Mi az hogy sátánista?

Szekták: A Sátánizmus...(Avagy a Sátán Egyháza)

Gyökerei a gnószticizmusba nyúlnak vissza, amely élesen szembeállította a testet és a lelket. Voltak ördögimádók a középkorban is. Fekete mise, szentséggyalázás a szabadkõmûveseknél is elõfordult. A modern sátánizmust Aleister Crowley alapította (+1947). Önmagát Antikrisztusnak tartotta s a ,,666-os fenevaddal azonosította. A Gnosis és a Lucifer c. folyóirat alapítója. Létrehozta az Ordo Templi Orientis (OTO) mágikus rend angliai csoportjait, majd Szicíliában a "Sátán kolostorát", ahol társaival nagy orgiákat csapott. Jelszava az antropozófusok és anarchisták szállóigéjévé vált:

"Tégy, amit akarsz!"

A Sátán Egyházát Anton Szandor La Vey alapította meg 1966-ban. Szerinte az ördögkultusz nem más, mint "a test és az anyag vallása". A céljuk az emberi test és az érzéki vágyak felszabadítása és felmagasztalása. Mágia, okkultizmus, ezoterikus tanok, spiritizmus és a New Age több motívuma kapcsolódik a sátánizmushoz. Bisztyó József, aki katolikus püspöke megbízásából kutatta Kanadában a sátánizmust, három csoportot ismer:

1. A szimpatizánsok, akik filmek -mint az Ómen, az Ördögûzõ, horrorfilmek nyomán sátáni jelképeket használnak, viselnek ruháikon, a kemény rock megfelelõ irányzata iránt rajonganak, de tovább nem mennek.

2. A Sátán Egyháza tagjai afféle fordított teológiát vallanak: istenük Luci fer, a Sátán, aki az öröm és az élet végtelen forrása számukra. Úgy tartják, a Sátán erõsebb Istennéla világ végéig. Emberáldozatot nem követelnek. A szexuális szabadosság szószólói.

3. A legbelsõ kör akár emberáldozatig is elmegy. Sok üzletember, bankár, értelmiségi tartozik közéjük. Senki sem léphet ki közülük. Mit tartanak jézusról? A sátánisták Jézust az emberi gyöngeség megjelenítõjének tartják, Krisztus keresztje a gyengeség, szenvedés, halál szimbóluma számukra, ezért fordítják a föld felé. Elfogadják Isten létét, de valamiféle negatív, lehúzó erõnek tartják, aki ellen és az általa képviselt értékekkel szemben minden erejükkel küzdeni akarnak, mert csak így valósíthatják meg önmagukat. A Szentírás beszél a sátánról, és ezt a szekta önmaga igazolására használja fel, de azt már nem veszik figyelembe, hogy ugyanez a Szentírás a sátán végleges vereségét helyezi kilátásba és Istent tekinti legvégsõ hatalomnak, tehát a szekta abszolút jogtalanul hivatkozik a bibliára. Épp a Szentírás alapján tehetjük "helyére" ezt a szektát.

A Szentírás szerint vannak ördögök, van Sátán (vagyis az "Ellenség..). Nem egyszerûen megszemélyesítés, hanem valóságos személy. A bukott angyalok közé tartozik (2Pét 2,7), az ördögök fejedelme (Mt 12,24), Jézus szerint a hazugság atyja (Jn 8,44). További nevei a Szentírásban: kísértõ, a halál ura, e világ fejedelme, sõt istene (2Kor4,3-4), tûzvörös sárkány (Jel. 12,3), Isten ellensége és a mi vádlónk(Jel 12,10), a tengeri és a szárazföldi vadállat (Jel 13). A Szentírás e képei szerint lehet bizonyos hatalma az emberek fölött. Jel 13,8-ban szerepel a 666-os szám (a "vadállat száma"), ami akkor a római birodalomra utalt, de jelentheti mindazokat, akik emberellenes uralomra törnek. Jel. 2,19 szerint a Sátán mint antikrisztus, még

Krisztus képét is használhatja megtévesztésre.

Semmiképp sem nevezhetõk kereszténynek. A szekta a lehetõ legélesebb ellentétben áll mindazzal, amit kereszténységnek és egyáltalán vallásnak tekinthetünk. Mivel a Katolikus Egyházat az általuk képviselt "eszmény" legfõbb tagadójának tekintik, "szertartásaik" fõképp a katolikus istentisztelet megcsúfolását tûzi ki célul (vö. fekete mise).

