Hívők! Szerintetek mi a terve Istennek velem?

Mindig is hittem Istenben, kisgyerekkoromtól jártam oktatásra. Valahogy természetesnek tűnt, hogy igaz, amiről beszélnek. Igyekeztem komolyan venni a dolgokat, konfirmáltam. Az egyháztól azóta eltávolodtam (Istent nyíltan tagadó évfolyamtársaim is konfirmálhatnak, részesülhetnek úrvacsorában, mert az a szokás stb). De most nem ez a lényeg.

Sosem voltam rossz tanuló, mindenből hoztam egy alapszintet, nem álltam bukásra semmiből. Viszont az évek során feltűnt, hogy kiemelkedő sem vagyok semmiben, ezért nem tanultam tovább. Nincs tehetségem semmihez: bár idegennyelvből viszonylag jónak számítottam, a megértésen túl a kommunikáció nem vált erősségemmé, informatikában sem voltam kiemelkedő, egészségügy is kilőve (vészhelyzetben szerintem előbb kapnék sokkot, mint nyújtanék segítséget), a gyerekekhez nincs türelmem. A kommunikációm egy nagy nulla, az ehhez kapcsolódó területek szintén kilőve. Művészi érzékem nincs.

Gondolnám, oké, akkor alapítok családot, így legalább nekik hasznukra lennék. De nem, mivel olyan ronda vagyok, amilyen fogyatékosság nélkül egy lány csak lehet. Már húsz elmúltam, de a másik nemmel való kapcsolatom kimerült annyiban, hogy a suliban lemásolták tőlem a leckét. Azon túl vagy levegőnek néznek, vagy hangosan, netán egymás között sutyorogva (de azért, hogy jól halljam) beszólogatnak, hogy lehet valaki olyan ronda, mint én. És nem csak ők, munkahelyen is elcsíptem ezt-azt. Emiatt az önbizalmam nulla, feszélyez az emberek közelsége, azt hiszem, hogy mindenki bámul és lesajnál a külsőm miatt.

Azt gondolom, innen a házas életet szintén kilőhetem. Most még nehéz ebbe belegondolni, de később remélem jobb lesz. Ezért is segítene sokat, ha megtalálnám a hivatásom. De, mint fentebb írtam, tehetségem nincs. Hogyan kamatoztathatnék valamit, ami nincs? Még rendes hobbim sincs, amit szeretnék csinálni.

Tudom, hogy nálam sokkal rosszabb helyzetben is vannak emberek (fogyatékosság, halálos betegség stb). Ezért is gyűlölöm magam, hogy itt picsogok, miközben hálát kéne adnom, hogy ilyesmi engem elkerült. De mégis úgy érzem, hogy padlón vagyok, és nem tudok felállni, mert mindenki rajtam tapos.

Azt is tudom, hogy nem kéne figyelnem a világra, de egyszerűen nem tudok eltekinteni tőle, és ezért is utálom magam.

Az életemen nem látszanak a Lélek gyümölcsei, pedig aki hisz, annak az életén ezek megmutatkoznának. Ha létezik olyan, hogy még a hitet sem lehet jól csinálni, arra én vagyok az élő példa.

Ha évek múlva majd rám néznek, egy búval bélelt vénlányt fognak látni, aki befásult a három műszakba, nem egy tevékenykedő keresztyént, akit jellemez az öröm, békesség, stb.

Mihez kezdhet magával egy ilyen ember, mint én?

Selejt lennék? Szerintetek?