A keresztény egyház lényegében a középkor maffiája volt?

Na, előttem lévő hozzászóló, elvégezte az egyházellenes foximaxit: [link]

"Mindenki tudja hogy..." -> [link]

Vád: "A katolikus Egyház máglyán égette el a más hiten levőket."

Először is: nem egyszerűen a "más hiten levőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. Csak mert az állam az Egyházzal annakidején annyira egybeforrt s a vallási bűntényeket az állam egyúttal állami bűntényeknek is tekintette: felforgatásnak, zendülésnek minősítette, azért üldözte néha az államhatalom maga is sokszor brutális eszközeivel, többi közt kínvallatással és máglyahalállal a vallási bűntények elkövetőit is. Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették azt s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen.

A máglyahalál osztogatásában egyébként egyformán volt akkoriban vétkes mindenki: az egyesek, a társadalom, a nép, a városok és államok, nem utolsó helyen maguk az eretnekségek is, amelyek a kínhalált s egyéb kínzatásokat ugyancsak bőven alkalmazták a katolikusokkal szemben.

A legcsekélyebb vád e téren éppen az Egyházat terheli s különös, hogy mégis csak egyedül az Egyházat szeretik vádolni azok, akiknek maguknak is de sok vaj van a fején!

Vád: "Az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba."

A "száz meg százezer" szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. Akik oly szívesen emlegetik az inkvizíciót, miért hallgatnak a sokkal véresebb katolikus-üldözésekről nemkatolikus részen?

Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe.

Dehát mit tud erről a világ! A "spanyol inkvizíció" olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei. A szakemberek százszor megcáfolhatják a róla keringő rémmeséket, bizonyos embereknek mégsem az a fontos, igaz-e valami, hanem csak: hogy ki lehet-e használni ütőkártyának az Egyház ellen?

Az inkvizíció veszett híre (még katolikusok körében is) megint csak a forradalmár reklámnak egy nagyszerű bizonyítéka. Hogy az inkvizíció közel se lehetett az a gonosz intézmény, mint amilyennek oly sikerrel elhíresztelték, mutatja a mi Pallas és Révai lexikonunk is.

Mindkettő egyformán távol áll a katolikus szellemtől és a két mű szellemileg annyira rokon egymással, hogy az újabb keletű Révai át is vesz a Pallasból szóról szóra mindent, amiben a tudomány nem változtatta meg azóta felfogását. Az inkvizíció tekintetében azonban – úgy látszik – annyira más lett a tudomány tanítása, hogy míg a Pallas lexikon még rémmeséket közöl a spanyol inkvizícióról, a 30 évvel később kiadott Révai már azt írja, hogy áldozatainak száma egész fennállása alatt vagy 4000-re tehető. E számnál fényesebb cáfolat azonban az inkvizíció állítólagos tömegmészárlására még el se képzelhető.

Tudvalevő, hogy nem a tulajdonképpeni egyházi, hanem a spanyol inkvizíció volt annyira rémes. Most megtudjuk, hogy még ez is csak annyira volt „rémes”, hogy egy évben átlag mindössze 13 embert végeztetett ki (300 évig állt fenn ugyanis). Ha most tekintetbe vesszük, hogy Spanyolország majdnem kétszer akkora, mint a hajdani Nagy-Magyarország, továbbá, hogy régen más törvényszékek is sokkal könnyebben osztogatták a halált, mint ma, végül hogy a spanyol inkvizíció nemcsak az eretnekek, hanem a boszorkányok ügyével is foglalkozott, akiket százával égettek meg például Németország protestáns vidékein is még az újkorban is, akkor azt kell megállapítanunk, hogy még a spanyol inkvizíció is a régi világ legenyhébb és legirgalmasabb törvényszéke volt. Egyébként ezt bizonyítékok nélkül is tudhattuk volna, hiszen papokra volt bízva. Azt ugyanis csak nem mondhatja józan ésszel valaki, hogy akár ma, akár hajdan a papok kegyetlenebbek voltak, mint a katonák vagy az állami hivatalnokok?

Ami pedig a hírhedt kínpadot illeti, az a perrendtartás eszközei között akkor minden bírói eljárásnál szerepelt, nem pedig csak az inkvizíciónál, mint a mesterséges reklámhadjárat és a hitvány rágalmazás alapján a közhit gondolja. Említett művemben kimutatom, hogy éppen ellenkezőleg: sehol se alkalmazták a kínpadot oly ritkán és oly óvatos megfontoltsággal, mint az inkvizíciónál. Hogy a közvélemény mégis a kínpadot egy fogalomnak tekinti az inkvizícióval, az nem az Egyház, nem is a papság, hanem egészen mások szégyene.

