A kereszténység voltaképpen mit tanít a feltámadást, vagy a lélek halhatatlanságát?

"Miért nem lehet a feltámadás (újrateremtés) a lélek halhatatlanság nélkül? Amikor az első embereket teremtette Isten, akkor sem a halhatatlan lelküket egyesítette a testel.?"

Az emberi lélek a fogantatáskor jön létre,ettól kezdve halhatatlan.A fogantatása elött nem létezett. A teológiában hülemorfizmusnak nevezik azt amikor a halhatatlan lélek - a Feltámadáskor - visszakapja testét.

Az abortusz és az eutanázia azért számit súlyos bünnek mert egy létezó embernek veszik el az életét.

Préd 9,5 + Seol

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

A Préd 9:5 folyton idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk? Mert ezt is tanítja a Prédikátor könyve - ha ebbe akarsz kapaszkodni.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A halál-alvás párhuzamhoz:

Egy csomó nyelvben nincs különbség a halál és az álom szó között, főleg korai alakjában. A szövegkontextustól függ a helyzetük. A szekták általában a nyelvi anakronizmusokat használják ki "érveléseik" során. Már csak ezért is agyamentség a sola scriptura.

Az "elaludni" kifejezés eufémizmus, jelentése elhunyni, fizikailag meghalni (1Thessz 4:13-17).

Az Egyház a "jó halált", nevezi "elszenderülésnek" (dormitio), amikor valak Istenben >megnyugodva< huny el.

Minden nemzet álomnak nevezi a halált; a keresztény tudja, miért? mivel t. i. a halottak feltámadnak.

Mert Jézus föltámasztja halálából, s így halála csak álom. Minden kereszténynek halála csak álom; mert az Úr föltámasztja őket az élet napjára, ha az éjnek ez ideje elmúlik. Lásd Tessz. I. 4,13. s követk. A valódi halál csak a lelki halál (Istentől való elszakadás --> kárhozat).

Jézus az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6). A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll.

A halál Jézus szemében csak annyi, mint az álom: van hatalma arra, hogy felébressze belőle az embert.

Semmit nem mond arról, hogy a halott öntudatlan állapotban lenne. Arra azonban bizony utal, hogy a közbülső állapot egy ideiglenes állapot, hiszen a "meztelen" lélek egy forma incompleta.

A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:

- a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)

- az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)

- a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).

Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16

Valóban csak Isten halhatatlan önmagában, de az ember nem csupán test és életerő együttese, öntudata túléli a halált. Lásd pl. Noé kortársainak a lelkét (1Pt 3:19-20), Mózest (Mt 17:1-5), a mártírok lelkét (Jel 6:9-11, 7:9-17), Jézus ígéretét (Jn 11:25, Mk 12:27) és Pál reménységét (Fil 1:21-23, 2Kor 5:1-8). A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).

A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.

A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát

lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).

Az emberi lélek halhatatlan: Hittétel.

Tagadja a thnetopszichiták arab szektája és minden kor materializmusa, melynek humanista változatával szemben az V. lateráni zsinat ünnepélyesen kimondta, hogy az eszes lelek halhatatlan.

Bizonyítás.

Sok racionalista vallás-historikus szerint a régebbi ószövetségi könyvek nem tudnak a lélek másvilági életéről (némely újabbak szerint csak azért olyan hallgatagok, hogy ne hajtsák a sémitáknál rendkívül elterjedt animizmusnak malmára a vizet). Ebben a kérdésben meg kell állapítanunk, hogy a) az egész ószövetség egyenest és közvetlenül nem a másvilágra, hanem az Istenre van beállítva. De épp ebben burkoltan benne van a halhatatlanság hite, mint az Üdvözítő jelzi: „Az Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké; mert mindnyájan neki élnek” (Lk 20,38; Bölcs 15). b) Az is bizonyos, hogy Isten ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele a másvilágra és így a halhatatlanságra vonatkozó kinyilatkoztatásait. c) Nem szabad végezetül figyelmen kívül hagyni, hogy a Szentírás a halhatatlanságot nem elvont bölcseleti tételként kezeli, hanem tényleg megvalósuló formájában, a lest föltámadásával kapcsolatban mutatja be. A kinyilatkoztatás első szakában a másvilágra vonatkozó szemléletek és fogalmak homályossága miatt a szentírók is a tapasztalat benyomása alatt állottak: a jelen élet a maga meghatározott formáival, örömeivel és színeivel szól az emberhez; hozzá képest a másvilági lét színtelen, örömtelen árnyék-lét (Jób 10,21; Zsolt 87,12; 113,17; Iz 38,18 stb.) ha nem is egyforma a jók és rosszak számára (Deut 32,22). S ennek a földi létnek elmúlása, az összes élőknek látszólag egyformán a halálba torkoló útja mélabúra hangolja az ószövetségi elmélkedőt (Jób 14,7-14; Eccl 2,14-16; 3,11-22; 6,6; 9,4-6 stb.). De azért