A sátánizmus elsõsorban az ember evilági kiteljesedését hirdeti. Beszél a "világ végérõl", de ennek tartalmát is megfordítja: nem Krisztus, hanem a sátán gyõzelmét hirdeti. Az evangélium épp azzal örömhír, hogy az ember halál utáni kiteljesedését hirdeti, amelyet csakis Isten adhat meg. A Szentírás beszél kárhozatról is, amely "az ördögnek és angyalainak" készült. A Jelenések könyve szerint a sátán végérvényes vereséget szenved. Ebben a távlatban válik érthetõvé a Miatyánk kérése: "Szabadíts meg a gonosztól", tehát a sátán befolyásától. A sátánizmus semmiféle humán, emberi eszmény alapján nem igazolható. Még ,játékból" sem lehet a rombolás elvére felépíteni emberi életet.Az önzõ örömkeresés pedig elóbb-utóbb megcsömörléshez, életuntsághoz vezet, sõt halálthozó is lehet (vö. AIDS).

Különösen világossá válik a sátánizmus téves volta, ha egybevet jük a kereszténység tanításával:

1. A kereszténység kétezeréves üdvösség-történetre, Isten szavára épül. A sátánizmus lelkileg félrebillent emberek agyában született meg.

2. A sátánisták sokszor azzal érvelnek, a biblia is beszél a Sátánról, a 666-ról stb. Igen ám, de a Szentírás nem hagy kétséget afelõl, hogy a Sátán vereséget szenved.

3. A Sátán nem Isten, csak teremtmény. Létrendileg nincsenek azonos szinten. A Jó és a rossz harcában szerepet kapott a Sátán. Krisztus is igen komolyan vette a Sátánt, nyilvános mûködésének jó része azzal telt, hogy kiûzte az ördögöket a megszállottakból. De sohasem maradt alul velük szemben.

4. Mai, hatalomra törõ világunkban érthetõen újra erõteljesebb a Sátán tevékenysége. De a Jel. 20, 7-10 világosan szól a Sátán végsõ vereségérõl és megbüntetésérõl. Bíznunk kell abban, hogy Krisztus gyökerében már legyõzte a világot (Jn 16,33).

5. A test nem rossz, "Isten minden teremtménye jó" (1Tim. 4,4), de az öncéllá tett testiség elfordíthat Istentõl.

6. Krisztus életében nem a kereszté, hanem a feltámadásé a végsõ szó. Az evangélium nem a halál, hanem a teljes élet örömhíre. Krisztus "az új é lethez vezetõ utat nyitotta meg" (Zsid 10,20).

Mivel keltenek ellenszenvet? A sátánizmus "kultuszához" tartozik az ún. boszorkány-szombat. Ez nem más, mint a római katolikus szentmise kicsúfolása: megszentségtelenítik az istentisztelethez használatos tárgyakat. A résztvevõk embervért is isznak. Kigúnyolják a szent dolgokat és ha birtokukba kerül, meggyalázzák az Oltáriszentséget. Emberáldozat sem ritka vö. fekete mágia). A kultuszhoz hozzá tartozik a boszorkányavatás is. Ez úgy történik, hogya boszorkányságra kiszemelt nõt meztelenül oltárra helyezik, mivel úgy vélik, a napisten ereje így sugárzik ki rá akadálytalanul és teste felszabadul a korlátlan gyönyörkeresésre és szerelmi orgia áldozata lesz. A nemi szabadosság a sátánisták mindennapi életéhez tartozik, de gyakori köreikben a fekete mágia (a gyilkosság) is.

Magyarországon számuk ismeretlen, a világon mintegy százezren vannak. Iskolák, középületek falain gyakran láthatók sátánista jelmondatok. pl.: No creation-destruction! (Nem teremtés, hanem rombolás!) Lefelé fordított keresztet, feje tetejére állított háromszöget (a Szentháromság elvetésének kifejezésére), fordított M-betût (Szûz Mária nevének kezdõbetûjébõl) vésnek falra, aszfaltra, templomok elé a földre, hogy világba kiáltsák: "lejárt" a kereszténység ideje. Tagadják a kereszténység értékrendjét. Legfõbb "misszionáriusaik" mégis a sátánista zene mûvelõi, mert a zenével együtt észrevétlenül csepegtetik a fiatalok lelkébe a rombolás és a tagadás szellemét. Conrado Balducci Sátánizmus és rockzene c. könyve meglepõ összefüggéseket tár fel a kemény rock és a sátánizmus között.