Ez a forradalmak s így a protestantizmus természetével együtt járó rágalmazó propaganda következménye egyrészről, másrészről pedig a jósággal majdnem mindig együtt járó tehetetlenség és gyámoltalanság bizonyítéka az Egyház részéről, hogy a valósággal annyira ellenkező állítást hagyja elterjedni. A rossz ugyanis mindig propagandával dolgozik és rágalomhadjáratot folytat, míg a jó hallgat és szótlanul tűri a rágalmakat, mert szerény s hozzá van szokva, hogy a földön az üldözés az ő osztályrésze. Ezzel egyébként tele van az Evangélium.

Az inkvizíció perrendtartásában a kínpad csak akkor volt megengedve, ha a bűntény már emberileg bizonyos volt, de a vádlott mégis tagadott. De még ekkor is csak maga a püspök és egy e célból kinevezett soktagú bizottság külön engedélyével lehetett elrendelni és csak a püspök vagy helytartója és a bizottság tagjainak jelenlétében lehetett foganatosítani.

„Kínvallatás” az inkvizíciónál egyáltalán nem is lehetett, mert a vádlottat a kínpad alkalmazása alatt még kérdezni se volt szabad, s amit ekkor esetleg bevallott, az egyáltalán nem is számított. Ha a bűnös kijelentette, hogy vallani akar, azonnal abbahagyták a kínzást, elvitték a bűnöst s csak másnap engedték neki elmondani azt, amit a kínpad hatása alatt vallani akart.

A vádlottak kínzása akkor borzasztó, ha rendőrőrmesterek és nyomozók, s ráadásul a törvény ellenére végzik, mint a bolsevista és náci börtönökben, sőt – bár sokkal kisebb fokban – a végén már a Horthy-korban is történt. Ha törvényesen megengednék, de csak akkor, ha a makacsul tagadó vádlott bűnössége már majdnem teljesen bizonyos, de még ekkor is csak az igazságügy-miniszter vagy vidéken a főispán jelenlétében (az inkvizícióban így volt), akkor már koránt se volna veszélyes.

Akinek ugyanis csak egy csepp emberismerete van, tudja, hogy ilyen feltételek közepette a gyakorlatban nem is lenne kínpad, hanem az csak a törvény betűje maradna. A miniszter ugyanis, sőt még a főispánok is olyan nagy urak s annyira mással vannak elfoglalva, hogy már csak azért se alkalmaznák a kínpadot könnyen, mert ezeket a nagyurakat nem is mernék miatta zavarni.

Hogy ugyanígy volt az inkvizíciónál is, arra kétségtelen adataink vannak. A szabadgondolkodó és természetesen inkvizícióellenes Lea „Histoire de l’Inqusition” című hatalmas művében ezt írja: „Érdemes a megemlítésre, hogy az inkvizíciós eljárás fennmaradt töredékeiben a kínpadra való hivatkozás különlegesen ritka.” Például a toulouse-i inkvizíciónak az 1309-1323-as évekből származó 636 fennmaradt perirata közül csak egyetlenegyben van szó a kínpad alkalmazásáról.

Jellemző az is, hogy az inkvizíciós rágalomhadjárat a püspöknek a kínpad alkalmazásakor való jelenlétét nem tudta mással magyarázni, minthogy szadistaságból gyönyörködni akart az áldozat kínjaiban (!). Egész sereg rajzot és festményt is láthatunk, melyen az inkvizíciós kínvallatás alatt undok külsejű szerzetesek buzdítják a hóhérokat az áldozatok elleni kegyetlenségre. Az Egyház ellenségeinek ilyen fogalmaik vannak az Egyház püspökeiről és szerzeteseiről! Hogy azért voltak jelen a kínpadra vonásnál, hogy a visszaéléseket megakadályozzák és hogy a kelleténél nagyobb kegyetlenség ne történhessék, az az Egyház ellenségeinek még mint lehetőség se jutott eszébe.