A legrégibb könyvek is ismerik a lélek másvilági életét: a) Jákob zarándoklásnak mondja a maga és atyái földi életét (Gen 47,9; Heb 11,9); b) a seolba való leszállás, az atyákhoz való gyűjtetés sokszor nem akar egyszerűen az eltemetés kifejezése lenni (Gen 15,5; 25,8; 35,29; 37,35 49,32); c) bizonyság a szellemidézés tilalma és ténye is (Lev 19,31; 20,6.27; Deut 18,11; 1Kir 28,75). Az ilyen kitételek: lelkem az igaznak halálával haljon meg, hebraizmusok (A nefes sokszor a magára térő és személyes névmást is helyettesítheti a héberben, így kell érteni az ilyen kifejezéseket: „meghal az én lelem” = „én meghalok”). A későbbi ószövetségi könyvek és az újszövetség kifejezetten szólnak: «Isten halhatatlanná teremte az embert, és hasonlatosságának képére alkotta őt» (Sap 2 egészen; Ecl 12,7; Sir 11,28; 51,38; Tob 4,3; 12,9.; 2Mak 2,46; 6,26; 7 12,45; Dán 12,1-3.) «Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik.» (Mt 10,28; cf. Lk 20,34-38) «Aki életét gyűlöli e világon, az örökkévalóságra megtartja azt.» (Jn 12,25; cf. mindama helyeket, hol az új szövetségben örök életről van szó.)

A szentatyák a tétel képviselésében egyetértenek. Tárgyalásában azonban a korok szellemi áramlatait tükrözik. A népies sztoicizmustól befolyásolt apologéták, kik a szubsztanciát is csak testtel tudták elgondolni, a léleknek külön finom testet tulajdonítottak és a halhatatlanságot Isten külön ajándékának tekintetlék. A Platón felé tájékozódók ellenben a halhatatlanságot a lélek természetes velejárójának nézik; így kivált a kappadókiaiak, kiknek nagy szerep jut a tan spekulatív kiépítésében.

A skotisták Duns Scotus-al együtt azon a nézeten voltak, hogy a lélek halhatatlanságát nem lehet ésszel bizonyítani, hanem csak a kinyilatkoztatásból lehet megismerni (így Caietanus is). Sok humanista azután ennek az agnosztikus álláspontnak hatása alatt magát a tényt is kikezdte. A nagy skolasztikusok azonban Szent Tamással együtt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a lélek egyéni halhatatlansága az ésszel bizonyítható igazságok közé tartozik; s a bölcselet története tanú rá, hogy a kinyilatkoztatáson kívül álló gondolkodók közül is a legjelentősebbek nemcsak vallották a tant, hanem azt értékes megfontolásokkal támogatták.

A halhatatlanság észbeli bizonyításának a következők a logikai mozzanatai:

1. Létmód tekintetében az emberi lélek egyszerű, szubsztanciás valóság, ha mindjárt nem is teljes szubstancia, hanem lényegesen arra van rendelve, hogy a testtel együtt egy teljes szubsztanciát alkosson (a lélek: substantia simplex incompleta). Egyszerűsége adva van lélek-voltában: minden lélek fizikailag egyszerű, azaz nem áll anyagi részekből. Szubsztanciás volta pedig következik tevékenységeinek szellemiségéből. A szellemi tevékenységek ugyanis mint az anyaggal kontrér ellentétben álló járulékok természetszerű hordozójukat nem bírhatják az anyagban; a tevékenység ugyanis mint a lét folytatása egytermészetű, homogén létre utal vissza,mint metafizikai hordozóra. Ezt csak az agnosztikusok tagadhatják. Ha vannak szellemi tevékenységek, akkor van szellemi szubsztancia is. A járulékok a természet rendjén soha sem állnak magukban: gondolatok, elhatározások, fájdalmak stb. mindig valakinek vagy valaminek gondolatai, elhatározásai, fájdalmai. De az emberi szellemi tevékenységeket hordozó szubsztancia nem lehet az abszolút szubsztancia (= Isten) a pantheista, illetőleg a pszichista monizmus értelmében, részint,mert az emberi szellemi lét nem mutatja az abszolút szellemiség jegyeit; részint mert minden emberi én zárt életkört alkot, aktív központisággal; tehát elégséges metafizikai megokolását csak egységes és zárt szubstancialitásban bírhatja.

