Nektek van hasonló történetetek "ex istenhívőként"?

Sajnálom, nekem nincsenek videóim, de egy sztorim van, amit megoszthatok, ha már ez volt a kérdés...

Így visszagondolva nem volt olyan erős hitem, mint az első cikk írójának, és talán ezért is tartott olyan sokáig, mire elértem a már-már beteges szintű vallásosságig, majd a hitem elvesztéséig.

Katolikus családba születtem, minden egyes családtagom hívő, a katolikus családból pedig egyenesen egy katolikus iskolába küldtek, és jó, ha 14 éves voltam, mikor először találkoztam szemtől szemben egy olyan ateistával, aki ki is mondta, hogy neki nincs vallása. Őszintén? A középiskolás éveimből még szerintem mái napig is emlékszem minden esetre (tanártól, diáktól egyaránt) amikor valaki valamilyen formában kinyilvánította, hogy nem vallásos.

Bennem szerintem ez a fajta elidegenítés okozta a legtöbb kárt, nem pedig a pokoltól való félelem.

Paradox módon sosem voltam olyan ember, aki úgy igazán képes hinni valami bizonyíthatatlanban, szóval a kihágásaimhoz igazítottam sokáig a vallásomat ("Isten úgysem néz folyamatosan, szóval nem baj, ha rámegyek egy pornóoldalra" "Istent csak akkor zavarja a bűn, hogyha nem bánjuk meg, márpedig én később tuti meg fogom bánni, hogy házi feladat írás helyett interjú a vámpírralt olvastam" stb) aminek meg nem volt értelme, mint pl noé bárkájának azt félresöpörtem azzal, hogy az csak egy tanmese. Persze nagyon ügyesen kellett bánnom a gondolkodással ahhoz, hogy mindent kimagyarázzak, és ne ugorjak arra a nyilvánvaló következtetésre, hogy a legegyszerűbb megoldás minden logikai gikszerre az, ha nincs is isten, de az mellékes.

De az egyetlen dolog, ami tényleg a bőröm alá férkőzött, az az, hogy a hívő, és az ateista teljesen más világban él, márpedig ez azt is jelenti, hogy teljesen más emberek vagyunk, és ez egy láthatatlan gátat vont közém és a többiek közé. Legalábbis az én fejemben, a barátaimnak nem meséltem erről.

Akit jóformán a köldökzsinór elvágásától arra idomítottak, hogy imádkozni kell reggel, délben, este, istenhez kell fordulni, ha szeretnénk valamit, istennek kell megköszönni, ha valami jó történt velünk, minden vasárnap ünneplő ruhában kell misére menni, annak ezek a procedúrák úgy belevésődnek az agyába, mint az, hogy pl nem szabad a nadrágodba pisilni. Csak hogy pár példát mondjak, amikor valamiért nem imádkoztam evés előtt, úgy éreztem, hogy törvénysértést követek el. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Jesse James a vadnyugatról, és nem is tudtam olyan jóízűen enni. Ha valami olyan könyvet olvastam, amiben nem jó színben tüntették fel a vallást (pl az egyik szereplő valami olyat mondott, hogy "uhhh csak azért találták ki istent az emberek, hogy ne kelljen félniük a haláltól bla bla") akkor ott lőttek is a szórakozásnak, mert csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érvekkel bizonyítanám hogy téved az illető. De megint: mindezt úgy, hogy nem feltétlenül hittem el a biblia minden sorát (nem vettem szentírásnak - ha ha) csak éppen olyan szinten ebben a másik világban éltem, hogy nem volt más választásom, mint annak a világnak a szabályai szerint élni.

Ezért tudom megérteni azokat a hívőket, akik még azokra az ateistákra is ferde szemmel néznek, akik soha az életükben még csak meg sem próbálták kritizálni a vallást; azoknak, akik szívük mélyén szeretnének mélyebben elgondolkodni a világról, és kritikát formálni akár a saját vallásukkal kapcsolatban is, minden egyes ateista valamilyen szinten egy személyes sértés. Mert ugye ha az én világom olyan jó, igaz és tökéletes mint amilyennek mondják, akkor miért léteznek egyáltalán ateisták?