Hogy az a büntetés, amelynek végrehajtása papokra van bízva, mindig irgalmasabb, mint amit az állam emberei hajtanak végre, arra is nem egy bizonyítékkal szolgál az inkvizíció története. A börtönbüntetést többnyire elengedte az inkvizíció akkor, ha az elítélt vezeklésül a Szentföldre zarándokolt. Pedig hát az akkori közlekedési viszonyok és az akkori rendőrség mellett ki tudta ellenőrizni, hogy a környékről eltűnt vádlott csakugyan a Szentföldre ment-e?

Mivel az akkori papokat se tarthatjuk olyan együgyűeknek, hogy ők viszont ezt nem tudták, nem láthatunk eljárásukban mást, mint csak azt, hogy minden képzelhető ürügyet felhasználtak, hogy az elítélteket a tényleges büntetéstől mentesítsék. Olyan eseteket is találunk a megmaradt inkvizíciós aktákban, hogy az elítélt bűnösnek, hogy öreg, beteges apját ápolhassa, addig nem kellett megkezdenie börtönbüntetését, míg apja él. Az pedig egész rendszeres dolog volt, hogy az inkvizíció börtöneinek lakói a nagyobb ünnepek tartamára több heti szabadságra mehettek.

S mindez a középkorban történt, akkor, mikor sokkal kegyetlenebb volt még az igazságszolgáltatás, mint napjainkban. A papok igazságszolgáltatása is kegyetlenebb volt, hiszen ők is koruk gyermekei voltak. De láthatjuk, hogy mivel egyúttal papok is voltak, nemcsak koruk gyermekei, sok tekintetben sokkal enyhébb volt az igazságszolgáltatásuk még a mai felvilágosult korunkénál is. Láthatjuk, hogy sok tekintetben olyan jók voltak, hogy ma egyenesen nevetnünk kell rajta.

Így igaz, a Biblia latin nyelvű volt, a misék szintén, még a nagypapámnak sem volt fogalma arról miről hadoválnak a templomban. Tehát az egyház az igaz tanítást vagyis a Bibliát "eltitkolta" eddig az emberek elöl.

"És most jön a vallás az nem az egyház duma, ami nem igaz, mert ha nem lenne egyház, akkor nem ismernék az emberek a Bibliát és nem lenne keresztény vallás sem."

Nem furcsa, hogy a Bibliát nem lehet eltüntetni a FÖld színéről egyház ide vagy oda? Csak tud valamit ez a könyv? PL. a Homérosz: Iliász nincs meg otthon...

Tehát más a hit és más az egyház. Ha ez megnyugtat, akkor maffia volt. De a Bibliát ne vegyük egy kalap alá az egyházzal. Pál apostol akkor élt amikor még nem volt "maffia" de Biblia létezett, és nem hinném, hogy maffiát akart létrehozni.

Igen az volt. Ha csak például megnézed Husz János "tanait" akkor észreveszed, hogy valóban: a Biblia (a "törvénykönyv") sehol nem ír misékről, papokról, egyházról, pápáról, semmi ilyesmiről.

Megkérdezném: miért váltanád meg magad, ha elhadarsz három "miatyánkot"?

A Biblia csakugyan kizárólag latinul jelent meg (sok százéven át), de ez érthető olyan időben, amikor ez a nyelv sokszorta inkább az egyetemes műveltség nyelve volt, mint ma az angol. A nemzeti nyelveket sokáig mind a költészetre, mind a tudományok művelésére alkalmatlannak tartották. Aki abban az időben tudott olvasni, az jó eséllyel tudott latinul is. Kb. 1600-ig latinul adták ki a legtöbb tudományos művet.

A katolikus Egyház biblia-ellenessége egy közönséges koholmány. Luther előtt már évszázadokkal voltak KATOLIKUS nemzeti nyelvű bibliafordítások. Az igaz, hogy sokáig ELSŐSORBAN (ami nem egyenlő azzal a szóval, hogy kizárólagosan) latinul jelent meg, ám ez nem jelentett problémát egy olyan korban, ahol mindenki, aki tudott olvasni, az minden bizonnyal tudott latinul is. Emlékeztetnélek arra is, hogy a reformátorok is írtak könyveket latinul, és a magyarországi reformátusok is egészen a 19. század első feléig komoly hangsúlyt fektettek a latin nyelv ápolására az egyházi élet során is.