Természetesen nincs arról szó, hogy a modern zene mindenestól "ördögi" lenne, de vigyáznunk kell, nem közvetít-e destruktív, romboló tartalmat.

Amit az utolsó válaszoló írt, eléggé elvakult keresztény duma. Én nem vagyok sátánista, de vannak pontjaik, amikkel egyetértek.

Ezt találtam a La Vey-féle sátánizmusról, kiemelném a lényeget:

A LaVey-i sátánizmus a modern-ateista, a Bal Kéz Útját követő (jelen esetben részben a zsidó és keresztény mitológiára épülő) vallások egyike. Ezen sátánizmus lényege az egyén fontossága, a létezés és az élet tisztelete a felsőbb hatalmak helyett; az egyént tekinti önmaga istenének. Ebből látható, hogy a sátánizmus ateista, pontosabban autodeista vallás. Az ateista jelző sok vitára adhat okot, mert, bár létezik istenkép, ezen erő nem igényel imádatot, és nincs szerepe a sátánizmus dogmatikájában vagy rítusában.[1] Vallja azt, hogy nem a jámborság, a behódolás, a remélt túlvilági örömök miatti földi szenvedés a helyes, hanem a kifejlett ego, az erő és az élvezetteli élet megélése az „itt és most”, az „élvezet – nem kényszeresség” jegyében.[2] Jelen vallásban Sátán nem egy konkrét, létező istenség vagy démon, mely imádatot igényel. A sátánisták nem imádnak semmilyen természetfeletti lényt.[3][4] Sátán az erős, független egyént jelképezi, aki saját erejéből él. A sátánista önmaga megváltója, nem külső erőtől várja azt.

A sátánizmus fő különbsége a Jobb Kéz Útját követő vallásoktól (melyek egy rajtuk kívül álló erőnek, vagy magasabbrendű célnak rendelik alá életüket), hogy a sátánisták önnön életük kiteljesítését és saját boldogságukat helyezik mindenek elé. Az egyént tekinti önmaga istenének, olyan független egységnek, mely fölött csakis és kizárólag az egyén maga gyakorolhat bárminemű hatalmat (hacsak az egyén készakarva le nem mond függetlenségéről). A sátánizmus bátorítja követőit, hogy fejlődjenek és „töltsék ki a helyet, ami rendelkezésükre áll”.

A sátánizmust sokszor mutatják be úgy, hogy a kegyetlenséget, és a felelőtlen viselkedést hirdeti, pedig LaVey ellenezte ezeket.[8] Ez arra vezethető vissza, hogy a sátánizmus az uralkodó kultúrától eltérően nem bélyegzi meg az ösztönöket, indulatokat és a gyűlöletet, mint bűnös cselekedetet. LaVey úgy vélte, hogy mivel ezek is részei az emberi természetnek, elutasításuk egyben az emberi természet megtagadását is jelenti. Épp ezért a sátánistának el kell fogadnia és fel kell használnia ezen képességeit személyisége kiteljesítése, a boldogság elérése érdekében. Az alapvető gondolat Nietzschétől származik, miszerint az egyénnek érvényre kell juttatnia saját függetlenségét, felül kell emelkednie a tömegek hasonlóságán. A sátánisták sokban egyeznek Nietzsche emberfeletti emberével (Übermensch). LaVey kijelentette a következőt:

„Minden sátánistának van egy »betegsége«, amit úgy hívnak, hogy individualizmus, s melyet ugyanúgy fel kell ismerni, akár az alkoholizmust.”

