A pokol és a mennyország valójában egy másik dimenzió?

A dimenzió kifejezés nem pontos, nincs megfelelően definiálva, így a válasz nem.

Másik világ inkább.

Nos, ha feltételezzük, hogy léteznek, akkor biztos, hogy nem.

A fizikában bár ismertek az extra dimenziók, amelyek olyan picik, hogy a téridőben összecsavarodva láthatatlanok, ezek azonban az anyagi világunk részei - de ezek sincsenek bizonyítva, csak az M elméletből következik.

A mennyország és a pokol viszont ha létező helyek, akkor nem lehetnek a Világegyetem reszei, hanem azon kívül helyezkednek el. Ez azonban már nem a hagyományos fizika területe, talán inkább a metafizikáé.

A pokol nem dimenzió. Hanem a halott emberek temetkezési helye, más szóval egy gödör ahova eltemetik.

A Mennyország, Isten és az angyalok lakhelye, mert az az élet közegük. Nem azzal az életformával élnek, mint a Földböl alkotott életformák.

Azok a helyes válaszok, amelyek nem dimenziónak, nem is az anyagi világunk részének mondják, hanem egy állapotnak. Ide azonban NEM "kerülünk".

Halálunk pillanatában - az életünk döntései alapján - lesz egy utolsó döntésünk. Arról, hogy Istennel akarunk-e lenni, vagy sem. Ő - természetesen - hív minket magához, nagy szeretettel. Nem vádol meg semmivel. Nem ítélkezik fölöttünk. Számára az lenne a legjobb, ha mellette döntenénk, de nem kényszerít minket semmivel, nem befolyásol semmivel.

A döntésben rajtunk a sor. Ez számunkra az utolsó ítéletünk. Ítélet alá esünk, az életünkben meghozott összes döntésünk által. Mi ítéljük meg magunkat, oda akarunk-e menni, oda engedjük azt, aki pont olyan mint mi, azaz magunkat. És odamegyünk-e azok közé, akik ott vannak az Isten mellett. Nehéz lesz ez, ha pl. Hitlert is ott találnánk (némi esély van rá), mely a saját döntése szerint került oda. Fontos, hogy tudunk-e megbocsájtani? Tudunk-e bocsánatot kérni? Főképpen tetteink miatt. Az Isten nem haragvó (ezt bizonyította be Jézus), eredendően megbocsájtó, nem kell azt tőle kérni sem. Ám önmagunk? Hogy állunk meg magunk előtt? S ha nagyon mennénk Istenhez, és közben önmagunkat gátoljuk ebben, akkor mi történik?

Na, ezt nevezhetjük a tisztítótűznek. Istenhez képtelenség úgy oda kerülni, hogy ellentmondásos döntéseink bennünk vannak. Ezt a végtelen igazság nem engedi. Az a pokolt jelentené úgy is. Istennél csak jó van, csak boldogság, na és persze mindez örökre. A tisztítótűz egy végtelen rövid pillanat alatt - nagy fájdalmak közepette - kitörli belőlünk azt, ami nem való oda, bár nagyon ragaszkodunk hozzá (ezért fáj).

Az már valóban kérdéses, hogy ha nem választjuk az Istent, akkor végtelen ideig tartó Isten nélküliségben lesz-e részünk (ez a pokol), vagy kaphatunk-e valamiféle "jótékony"(?) megsemmisülést. (ez ugyanis ellentétes lenne a "lélek örök" felfogással).