Gyakran hallott “urban legend” az is, hogy “a katolikus Egyház betiltotta a Bibliát”. Ez azonban közönséges koholmány, hiszen “a” Biblia maga soha nem volt betiltva, hanem sokkal inkább olyan eretnekmozgalmak saját fordításai, amelyektől a mai protestánsok is elhatárolnák magukat. A kor “új világ fordításai”, ha úgy tetszik. Azt pedig egyáltalán nem árt, ha betiltották.

Nézz után a “post hoc, ergo propter hoc” kifejezésnek, amely egy érvelési hibát jelöl. Hogy miért? Ugyanis ezen elképzelést hangóztatok figyelmen kívül hagyják, hogy a könyvnyomtatást a 15. században találták fel, nem sokkal a reformáció előtt (ld. Gutenberg). Nem a “gonosz Egyház” bibliaellenessége okán nem jutott elég Biblia a köznépnek (akik nagyrésze még olvasni sem tudott), hanem azért, mert könyvnyomtatás nélkül (a szerzetsek által KÉZZEL [!] másolva) egyszerűen fizikai képtelenség akkora mennyiséget reprodukálni, mint manapság, hogy bárhol vehetsz Bibliát. Azok, akik ezt a vádat permanensen felemlgetik, vajon belegondoltak abba, hogy talán az ószövetség hűségései izraelitáinak vagy az őskeresztényeknek, MIND volt-e saját Bibliája? Ha pedig nem, akkor nemde kettős mércét alkalmaznak, amikor olyat kérik számon a középkori katolikus Egyháztól, amely kritériumnak még az ő szerintük is “jó” közösségek sem felelnek meg? Őszintén kérdezem.

Vagy akik a Biblia egyéni értelmezését pártolják, azok belegondolnak-e abba, hogy talán az Ószövetség vagy az apostolok idején is az ilyen indivudalizmus volt-e a kívánaos? Nemde anakronizmus belelátni saját maguk csupán a 19-20. században kitalált egyházideáljukat visszavetíteni az ókorba? Vajon mire figyelmeztet a 2Pét 3,16? Péld 3,5? ApCsel 8,26-35? 1Tim 3,15? ApCsel 2,42? 2Pét 1,20? Vagy mindez smafu?

Mit vallottak erről az ókori keresztények? Csak néhány példa:

Tertullianus (Kr. u. 200) – „az igazságot a mi részünkre kell odaítélni, akik aszerint a szabály szerint járunk, melyet az egyházak az apostoloktól kaptak, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől, akkor igazolva van korábbi kijelentésünk, mely leszögezi, hogy az eretnekektől az írásra való semmilyen hivatkozást nem szabad elfogadni, hiszen mi az írások nélkül is bizonyítjuk, hogy az eretnekeknek semmi köze az írásokhoz… Az apostolok örököse vagyok! Ahogyan végrendeletükben intézkedtek, ahogyan rám bízták, ahogyan megesküdtek rá, úgy vagyok birtokos! Titeket pedig, bizony, örökre kizártak az örökségből, és megtagadtak mint idegeneket és ellenségeket. és miért idegenek és ellenségek az eretnekek az apostolok számára, ha nem azért, mert az övéktől eltérő tanításuk van, melyet mindegyikük a maga kénye-kedve szerint vezetett be vagy vett át az apostolok tanításával ellentétben?” (Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben, 37.)

Órigenész (Kr. u. 230) – „akik hiszik, hogy a szent könyvek nem embereknek az irományai, hanem a Szentlélek sugallatára íródtak a mindenség Atyjának az akaratából Jézus Krisztus által, azoknak meg kell mutatnunk a számunkra helyesnek tűnő utakat, szem előtt tartva Jézus Krisztus apostoli hagyomány szerinti égi Egyházának szabályát. (A princípiumokról 4,1,9.)

Szent Ágoston (Kr. u. 416) – „Ugyanis az eretnekségek és a romlottság bizonyos tanai, amelyek behálózzák a lelkeket és a mélybe vetik őket, nem származhatnak máshonnan, mint onnan, hogy az írást, amely jó, rosszul értelmezik, és a rossz értelemhez merészen és konokul ragaszkodnak.” (Homíliák János evangéliumáról, 18,1.)