A „lex talionis"(lex/legis=törvény, talio/talionis=visszahatás), a Visszahatás Elve szolgál a sátánizmus alaptörvényéül. LaVey értelemzése szerint ez a következőképp szerepel:„Tégy úgy másokkal, miként ők tesznek veled”.[9] A sátánizmus azt hirdeti, hogy az egyén csak annak adja szeretetét, aki érdemes rá, aki képes és hajlandó is azt viszonozni.[10] A szeretet elvesztheti igazi értékét, ha mindenki egyaránt részesül belőle. LaVey a keresztényi szeretetből indult ki, s arra a következtetésre jutott, hogy ha az egyén mindenkit egyformán részesít szeretetéből, akkor lealacsonyítja azokat, kiket valóban szeret (azzal, hogy az idegeneket is úgy szereti, mint közeli ismerőseit[11]). Azt vallotta, hogy az egyén csak akkor érezheti át a szeretet igazi valóságát, ha ellentétét, a gyűlöletet is képes átélni. Mivel a sátánista saját maga istene, ő határozza meg, kit részesít szeretetében, s kit gyűlöletében. LaVey úgy érezte, hogy intelligens és erős emberek túl sok időt töltenek el energiavámpírok mellett – ezek azok az emberek, akik folyamatosan csak szívják el a szeretetet és a gondoskodást, az odafigyelést, ellenben semmit sem viszonoznak ebből. Azt tanította, hogy a sátánistáknak minél hamarabb el kell szakadniuk az ilyen emberektől, hogy urai lehessenek saját energiájuknak, életerejüknek.

A sátánista számára az élet a legnagyobb érték. Az élet értelmetlen kioltása komoly bűn. Az egyetlen eset, mikor az említett szabály felülíródik, ha a sátánista saját élete és épsége a tét. Az élet tiszteletéből fakad a tény, hogy a sátánista nagy becsben tartja a csecsemőket és az állatokat, mint a világ által meg nem rontott lényeket (bár az állatok megölése szükségszerű, védekezés vagy élelemszerzés céljából). Ugyancsak ez az oka, hogy a sátánista tiszteli mások életét is, mindaddig, míg e tiszteletben ő maga is részesül a másik fél részéről.

A kilenc sátáni kinyilatkoztatás[13] [szerkesztés]

1. Sátán élvezetet képvisel az önmegtartóztatással szemben.

2. Sátán életet képvisel a szellemi vágyálmokkal szemben.

3. Sátán szeplőtlen bölcsességet képvisel az álszent önámítás helyett.

4. Sátán kedvességet képvisel az arra érdemesekkel szemben, a szeretet hálátlanokra való pazarlása helyett.

5. Sátán bosszúállást képvisel, ahelyett, hogy odafordítanánk a másik orcánkat.

6. Sátán felelősséget képvisel a felelősek iránt, ahelyett, hogy lelki vámpírok aggasszák.

7. Sátán az embert, mint egy, az állatok közül valót képvisel – néha jobb, de többnyire rosszabb a négy lábon járóknál –, aki „istentől való lelki és szellemi fejlődése” révén valamennyi élőlény legveszélyesebbje lett.

8. Sátán a bűnösnek nevezett dolgokat hirdeti, mert ezek vezetnek a testi, szellemi vagy érzelmi kielégüléshez.

9. Sátán az egyház legjobb barátja, hisz az neki köszönheti, hogy még működhet.

A sátánizmus tizenegy törvénye[14] [szerkesztés]

A Sátán Egyháza által hirdetett törvények (a földi sátánizmus tizenegy törvénye):

1. Ne adj tanácsot, hacsak meg nem kérnek rá.

2. Ne beszélj a gondjaidról másoknak, hacsak nem vagy biztos, hogy igazán hallani akarják.

3. Más birtokán tanúsíts tiszteletet, különben ne menj oda.

4. Ha birtokodon egy vendég bosszant, kegyetlenül és kímélet nélkül bánj el vele.

5. Ne közeledj senkihez szexuálisan, hacsak nem kapsz erre jelzést.

6. Ne vedd el, ami másé, hacsak nem terhes számára, és könyörög hogy megszabadítsd tőle.

7. Ismerd el a mágia hatalmát, ha sikerrel használtad vágyaid eléréséhez. Ha tagadod a mágia hatalmát, miután hozzá fordultál, elveszíted mindazt, mit általa szereztél.

8. Ne panaszkodj olyasmiért, aminek nem kéne alávetned magad.

9. Ne árts kisgyermekeknek.

10. Ne ölj nem-emberi állatot, hacsak rád nem támad, vagy élelemre nincs szükséged.

11. Ha nyílt területen jársz, ne háborgass senkit. Ha téged háborgat valaki, kérd meg, hogy hagyja abba. Ha nem fejezi be, pusztítsd el!

A kilenc sátáni bűn[15] [szerkesztés]

1. Ostobaság: a legfőbb bűn, mely ugyanakkor nem jár fájdalommal. Az egyén célja nem a társadalom-hirdette ideálok hajszolása kell legyen, hanem saját életének tudatos kiteljesítése.