Ámde, ha az emberi lélek egyszerű szubsztanciás való, akkor természettől nincs alávetve az anyagi bomlás folyamatának; tehát a tulajdon teste sem sodor¬halja magával a romlásba. S jóllehet természettől fogva tevékenységében és fönnállásában utalva van a testre, bizonyos tevékenységei tisztára szellemi jellegűek; ezekben felülemelkedik a test léttartó és anyagszállító befolyásán. Következéskép létében sem lehet mindenestül okvetlenül a testhez kötve. Minden tevékenység mögött ugyanis lét áll; a testen felülemelkedő tevékenység a testtől független létet követel. Ennek a metafizikai ténynek tapasztalati bizonysága, hogy a messze menő testi-lelki parallelizmus dacára is nagy szétágazások vannak itt, sokszor föltűnően a szellemi élet javára: gyönge szervezet sokszor igen erős szellemi életnek hordozója. Tehát létezés-mód tekintetében a lélek alkalmas arra, hogy a testet túlélje.

2. Léttartalom tekintetében az emberi lélek szellem. Mint ilyennek vannak az érzékléstől elvont, de egészen érzékfölötti tartalmai (az Ítéletek, eszmék, vallás-erkölcsi eszmények, különösen a merőben elvontak: vonatkozás-fogalmak, pl. alárendeltség; szellem stb.). Ez más szóval annyit jelent, hogy a lélek tevékenységeinek akkor is lehet tartalma, ha az idegrendszer nem szállít neki anyagot. Másrészt pedig az igazságban és erkölcsben abszolút időtlen élettartalma van. Következéskép van hivatottsága végnélküli létre. Az emberi léleknek azzal, hogy az időtlen igazság és szentség szolgálatára tudja adni magát, van mit csinálnia egy örökkévalóságon keresztül. Ellenben, amely lényeknek egész hivatása kimerül az ön- és faj fönntartásban, azok mint az anyagforgalomnak átmeneti állomásai, mint egyedek, nem hivatottak örök létre: nem tudnának mit csinálni egy végtelen örökkévalóságon keresztül. Tehát a léttartalom oldaláról az emberi lélek nemcsak képes, hanem egyenesen hivatott arra, hogy túlélje a testet, és egyéni mivoltában fönnmaradjon.

3. Hogy a test halála után is az egyéni emberi lélek csakugyan el is nyeri azt az örök életet, melyre hivatott és rátermett, a magára álló elme számára is biztosítja Isten bölcsessége és igazsága: a) Isten bölcsessége ugyanis megbecsüli teremtményeit, melyekhez a leggyöngédebb teremtői szeretet fűzi. Az emberi lélek olyannak került ki a Teremtő kezéből, hogy egyéni halhatatlanságra rátermett. Isten tehát önmagával jutna ellentétbe, ha megsemmisítené. Nem vallana bölcsességre, ha egy művész megsemmisítené azt a remekét, melyen hosszú éveken keresztül dolgozott, és mely hivatva volna arra, hogy nevét a késő utódok közt is dicsőségben tartsa, b) Isten igazságossága és erkölcsi szentsége biztosíték arra, hogy az erkölcsi rend összes posztulátumaival együtt valaha megvalósul; nevezetesen érdem és sors valaha teljes összhangba jut; erény és bűn nemcsak valamilyen, hanem belső értéküknek megfelelő viszonzásban részesül; továbbá, hogy az emberi léleknek a teljes igazság megfelelő bírására irányuló olthatatlan vágya valaha kielégülést nyer. Nyilvánvaló azonban, hogy a jelen éleiben érdem és sors sokszor nagyon messze járnak egymástól; továbbá az abszolút igazság bírására irányuló vágy a változások és halál e világában nem is elégülhet ki. Következéskép az erkölcsi rend teljes megvalósulása csak egy, az emberi lélek értékének és legnemesebb igényeinek megfelelő tartalmú, soha meg nem szűnő létben következhetik be.

Ezeknek a gondolatmeneteknek tudományos szabatossággal való kidolgozása súlyos elme-munkát kivan ugyan és a legnagyobb gondolkodókat is nagy erő-kifejtésekre késztelte; de az életben való eligazodás számára, a gyakorlati ludas fokáig való végiggondolása nem fölötte nehéz. Ezt bizonyítja a halhatatlanság hitének egyetemessége: a különféle népek és korok hite, mely sokszor sír-föliratokban is megható módon nyilvánul meg.