A 20. század legelejéig az értelmiségnek gyakorlatilag 100%-a tudott latinul, a középkorban pedig ez a réteg gyakorlatilag egybeesett azzal, aki egyáltalán tudott olvasni. Aki tudott olvasni, az tudott latinul is. A természettudományos művek, regények, versek latinul jelentek meg, nem gondolod komolyan, hogy egy írni-olvasni tudó ember nem tudta volna elolvasni a Vulgatat? Az igazi probléma az volt, barátom, hogy a 15. század végéig nem volt feltalálva a könyvnyomtatás, így fizikai képtelenség is lett volna annyi Bibliát jutni, hogy mindenkinek jusson. De talán az Ószövetség vagy az apostolok idejében másként volt ez? Őszintén kérdezem, és ne kerüld meg a választ.

Egy másik példa: a zsidóság anyanyelve Jézus idejében már rég nem a héber, hanem az arámi volt. Mégsem készült arám nyelvű teljes, versenkénti fordítás a köznép számára. A Targum az csupán egyes, fontosabb részeket parafrazált, és azokat se nyomták annyi példányban, hogy mindenkinek jusson, hanem csupán a zsinagógában olvasták fel. Tehát a máris bebukott azon ideológiád, hogy CSAK az a helyes, ha Isten népe minden köztagjának van saját, nemzeti nyelven íródott Bibliája, amit saját maga értelmezget, mert különben fujj, megromlott izébizé. De persze itt kéznél van a farizeus-kártya (gondolom többre úgy se telik tőled), hogy azok gaz, gonosz, hitehagyott zsidajok voltak. Egyrészt ugye ezt nem a csak a Kr. e. 3-2. században kialakult talmudista időszaktól volt így, hanem már a fogság előtt is, szóval ez is bukta. Másrészt pedig ez a kereszténységben is így volt.

A kereszténység szent iratai, vagyis az Újszövetség görögül íródott, amely a Római Birodalom keleti felén volt a polgárság köznyelve, közvetítő nyelve. Ennek ellenére az apostoli korban az Újszövetséget egyetlen egy más nyelvre sem fordították le, holott már akkor is nagy számú olyan személy lett keresztény, akinek nem a görög volt az anyanyelve (vagy adott esetben nem is tudott). És megint csak áll: nem lehetett Bibliát kapni a boltban, nem volt Quintus nevű kisvárosi közkereszténynek, saját, az anyanyelvén (esetében latin) íródott Bibliája. A helyi egyháznak volt maximum egy része belőle (nem az egész Biblia), amit az egybegyűléseken, istentiszteleteken, liturgián (ahogy tetszik) felolvasott a gyülekezet elöljárója, és mivel kész fordítás még nem volt, maga szóban lefordította.

Help: Ezzel az okfejtéssel nem amellett érveltem, hogy ennek így kéne lennie minden időkig, hanem arra világítottam rá, hogy egy olyan követelményt kérsz számon a középkori egyházon, amelyen az általad még a Biblia tekintélye okán is „jóknak” tartott csoportokban is éppen úgy volt ez, mint a középkori Egyházban. Így hát két lehetőség áll fenn előtted: vagy elfogadod, hogy ezen kritérium nem abszolút szükségszerű ismérve egy közösség igaz-voltának, vagy pedig ott találod magad, hogy KETTŐS MÉRCÉT alkalmazol: itt számon kérsz olyasvalamit, ahol máshol nem tekintesz szükségszerűnek.

Mesebeszéd azonban a protestantizmusnak az a jellegzetesen forradalmi rágalma, hogy az egyház Luther előtt egyenesen megtiltotta a Szentírás olvasását. Tudákos csizmadiáknak természetesen – érthető okokból – nem tartotta tanácsosnak a kezükbe adni, de – bizonyosak lehetünk felőle – attól semmiképpen se félt, hogy meg tudják belőle, mennyire krisztusi eredetű a pápai hatalom, mennyire Jézus rendelte el a gyónást, mennyire evangéliumi szellemű a papság cölibátusa, mennyire felbonthatatlan a házasság stb., azaz hogy a protestantizmus tanai mennyire evangéliumellenesek. Kétségtelen ugyanis, hogy a katolicizmus és a protestantizmus harcában nem a katolicizmus az, melyet a Szentírás olvasása által szégyen ér.