2. Pózolás: az üres pózolás irritáló dolog, mindenkit nagy embernek állít be, akár azok, akár nem.

3. Szolipszizmus: veszélyes, ha az egyén elvárja másoktól, hogy akként viseltessenek iránta, miként azt ő természetesnek véli. "Tégy úgy másokkal, miként ők tesznek veled!" – mondja a sátánizmus törvénye.

4. Önámítás

5. Csordaszellem: helyes tett, ha az egyén igazodik egy másik emberhez, ha annak a vágyai, céljai számára is megfelelők. Együttesen nagyobb valószínűséggel érvényesítik azokat. Ellenben ha csak sodródik az árral, és hagyja, hogy egy számára ellenséges vélemény irányítsa, a sátánista szemében nem több egyszerű állatnál. A kulcs, hogy jól válasszon mestert (vagy társat), és ne hagyja magát rabszolgaságba taszíttatni.

6. Szűklátókörűség: egy sátánistának soha nem szabad elfelednie, hogy másként gondolkodik és tevékenykedik, mint a többi ember. Szükséges, hogy átlássa a teljes képet, s azt, hogy ő abban milyen szerepet tölt be. Ez a sátáni mágia egyik fontos eleme.

7. A múlt feledése: A modern korban gyakori jelenség, hogy a rég érvényben levő igazságokat újdonságként tárják a köz elé. A cél, hogy a jelen emberét magasztalják, elfeledve a történelem nagyjait. Egy sátánistának át kell látnia az ilyen megtévesztésen.

8. Önromboló büszkeség: a fontos az első szó. A büszkeség helyénvaló dolog, mindaddig, míg az egyén képes beismerni tévedéseit.

9. Az esztétika hiánya: fontos, hogy az egyén képes (és hajlandó) legyen meglátni és felismerni a szépet.[16] A szép, mint fogalom körvonalazása többnyire az egyéntől függ, de vannak olyan egyetemesen megnyugtató és harmonikus összeállítások, amik természetüknél fogva tetszetősek az ember számára (C. G. Jung terminológiájával élve, a kollektív tudattalan részei). A esztétika az Alsóbbrendű Mágia legfontosabb eszköze.

A sátánisták nem folytatnak hittérítést, a függetlenséget hirdető filozófia következményeként a leendő sátánistának egyedül kell megtalálnia hitét. (többek közt, ez is azt igazolja, hogy a sátánizmus sokkal toleránsabb mint a keresztény egyház, mivel nem akar semmit sem erőltetni senkire, mindenki a maga ura, és nem végeznek agymosást)

Emberáldozat [szerkesztés]

Az élet tiszteletéből fakadóan a sátánista soha nem hajt végre emberáldozatot. Hasonló szabály vonatkozik az állatáldozatokra is. A sátáni rítusban szigorúan tilos állatot vagy csecsemőt feláldozni (bántalmazni) a varázslás segítésére (vagy bármilyen más célból).

A Sátáni Bibliában LaVey bevezeti a „szimbolikus emberáldozat” fogalmát. Ez nem jelenti, hogy gyakorlatilag bármilyen módon kárt okoznának egy személynek a rítus során (mivel ez a személy nem is vehet részt a rítuson). Mindössze annyit jelent, hogy a rítus folyamán átkot bocsátanak egy személyre, vagy elpusztítanak egy tárgyat, mely őt jelképezi (baba vagy kép). (ennyit arról, hogy embert áldoznának)

A sátánisták nem imádják a Bibliában szereplő Sátánt, aki Isten ellentéte és ellenfele. A sátánisták gyakorlatilag szkeptikus ateisták, akik szembenállnak minden, a Jobb Kéz Útját követő vallással, különösképp a kereszténységgel és judaizmussal, ezt jelzi a Sátán nevének nyílt használata is. A név ugyanakkor szoros összefüggésbe került az okkult tudományokkal (ld. inkvizíció, boszorkányüldözés), így jelzi, hogy a sátánizmus is erősen kötődik az okkulthoz, a mágiához.

A felsorolt racionális okok mellett egy pszichológiai ok is létezik. Sátán nevének említése, vagy a hozzá köthető dolgoké önkéntelenül visszatetszést (esetleg félelmet) kelt a keresztény kultúrában nevelkedettekben. Így a név már önmagában kulcs a megértéshez; az objektív vizsgálathoz szükséges, hogy az egyén elvonatkoztasson a kulturális hatásoktól.

