI).

"Jelenleg is csak kerekesszékkel (tolókocsival) tud közlekedni, segítséggel és járókerettel

egy-két lépés megtételére képes. Mindene fáj, elsősorban a dereka.

Achilles-reflexek kiestek, vizelet, széklet tartását nem tudja szabályozni. Mindkét lábon

durva érzéscsökkenés, teljes érzészavar észlelhető. Mindkét oldalon a lábfej

felfelé és oldalra hajlítása nem vihető ki. Hangulata levert, állandóan sír. A

rehabilitációtól, amíg a beteg depressziója dominál, eredmény nem várható."

Dr. Kertész Györgyi, osztályvezető főorvos

[link]

részlet a cikkből:

1995 októberében egy keddi nap délutánján Hatvanban vagyunk, egy karizmatikus

keresztény istentiszteleten. Az első sorban tolókocsiban egy béna hölgy ül. Majd

egyszer csak feláll… és azóta se, négy éve, nem ült vissza a székbe. Abban a

pillanatban tökéletesen meggyógyult. A hölgyet Kadét Józsefné Olgának hívják.

Kadét Józsefné Olga

– Hogyan, milyen körülmények között gyógyult meg?

– Egész pontosan egy év és nyolc hónapig voltam lebénulva és tolókocsihoz kötve.

De attól a pillanattól fogva, hogy megtértem Jézus Krisztushoz, és az ő útján jártam,

egyre jobban hittem, hogy Isten engem meg fog gyógyítani. Sőt, én ezt mindenkinek

mondogattam is. Lajkó adjunktus úr az utolsó műtét után azt mondta nekem, hogy ő énrajtam

már nem tud segíteni. Ezt tovább már nem lehet műteni. Ő egy kedves, aranyos orvos,

aki sokszor nagyon őszintén beszélt velem. Azt mondtam neki: "Ha maga nem tud rajtam

segíteni, akkor kicsoda?" Erre azt mondta: "Én nem vagyok Isten." Így mondta, szó

szerint. Aztán a Kertész főorvos asszony is, aki a Fodor szanatóriumban kezelt –

ilyen rehabilitációt csinált, azt tanította, hogy a tolókocsiból hogy tudok kiszállni,

beszállni, ágyra feküdni, cipőt felhúzni – azt mondta, hogy semmi jóval nem tud

biztatni. Próbáljam meg elfogadni ezt a helyzetet, amiben vagyok. Tolókocsiból felállni

és egy vagy két lépést tenni csak segítséggel vagy két mankóval tudtam. Azt mondták,

annak is örüljek, ha nem fordul az állapotom még rosszabbra. A főorvosasszony négyszemközt

arról is beszélt velem, hogy ha az anyagi vagy a családi körülményeim nem igazán jók,

akkor ilyen… izébe, ilyen… bénáknak való elfekvőben is el tudnak helyezni.

Persze, csak ha akarom.

Részlet egy 1995.08.15-én kiadott zárójelentésből. (Ez egy hónappal a gyógyulás

előtt készült.) Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest (OORI).

"Jelenleg is csak kerekesszékkel (tolókocsival) tud közlekedni, segítséggel és járókerettel

egy-két lépés megtételére képes. Mindene fáj, elsősorban a dereka.

Achilles-reflexek kiestek, vizelet, széklet tartását nem tudja szabályozni. Mindkét lábon

durva érzéscsökkenés, teljes érzészavar észlelhető. Mindkét oldalon a lábfej

felfelé és oldalra hajlítása nem vihető ki. Hangulata levert, állandóan sír. A

rehabilitációtól, amíg a beteg depressziója dominál, eredmény nem várható."

Dr. Kertész Györgyi, osztályvezető főorvos

– Olga néni, kérem, folytassa a történetet...

– Az istentiszteletre kicsit elkésve érkeztünk, már énekelt mindenki. Még emlékszem,

a "Keneted áradjon" cím? dalra is, amit hangszerek nélkül énekeltünk. Csak

legelöl volt hely, így Józsi, a férjem odaült az első sorba az üres székre, engem

meg maga mellé tolt. Elkezdődött a prédikáció. A lelkész úr éppen a gyógyulásokról

beszélt, arról, hogy Istenben és Isten által, ha hiszünk, meggyógyulhatunk. Sőt,

Isten gyógyító ereje olyan hatalmas, hogy akár most, itt, Hatvanban is megérinthetjük

őtet. Ez a beszéd engemet nagyon szíven ütött. Annyira szerettem volna már meggyógyulni,

annyira borzasztó volt bénának lenni. Szinte nem is éreztem embernek magam. Arról a történetről

beszélt a lelkész, mikor a tömegben Jézushoz odament a vérfolyásos asszony, hittel

megérintette a ruháját, és azonnal meggyógyult. Ahogy beszélt, szinte minden mondat

után még jobban hittem, hogyha a vérfolyásos asszony meggyógyult, én is meggyógyulhatok.