A katolikusságom hivatalos vége felé kezdtem el nagyon ezen kattogni. (Néha látok ezen az oldalon is olyan embereket, akik hihetetlenül hasonlítanak a pár évvel ezelőtti önmagamra, és ilyenkor nem tudom megállni, hogy ne tippeljem meg hogy az ő hitüknek vajon mennyi idő múlva jár le a szavatossága.. Tudom, hogy nem szép hobbi, de nehéz megállni lol)

Mielőtt tényleg megadtam volna magam, emlékszem, volt pár hónap, amikor az alapján válogattam, hogy mit olvasok, hogy rákerestem az író vallási nézeteire, a filmek szereplőinél dettó; amelyik színész valaha is mondott valami rosszat a vallásról, annak nem támogattam a filmjét azzal hogy megnézem (= nem torrenteztem le piratebayről) és hobbim lett a hollowverse.comot böngészni hajnal 2kor, mikor nem tudtam aludni.

Végül nem amiatt hagytam el a hitem, mert a biblia tele volt a tudománynak, és józan észnek ellentmondó nonszensszel, hiszen mint már mondtam, azokat félre tudtam söpörni azzal, hogy ezek csak mesék, amik könnyen emészthetővé tették a tanulságot, hanem maguk miatt a tanulságok és mondanivaló miatt tört el bennem a mécses. Azokat már nem nagyon tudtam félresöpörni. Az évek során halmozódtak bennem az olyan információk, amik alapján isten nem egy kedves szülőnek tűnt, hanem egy önimádó, erőszakos hadvezérnek, de a probléma ezzel a fajta újkeletű "felkutatom, hogy mások mit mondanak a vallásról" hobbival az volt, hogy most jóval nagyobb gyűjteményt láttam a sok, számomra elfogadhatatlan üzenetről, amik a bibliában vannak.

Felkeltették az érdeklődésemet, és ezen a ponton már direkt kerestem olyan elemzésekre, amik a biblia azon részeit firtatják, amiket az egyház nem feltétlenül reklámoz.

A bibliában egy szó sem esik pl a pedofíliáról, miközben a "szodómia" halált érdemel. A házasságtörő nőket halálra kell kövezni, miközben ha egy férfi megerőszakol egy szűz kislányt, akkor az legyen a büntetése, hogy el kell vennie feleségül, és ki kell fizetnie az apjának a kárt.

Isten eszköze nem a szeretet, hanem a félelemkeltés. Persze szeresd azokat, akik hozzád tartoznak, és olyanok mint te, de ha isten azt mondta, hogy egy nép nem szimpi neki (akiket ugye szintén ő teremtett, és ők is a gyermekei voltak) akkor menni kellett a kiválasztott népnek gyilkolni, nőt erőszakolni, és egyszer még azt is mondta isten, hogy csapkodják a falhoz a helyi csecsemőket. Isten elvileg hibátlan, és mindent tudó, gyakorlatban pedig egy kegyetlen mészáros, aki annyiért örök szenvedésre ítél, hogy nem hiszel benne, miközben semmi jelet nem ad a létéről.

A béke/szeretet/harmónia istenét én találtam ki saját magamnak a hiányos bibliai ismereteim alapján a furfangos kis hittanáraim segítségével, de mint rájöttem, a valódi, bibliai isten kedvéért nem akaródzott annyira szembemenni az "ésszerű" világgal.

A katolikus hitem elhagyása tényleg felszabadító volt. Kb olyan volt, mint felébredni, egy lázálomból, ahol nem volt szabad megkérdőjelezni semmit, mert még a saját fejedben is figyelnek, és megbüntetnek az engedetlenségért. Igaz, hogy ezt sokan úgy értelmezik, hogy isten azért figyel, hogy tudjon segíteni, de mit sem változtat a tényen, hogy ez az egész már-már egy 1984/big brother szituáció, csak itt a saját elméd a börtönőröd.