Személy szerint nagyon sok dologban egyetértek a sátánistákkal (és nem az ördögimádókkal, mint akiket az utolsó válaszoló írt), szerintem a keresztény egyház azért kiáltotta ki őket főbűnösnek, mivel egyre több ember szemét nyitják föl, és így a keresztény egyház egyre kevesebb embernek tudja átmosni az agyát.

19/L

Szemfelnyitás, meg agymosás? Pff...

Mit gondolsz te szerencsétlen, egyéniség vagy, mert rúgtál egyet az Egyházba? Hát nézz szépen körül, aztán lásd meg szépen, hogy erre még rajtad kívül sokmillió kis posztmodern "egyéniség vagyok"-ocska képes.

1. nem vagyok szerencsétlen.

2. igen, én egy egyéniség vagyok, ahogyan MINDEN EMBER AZ.

3. nem rúgtam én bele az egyházba, régen szétrugdosta az magát, amikor ártatlan emberek ezreit mészárolta le szent inkvizíció címén, és a legtöbb vallási fanatikus a keresztények közül kerül ki. Félre ne értsen engem senki, akik keresztények, de nem térítenek,és elfogadják, hogy más vallás is van a világon, és azok, akik nem abban hisznek amikben ők, nem gonosz, sátáni embereknek vannak feltüntetve, azokkal a személyekkel nekem semmi bajom sincs. Vannak Jehova tanúi barátaim is, szeretem őket, elfogadom, hogy ők abban hisznek, ők is elfogadják, hogy én miben (elég komplex a vallási nézetem, nem ragoznám, mert hosszú lenne:), és tökéletesen megvagyunk egymás mellett, és jókat beszélgetünk, nevetgélünk, segítjük egymást. Ugyanígy van keresztény hittantanár barátom, vele is nagyon jó a kapcsolatunk. Ismerek Krisna tudatú embereket, velük is jó kapcsolatot ápolok.

Sajnos az is elég visszatetszés kelt bennem is, és még elég sok emberben, hogy a hittant nagyon sok helyen, főleg kisebb városokban kötelező tantárgyként oktatják. A vallás szerintem mindenkinek a saját személyes dolga, nem kéne és nem is kellett volna soha kötelezővé tenni, és semelyik más vallás sem csinálja ezt (kivéve ha jól tudom a muszlim) erre írtam én, hogy agymosás.

Az én jelmondatom is az: Élni, és élni hagyni.

Na, látom előkerült a dzsókerérv Te kis inkvizíciózós... :-) Erre hivatkozva ugyanis milyen állatság megengedett, és aki kiejti a száján egy kis szabadságharcosnak hiszi magát.

Ajánlott olvasmány:

[link]

[link]

Vád: "A katolikus Egyház máglyán égette el a más hiten levőket."

Először is: nem egyszerűen a "más hiten levőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. Csak mert az állam az Egyházzal annakidején annyira egybeforrt s a vallási bűntényeket az állam egyúttal állami bűntényeknek is tekintette: felforgatásnak, zendülésnek minősítette, azért üldözte néha az államhatalom maga is sokszor brutális eszközeivel, többi közt kínvallatással és máglyahalállal a vallási bűntények elkövetőit is. Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették azt s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen.

A máglyahalál osztogatásában egyébként egyformán volt akkoriban vétkes mindenki: az egyesek, a társadalom, a nép, a városok és államok, nem utolsó helyen maguk az eretnekségek is, amelyek a kínhalált s egyéb kínzatásokat ugyancsak bőven alkalmazták a katolikusokkal szemben.

A legcsekélyebb vád e téren éppen az Egyházat terheli s különös, hogy mégis csak egyedül az Egyházat szeretik vádolni azok, akiknek maguknak is de sok vaj van a fején!

Vád: "Az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba."

A "száz meg százezer" szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. Akik oly szívesen emlegetik az inkvizíciót, miért hallgatnak a sokkal véresebb katolikus-üldözésekről nemkatolikus részen?

Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe.

Dehát mit tud erről a világ! A "spanyol inkvizíció" olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei. A szakemberek százszor megcáfolhatják a róla keringő rémmeséket, bizonyos embereknek mégsem az a fontos, igaz-e valami, hanem csak: hogy ki lehet-e használni ütőkártyának az Egyház ellen?