Becsuktam a szemem, és elképzeltem azt, amit hallottam. Elképzeltem, ahogy ez

megeshetett Jeruzsálem egyik utcáján. A lelkész többször mondta, hogy hittel most,

1995-ben is megérinthetjük Jézust, most is meggyógyulhatunk, megszabadulhatunk, és áldást

kaphatunk. A szemem csukva volt, és ezt hallottam: "Érintsd meg Jézust, érintsd meg

Jézust!" Ekkor a tolókocsiban ülve kinyújtottam a kezemet, és mintha én is ott

lettem volna a tömegben, megérintettem a mellettem elhaladó Jézus ruháját. Abban a

pillanatban, olyan érzést éreztem a kezemben, mint mikor az embert áram rázza meg. Az

ujjaim hegyén kezdődött, és végigment egészen a lábujjamig. Azonnal tudtam, hogy

meggyógyultam. Olyan nyugalom öntötte el minden zegzugomat, amilyet az addigi életem

során csak ritkán tapasztaltam. Enynyit mondtam: "Édes mennyei Atyám, drága

Istenem, köszönöm!"

– Ezt hangosan mondta vagy gondolatban?

– Hangosan mondtam, és már a szemem is nyitva volt. Ezután a tolókocsi lábtartóját

félrehajtottam, és fölálltam. Ráálltam mindkét lábomra. Hosszan álltam, és még

csak meg sem inogtam. Ezután a jobb lábammal kiléptem, és elkezdtem járni. Teljesen

egyedül. Tökéletesen és könnyen ment minden. Ilyen könnyen még egészséges

koromban sem jártam. Nem volt súlya a lábomnak, mintha repültem volna a föld fölött.

Miután tíz-tizenöt métert megtettem, felbátorodtam, és elkezdtem fel-le járkálni a

teremben. Mikor visszafordultam, és szemben álltam a többiekkel, akik ültek, csak azt

láttam, hogy nagyon sokan a könnyeiket törölték, mindenki felém mutogatott, de volt,

aki még tapsolt is. Ahogy visszajöttem a tolószékhez, belül ezt a mondatot hallottam:

"Ne ülj vissza, mert meggyógyultál!"

– Ez 1995-ben történt, és most 1999 van. Eltelt négy év. Azóta egyszer sem ült

vissza?

– Nem, soha. Nekem abban a pillanatban mindenem meggyógyult, a lábam, a csigolyáim,

a hangulatom, a közérzetem, elmúlt a depresszióm is. Ezután fél évre rá egy helyi

újság készített velem egy riportot, és a fotós kérte, hogy pár pillanatig üljek

vissza a tolókocsiba. Mondtam neki: "Dehogy ülök, örülök, hogy Isten kihozott belőle!"

Még a lakásból is elvittük a mankókkal együtt. Felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem

is. A gyógyulásom után két hónappal a körzeti orvosunk és az ismerőseim noszogatására

egy mindenre kiterjedő kontrollvizsgálaton vettem részt, amit a kezelőorvosaim végeztek.

Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) 1995. 12. 06. Ambuláns

kontrollvizsgálat (részlet):

"Segítség és segédeszköz nélkül, önállóan járva jelenik meg az ambuláns

vizsgálaton. Mindkét alsó végtagban 5-ös (azaz maximális) izomerő, mind a csípő,

mind a térd, mind a bokamozgásokat illetően. A reflexek kiválthatóak, kóros reflex

nem tapasztalható. Lábujjhegyen állás, sarkon állás hosszan és jól megy. Semmilyen

érzészavar a végtagokban nem észlelhető. Teljesen önellátó, hangulata jó, vidám,

személyisége kiegyensúlyozott."