Régen (sőt talán még ma is) minden protestáns hittanórán azt tanulták a protestáns magyar anyák jobb sorsa érdemes gyermekei, sőt – szégyen-gyalázat – ezt írja még Dickens is „A Child’s History of England”-jában (II. kötet, 96. o.), melyből pedig a mi Arany Jánosunk is merítette történelmi ismereteit, hogy Luther, mint szerzetes, egyszer a kolostor egy poros zugában egy porlepte régi könyvet talált és nagy meglepetésére („to his grait surprise”) megállapította róla, hogy a Szentírás. Eszerint tehát Luther, a szerzetes – egyetemi tanár létére –, addig még soha nem is látott Szentírást, sőt nem is gondolt rá, hogy ilyesmi is létezik.

Olyan könyv volt ez, írja a szegény félrevezetett Dickens (aki azonban mégis az emberiség egyik legismertebb tanítója volt), melyet a papok addig nem engedtek az embereknek olvasni, mert olyan igazságokat tartalmazott, melyektől nekik félniük kellett. Luther így fedezte fel aztán azokat a protestáns igazságokat, melyeket később a zászlajára tűzött.

Dickens óta már több mint száz év telt el. Ezért ha az értelmesebb európai protestánsok azt ma már talán el is hiszik, hogy az a Szentírás, melyet Luther megtalált, nem is volt egészen olyan poros és használaton kívül helyezett s Luther se csak egyetemi tanár korában fedezte fel, hanem egy kissé talán még korábban is, legalább arról még ma is szentül meg vannak győződve, hogy Luther előtt még nem volt szabad a Szentírást anyanyelvre lefordítani épp úgy, mint ahogyan az iszlám se engedte meg, hogy a Koránt a szent arab nyelvről például törökre fordítsák.

Az igazság azonban az, hogy például magyarul a Szentírást legelőször nem is protestáns, hanem katolikus pap, Komjáthy Benedek adta ki nyomtatásban, még nála is régebben pedig a pálos szerzetes, Báthory fordította le. Luther hazájában, Németországban pedig Johann von Balderesheim az Oberhessenben fekvő marienschlossi kolostornak már a legsötétebb középkor legsötétebb közepén nem Bibliát, hanem már német Bibliát („Ein dütsche Bybel”) küldött. (Rody: Hessen története, 1903., 493. o.)

Ami a protestantizmusnak éppen a bibliaolvasás révén az írni-olvasni tudás szélesebb körökben való elterjesztése terén szerzett érdemeit illeti, ezeket szívesen elismerjük, csak arra hívjuk fel szerényen a figyelmet, hogy Krisztus nem az írni-olvasni tudás elterjesztése céljából jött a földre és egyházát se ebből a célból alapította.

Szép és jó dolog az írni-olvasni tudás is, de – legalábbis hívő keresztények számára – bizonyára azért nincs annyira szép és jó, mint az evangélium és az üdvösség terjesztése. Hogy az emberek ma már a műveltséget mégis többre becsülik az evangéliumnál és az örök üdvösségnél, azért van, mert – többek között a protestantizmus hibájából is – az embereknek ma már csak földi céljaik vannak.

Az egyház azonban akkor se hagyhatja el, sőt még csak a második helyre se teheti tulajdonképpeni hivatását, az evangélium terjesztését, ha az embereknek ennél fontosabb az írni-olvasni tudás terjesztése. Pedig az írni-olvasni tudás egyébként is csak akkor áldás, ha az emberek jót és igazat olvasnak. Ha azonban csak arra jó, hogy a kereszténység egységét bontsák meg vele és a vallást igazságból érzelemmé és családi hagyománnyá alacsonyítsák, sőt kommunizmust, hazudozást, gyűlöletet és álnokságot tanuljanak belőle az emberek, akkor egyenesen átok áldás helyett.

Hogy azonban az a feltűnően gyors és nagy kulturális haladás, melyet az újkor hajnalán tapasztalunk, tulajdonképpen nem a protestantizmus, hanem a tőle függetlenül és nála régebben, tehát még katolikus részről megindult reneszánsz kor eredménye, annak bizonyítására elég megemlítenem, hogy mind a könyvnyomtatás, mind Amerika felfedezése (az emberiség újabbkori haladásának e két legnagyobb teljesítménye) egyaránt a hitújítást megelőző, tehát a még tiszta katolikus társadalom haladásának terméke volt.