Az inkvizíció veszett híre (még katolikusok körében is) megint csak a forradalmár reklámnak egy nagyszerű bizonyítéka. Hogy az inkvizíció közel se lehetett az a gonosz intézmény, mint amilyennek oly sikerrel elhíresztelték, mutatja a mi Pallas és Révai lexikonunk is.

Mindkettő egyformán távol áll a katolikus szellemtől és a két mű szellemileg annyira rokon egymással, hogy az újabb keletű Révai át is vesz a Pallasból szóról szóra mindent, amiben a tudomány nem változtatta meg azóta felfogását. Az inkvizíció tekintetében azonban – úgy látszik – annyira más lett a tudomány tanítása, hogy míg a Pallas lexikon még rémmeséket közöl a spanyol inkvizícióról, a 30 évvel később kiadott Révai már azt írja, hogy áldozatainak száma egész fennállása alatt vagy 4000-re tehető. E számnál fényesebb cáfolat azonban az inkvizíció állítólagos tömegmészárlására még el se képzelhető.

Tudvalevő, hogy nem a tulajdonképpeni egyházi, hanem a spanyol inkvizíció volt annyira rémes. Most megtudjuk, hogy még ez is csak annyira volt „rémes”, hogy egy évben átlag mindössze 13 embert végeztetett ki (300 évig állt fenn ugyanis). Ha most tekintetbe vesszük, hogy Spanyolország majdnem kétszer akkora, mint a hajdani Nagy-Magyarország, továbbá, hogy régen más törvényszékek is sokkal könnyebben osztogatták a halált, mint ma, végül hogy a spanyol inkvizíció nemcsak az eretnekek, hanem a boszorkányok ügyével is foglalkozott, akiket százával égettek meg például Németország protestáns vidékein is még az újkorban is, akkor azt kell megállapítanunk, hogy még a spanyol inkvizíció is a régi világ legenyhébb és legirgalmasabb törvényszéke volt. Egyébként ezt bizonyítékok nélkül is tudhattuk volna, hiszen papokra volt bízva. Azt ugyanis csak nem mondhatja józan ésszel valaki, hogy akár ma, akár hajdan a papok kegyetlenebbek voltak, mint a katonák vagy az állami hivatalnokok?

Ami pedig a hírhedt kínpadot illeti, az a perrendtartás eszközei között akkor minden bírói eljárásnál szerepelt, nem pedig csak az inkvizíciónál, mint a mesterséges reklámhadjárat és a hitvány rágalmazás alapján a közhit gondolja. Említett művemben kimutatom, hogy éppen ellenkezőleg: sehol se alkalmazták a kínpadot oly ritkán és oly óvatos megfontoltsággal, mint az inkvizíciónál. Hogy a közvélemény mégis a kínpadot egy fogalomnak tekinti az inkvizícióval, az nem az Egyház, nem is a papság, hanem egészen mások szégyene.

Ez a forradalmak s így a protestantizmus természetével együtt járó rágalmazó propaganda következménye egyrészről, másrészről pedig a jósággal majdnem mindig együtt járó tehetetlenség és gyámoltalanság bizonyítéka az Egyház részéről, hogy a valósággal annyira ellenkező állítást hagyja elterjedni. A rossz ugyanis mindig propagandával dolgozik és rágalomhadjáratot folytat, míg a jó hallgat és szótlanul tűri a rágalmakat, mert szerény s hozzá van szokva, hogy a földön az üldözés az ő osztályrésze. Ezzel egyébként tele van az Evangélium.

Az inkvizíció perrendtartásában a kínpad csak akkor volt megengedve, ha a bűntény már emberileg bizonyos volt, de a vádlott mégis tagadott. De még ekkor is csak maga a püspök és egy e célból kinevezett soktagú bizottság külön engedélyével lehetett elrendelni és csak a püspök vagy helytartója és a bizottság tagjainak jelenlétében lehetett foganatosítani.

„Kínvallatás” az inkvizíciónál egyáltalán nem is lehetett, mert a vádlottat a kínpad alkalmazása alatt még kérdezni se volt szabad, s amit ekkor esetleg bevallott, az egyáltalán nem is számított. Ha a bűnös kijelentette, hogy vallani akar, azonnal abbahagyták a kínzást, elvitték a bűnöst s csak másnap engedték neki elmondani azt, amit a kínpad hatása alatt vallani akart.