Dr. Kertész Györgyi, osztályvezető főorvos

"Vélemény: a beteg teljes kórtörténetét és betegségének jellegét,

valamint következményeit (depressio, neurosis) figyelembe véve a vizsgálatunkon megállapított

teljes tünet- és panaszmentessé válás a betegség természetes lefolyásaként nem értelmezhető."

Dr. Molnár Attila, orvos

Dr. Galántai Orsolya, belgyógyász szakorvos

Dr. Gáspár Judit, pszichiáter főorvos

– Hogyan teltek az első napok?

– Az örömtől napokon át csak sírtam és nevettem, aztán táncoltam és táncoltam.

A gyógyulás előtti napon, tehát hétfőn este, még tolókocsiban, a hatvani kórházba

bementem meglátogatni édesanyámat, akit a vérnyomása miatt bevittek. Beszéltem a

doktornőjével, érdeklődtem anyám felől. Természetesen tolókocsival mentem a kórterembe

és az orvosi szobába is. Másnap első utam anyámhoz vezetett, bementem megmutatni

neki, hogy meggyógyultam. Az egész család velem jött, Zoli öcsém, Géza öcsém, meg

mindenki. Mikor anyám meglátott egyedül járni, lépcsőzni – a kedvéért még

futottam is –, úgy sírt örömében, hogy nem is tudta abbahagyni. Aztán mentem a

doktornőhöz. Mikor rám nézett azt mondja: "Te jó Isten, hol a tolószéke?"

Mondom neki: "Már nincs rá szükségem, tegnap Isten meggyógyított engemet." Aztán

addig kérdezett, míg részletesen elmondtam neki mindent, ugyanúgy, ahogy magának

most. A faluban engem mindenki ismert és szeretett, még a gyerekek is mindig jöttek

hozzám: "Olga mama, hadd toljalak." Ők nagyon kedvesek és aranyosak voltak, de ez

nekem mégis nagyon megalázó volt, és nagy fájdalmat okozott. Amikor nem látták,

mindig sírtam ezalatt a két év alatt. Nagyon sokszor nagyon kevés kellett ahhoz, hogy

öngyilkos legyek. Olyan is volt, amikor már a kezemben volt a penge. Aztán hirtelen

eldobtam. Éreztem én, hogy csak teher vagyok, meg púp a családom hátán. Én, aki erős,

egészséges aszszony voltam, most ahhoz is mások segítségére volt szükségem, hogy

WC-re menjek, hogy fürödjek… ha nem akarja beleírni, legfeljebb majd kihúzza. Mi

nagyon szegények voltunk. Aztán, amikor meggyógyultam, sokan a falumból még a körzeti

orvoshoz is elmentek, hogy megkérdezzék tőle, hogy a gerincemet tényleg négyszer műtötték-e,

és tényleg nyomorék voltam-e, merthogy ők ezt nem hiszik. Az orvos mindent elmondott

nekik. Ezek után sokan elkezdtek hinni Istenben.

Kadét József, Olga férje.

– Azon a bizonyos keddi napon Ön ott ült a felesége mellett. Elmesélné ugyanezt

a történetet? Ön hogyan látta?

– Hát szóval, mindig én hoztam, meg vittem őtet. De ugye, akkor én még nem

ismertem úgy Istent, mint ő, igazából azt sem tudtam, mi ennek az egésznek a lényege.

Én csak annyit vettem észre, hogy a kedve, a hangulata teljesen meg-változott. Sokat

nevetett, pedig ugyanúgy tolószékben ült, mint régebben. Nem is értettem mit örömködik

ennyire, mikor béna. Érti, ugye? Persze én így is nagyon szerettem őt, és ezt nem érzékeltettem

ővele. Kérdezte tőlem az aszszony: "Józsi, te nem hiszel?" Akkor mondom neki:

"Én akkor hiszek majd ebben az egész dologban, ha te mellettem meggyógyulsz." Akkor

láttam az arcán, hogy örült. Ő minden alkalommal úgy készült, hogy várta azt,

hogy Isten őt valahogy meggyógyítja. Akkor kedden, mikor megérkeztünk, már nem volt

nagyon hely a teremben. Az első sor legszélén volt egy szabad szék, és a harmadik

sorban is volt egy. Mi meg pont hárman voltunk, mert Hajni, a nagylányunk is velünk

volt. Én leültem a szélső székre, a feleségemet a kocsival odatoltam mellém, a

Hajni meg a hátunk mögött. Egyszer csak a lányom hátulról meglökött, azt mondja:

"Apu, apu, figyelj!" Erre jobbra nézek, hát az asszony a tolószék előtt áll, két

keze az ég felé van tartva, és mosolyog. Aztán látom, hogy elindul előre. A hátunk

mögött egy páran akkor elkezdtek sírni, meg mit tudom én, mit csináltak, örültek a

gyógyulásnak, érti, ugye? El kell, hogy mondjam magának, ő nem látta a járását,

ahogy akkor ment, de én láttam. Kérem szépen – lehet, hogy most rossz hasonlatot

teszek – úgy ment, mint ezek a cirkuszos lovak. Elegánsan, egyenes tartással, feje fönt

volt, és a lábait olyan szépen és könnyedén rakta, mint ezek a balettos lovak, akik

táncolnak a porondon. Őneki a járását, amit ott csinált, csak ehhez tudom hasonlítani.

Az biztos, hogy a lábait nem a saját akaratából rakta egymás után, mintha valaki

vezette volna őtet. Utána még három-négy napig, mikor az asszony ment, akkor én

minden pillanatban a háta mögött voltam, és vártam, hogy mikor esik el. Érti, ugye?

– Igen, mindent értek. És… elesett?

– Nem. Egyetlen egyszer sem a gyógyulása óta. Még csak meg sem bicsaklott.

Pedig fut, lépcsőzik, és palántázni jár napszámba.

Dr. Lajkó Albert, idegsebész adjunktus, Kadét Józsefné kezelőorvosa, négy

alkalommal operálta. János kórház, Idegsebészeti Osztály.

– Adjunktus úr, leírná vázlatosan és tárgyszerűen időrendi sorrendben a Kadétnén

végrehajtott műtéteket és orvosi beavatkozásokat?

– 1980: idegszál becsípődések miatt injekciókat kap.

1988. augusztus: lábfeje lebénul.

1988. november: porckorongsérvvel operálom. A műtét során részleges csigolyaív eltávolítására

kerül sor.

1994. február: újabb műtét során a csigolyaívet teljesen eltávolítom. A

porckorongot feltárva nagyméretű, kizáródott és elmeszesedett porcsérvet találok,

ezt eltávolítom, és a porckorongot radikálisan kiürítem.

1994. október: Állapota rosszabbodott, teljesen járóképtelenné vált. Újabb nagy műtét

következik. Olga nénit ezután az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI)

utalom.

– Kérem, értelmezze és magyarázza el mindenki számára ezt a különös és

meglepő gyógyulást!

– Mikor már gyógyultan beszaladt hozzám kontrollvizsgálatra, óriási meglepetést

okozott mind a testi, mind a lelki gyógyulásával. Nagyon-nagyon meglepődtem, nagy örömet

okozott nekem, és megrendültem. Csak azt tudom önnek elismételni, amit a kollegák a zárójelentésben

már leírtak. A műtétjeit látva és ismerve a betegségét, ezt a totális gyógyulást

a betegség természetes lefolyásaként nem tudom értelmezni.

– Azaz...?

– Azaz orvosilag nem tudom megmagyarázni, ami történt, tehát a gyógyulását.

Kadétné nekem azt mondta, hogy őt Isten gyógyította meg. Ő mindenképpen egy isteni

beavatkozás élményeként, megtapasztalásaként mondta el a történteket, és én ezt

nem tudom megcáfolni. Tudniillik, mi nem tudtuk meggyógyítani, viszont ő most teljesen

ép és egészséges. És nemcsak a teste, de úgy tűnik a lelke is. Valakinek, vagy

valamilyen erőnek meg kellett, hogy gyógyítsa őt, de többet ne kérdezzen, mert ez már

nem az én kompetenciám, én orvos vagyok.

[link]

Ne csak olyanokat olvasgass, 24%-os, akik el akarják hinni, hogy csoda történt! Nyilván az ilyen emberek nem fognak alaposan utánajárni a dolgoknak, ha valami gyanú merül fel, azt is inkább elhallgatják.

A linkelt cikk elég sok gyanús körülm~nyre világít rá, pl hogy ahhoz képest hogy állítólag autóbalesetet szenvedett a férfi, és fejjel betört egy szélvédőt, valahogy ennek a fején semmi nyoma? Mert ugye se egy orvos nem tett említést ilyesmiről, se a "feltámadás" utáni képeken nincs nyoma sérülésnek. Elég megrendezett csodának tűnik a dolog...