Hogy a középkor végének még tisztán katolikus társadalma mennyire mohón felkarolta az újonnan felfedezett könyvnyomtatást, tehát hogy az újkori nagy haladás mennyire nem a protestantizmus okozata volt, arra vonatkozólag a protestáns Walthernek „Die deutsche Bibelübersetzung des Mittelalters” című, Braunschweigben 1892-ben megjelent művéből közlöm azokat a német bibliákat, melyek a könyvnyomtatás felfedezése és Luther fellépte közti aránylag rövid időben megjelentek. Pedig a valóságban ilyen német bibliakiadás lehetett még több is, mert nem bizonyos, hogy Walther mindegyikről tudomást tudott szerezni.

I. Hochdeutsch-Bibel kiadások: 1. Mentel-féle (Strassburg, 1466) 2. Eggenstein-féle (Strassburg, 1470 körül, 3. Plfanzmann-féle (Augsburg, 1473 körül). 4. Zainer-féle (Augsburg, 1473 körül) 5. A svájci Biblia (Basel, 1474) 6. Újabb Zainer-féle (Augsburg, 1477) 7. A Sorg-féle (Augsburg, 1477) 8. Újabb Sorg-féle (1480) 9. Koburger-féle (Nürnberg, 1483) 10. Grüninger-féle (Strassburg, 1485) 11. Schönberger-féle (Augsburg, 1487) 12. Újabb Schönberger-féle (Augsburg, 1490) 13. H. Otmar-féle (Augsburg, 1507) 14. Újabb H. Otmar-féle (Augsburg, 1518)

II. Niederdeutsch-Bibliák: 1. és 2. a kölni Biblia, kiadója Quentel 1480 körül. 3. Lübecki Biblia (Arnte, 1494) 4. Halberstati Biblia (Trutebul, 1522)

Ugyancsak láthatják tehát belőle felekezeti büszkeséggel túlságosan eltelt protestáns testvéreink, mennyire nem ők adták legelőször anyanyelven a Szentírást az emberek kezébe, mennyire nem Luthernek kellett azt felfedeznie és hogy mennyire nem lehetett az poros, amelyet ő „fedezett fel”. Nem tőlük tanultuk mi a Szentírás olvasásának szokását, sőt még anyanyelvre való lefordítását sem.

Hogy a népben feléledjen a Biblia utáni éhség, ahhoz se volt szükség se Luthere, se hitújításra. Annál nagyobb éhséget ugyanis, mint amilyen a most közölt adatok még Luther fellépte, sőt megszületése (1483) előtt mutatnak, még elképzelni se lehet. Ennyi új Szentírás- kiadás és ilyen sűrűn még ma se fordul elő. Hogy mint kapkodhatták az emberek az anyanyelvükön kiadott Szentírást akkor, mikor még Luther még meg se született, vagy mikor még mint kisgyermek, a porban játszadozott, láthatjuk abból, hogy Quentel Kölnben két kiadást bocsát ki egyszerre, Strassburgban a Mentel cég mellett még az Eggenstein és harmadiknak még a Grüninger-cég is érdemesnek tart Bibliát kiadni, mert kifizetődik, mert mind megveszik. Pedig a három kiadás között mindössze 19 év telik el. De Luther még e legutolsó megjelenése idején is csak kétesztendős kisfiúcska volt.

Aztán Augsburgban a Zainer-cégnek, mely 1473-ban kezdi meg a kiadást, már négy év múlva újabbat kell sajtó alá rendeznie, pedig mellette még ott tevékenykedik vetélytársa, Pflanzmann, Sorg és Schönberger is és ráadásul nemcsak Zaineré, hanem Sorgé és Schönbergeré is két kiadást ér meg, s aztán ott van még H. Otmar is és ő is egymás után két kiadással.

Ezek után lehet-e nagyszerűbb viccet elképzelni, mint hogy Debrecenben, Sárbogárdon, Turócszentmártonban és Nagyenyeden, sőt Dickens bátyánk „Child’s History”-jából még tudós Arany Jánosék is jámborul azt tanulják és hiszik, hogy Luther bácsi a kolostorban, úgy talán 1510 körül, egy félreeső zugban véletlenül egyszer csak egy poros, penészes, pókhálós latin könyvet talál s „nagy meglepetésére” felfedezi, hogy a Biblia?

Nem értjük Luther bácsit. Hiszen az igazság az, hogy ő már valóságos Biblia-hegyek között született. Érthetetlen, hogy ő mégis csak egyet talált, azt is latinul és még azt is csak véletlenül, azt is porosan és pókhálósan, attól is tátva maradt a szája a meglepetéstől, sőt megijedt tőle, mert azt hitte, hogy a puskaport fedezte fel.