A vádlottak kínzása akkor borzasztó, ha rendőrőrmesterek és nyomozók, s ráadásul a törvény ellenére végzik, mint a bolsevista és náci börtönökben, sőt – bár sokkal kisebb fokban – a végén már a Horthy-korban is történt. Ha törvényesen megengednék, de csak akkor, ha a makacsul tagadó vádlott bűnössége már majdnem teljesen bizonyos, de még ekkor is csak az igazságügy-miniszter vagy vidéken a főispán jelenlétében (az inkvizícióban így volt), akkor már koránt se volna veszélyes.

Akinek ugyanis csak egy csepp emberismerete van, tudja, hogy ilyen feltételek közepette a gyakorlatban nem is lenne kínpad, hanem az csak a törvény betűje maradna. A miniszter ugyanis, sőt még a főispánok is olyan nagy urak s annyira mással vannak elfoglalva, hogy már csak azért se alkalmaznák a kínpadot könnyen, mert ezeket a nagyurakat nem is mernék miatta zavarni.

Hogy ugyanígy volt az inkvizíciónál is, arra kétségtelen adataink vannak. A szabadgondolkodó és természetesen inkvizícióellenes Lea „Histoire de l’Inqusition” című hatalmas művében ezt írja: „Érdemes a megemlítésre, hogy az inkvizíciós eljárás fennmaradt töredékeiben a kínpadra való hivatkozás különlegesen ritka.” Például a toulouse-i inkvizíciónak az 1309-1323-as évekből származó 636 fennmaradt perirata közül csak egyetlenegyben van szó a kínpad alkalmazásáról.

Jellemző az is, hogy az inkvizíciós rágalomhadjárat a püspöknek a kínpad alkalmazásakor való jelenlétét nem tudta mással magyarázni, minthogy szadistaságból gyönyörködni akart az áldozat kínjaiban (!). Egész sereg rajzot és festményt is láthatunk, melyen az inkvizíciós kínvallatás alatt undok külsejű szerzetesek buzdítják a hóhérokat az áldozatok elleni kegyetlenségre. Az Egyház ellenségeinek ilyen fogalmaik vannak az Egyház püspökeiről és szerzeteseiről! Hogy azért voltak jelen a kínpadra vonásnál, hogy a visszaéléseket megakadályozzák és hogy a kelleténél nagyobb kegyetlenség ne történhessék, az az Egyház ellenségeinek még mint lehetőség se jutott eszébe.

Hogy az a büntetés, amelynek végrehajtása papokra van bízva, mindig irgalmasabb, mint amit az állam emberei hajtanak végre, arra is nem egy bizonyítékkal szolgál az inkvizíció története. A börtönbüntetést többnyire elengedte az inkvizíció akkor, ha az elítélt vezeklésül a Szentföldre zarándokolt. Pedig hát az akkori közlekedési viszonyok és az akkori rendőrség mellett ki tudta ellenőrizni, hogy a környékről eltűnt vádlott csakugyan a Szentföldre ment-e?

Mivel az akkori papokat se tarthatjuk olyan együgyűeknek, hogy ők viszont ezt nem tudták, nem láthatunk eljárásukban mást, mint csak azt, hogy minden képzelhető ürügyet felhasználtak, hogy az elítélteket a tényleges büntetéstől mentesítsék. Olyan eseteket is találunk a megmaradt inkvizíciós aktákban, hogy az elítélt bűnösnek, hogy öreg, beteges apját ápolhassa, addig nem kellett megkezdenie börtönbüntetését, míg apja él. Az pedig egész rendszeres dolog volt, hogy az inkvizíció börtöneinek lakói a nagyobb ünnepek tartamára több heti szabadságra mehettek.

S mindez a középkorban történt, akkor, mikor sokkal kegyetlenebb volt még az igazságszolgáltatás, mint napjainkban. A papok igazságszolgáltatása is kegyetlenebb volt, hiszen ők is koruk gyermekei voltak. De láthatjuk, hogy mivel egyúttal papok is voltak, nemcsak koruk gyermekei, sok tekintetben sokkal enyhébb volt az igazságszolgáltatásuk még a mai felvilágosult korunkénál is. Láthatjuk, hogy sok tekintetben olyan jók voltak, hogy ma egyenesen nevetnünk kell rajta.