AZ EMBER

Az ember maga lélek-e, vagy pedig van lelke? Halhatatlan-e a lélek? Mi történik a halál után? Létezik-e a pokol? Van-e örök kárhozat? A mostani fejezetben ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni. Mielőtt az antropológiára (embertan) térnénk, tegyünk néhány megfigyelést az emberen kívüli világ, különösen is az angyal- és szellemvilág teremtéséről, ahogyan Jehova Tanúi látják, és amint ennek az antropológia szempontjából is jelentősége van.

Angyalok és démonok

Az Őrtorony Társulat bibliai lexikonában az angyalokat láthatatlan szellemekként, Jehova teremtményeiként írja le, akik nem házasodhatnak és nem szaporodhatnak, és akiket így Jehova „elsőszülött Fia", „a teremtés kezdete" által egyenként teremtett. A legfőbb angyal Mihály, az arkangyal, akit - amint látni fogjuk az utolsó fejezetben - Jézus Krisztussal, „az elsőszülött Fiúval" azonosítanak. Az angyalok az emberek fölött állnak szellemi képességekben és erőben, gyorsabban mozognak, mint az emberek, és a légtérben élnek. Többet tudnak az embereknél, azt azonban nem, hogy „a dolgok jelenlegi rendszere mikor lesz elsöpörve". Szolgáló szellemek, Jehova szolgái (vö. Segítség a Biblia megértéséhez, 357kk). Ezek a kijelentések részben bibliailag megalapozottak (például Ef 6,12; Mt 22,30; 24,36), részben azonban a szekta tanításai világnézetileg meghamisítják, és az isteni Szentháromsággal szemben alkalmazzák őket. A Sátán, az ördög Jehova fo ellenfele. Teremtésekor „Isten tökéletes, igaz teremtménye", „szellemszemély" volt. Első gonosz cselekedete Ádám és Éva elcsábítása volt, amikor kígyó által beszélt. A Sátán azóta „ellenszegülő/versengő, Isten, a mennyei Jehova előtt", aki kihívta Jehovát (ld. Jób 1). Bizonyos hatalmat kap, de csak amennyire Jehova Isten megengedi. A Sátán mint vádoló és rágalmazó egy sereg démon (bukott angyal) fölött uralkodik. Jézust (alias Mihályt) is meg akarta kísérteni, és harcol a keresztények ellen. A vége nem az örök gyötrelem, hanem a „végső megsemmisülés" lesz (i. m. 1.290 kk). Különösen is az utolsó kijelentés képvisel olyan gondolatot, amellyel részletesebben vitába kell szállnunk a következő fejezetben.

A tökéletes ember

Most pedig vegyük közelebbről szemügyre az embert. Milyen volt Jehova Tanúinak véleménye szerint az ember eredeti lénye(ge)? Az eredeti ember - Ádám - tökéletesnek számít -, és ezt a tökéletességet kell helyreállítani. Ezt a nézetet, amellyel közelebbről is foglalkozunk, restitucionalizmusnak (a jó, vagy tökéletes ősállapot helyreállításáról szóló tannak) szeretném nevezni. Bár az Őrtorony Társulat bibliai lexikona „tökéletesség" címszó alatt kifejti, hogy csak Jehova tökéletes, megkülönbözteti Jehova abszolút és az ember relatív tökéletességét: „Figyeljünk arra, hogy az ember tökéletessége relatív, és csak emberi területre korlátozódik. Bár Ádám tökéletesnek lett teremtve, mégsem volt szabad átlépnie a Teremtője által kijelölt határokat" (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.530. o.). Az ember teremtettségén belül bírt tökéletességgel; az Őrtorony Társulat nézete szerint ezt fogja visszanyerni, és örök földi paradicsomban élni. Az Őrtorony Társulat elképzelése szerint Jézus is „tökéletes, szent, bűntelen emberként" született. „Természetesen testi tökéletessége nem volt határtalan, hanem az emberi területre korlátozódott; megtapasztalta, hogy az embernek korlátai vannak -, elfáradt, éhezett, szomjazott és halandó volt... Ezenkívül halála mint tökéletes áldozat és feltámadása után szellemi teremtményként a mennyben halhatatlan életet kellett kapnia" (i. m. 1.531. o.). A restitúció az Őrtorony Társulat tanításában az emberek földi tökéletességre való visszatérését jelenti. Ez a tanítás az eszhatológiával érintkezik (ld. a „Végső dolgok" című részt). A bibliai lexikon ezt mondja: „Az imádság: - 'Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!' - szerint ez a bolygó bizonyosan meg fogja tapasztalni Isten szándékai végrehajtásának teljes hatóerejét... Ez magában foglalja a földi viszonyok és az emberi teremtmények tökéletességét... Ez visszatérést jelent ahhoz a tökéletes állapothoz, amelynek az ember az emberi történelem kezdetekor az Édenkertben örvendett... A Jelenések könyve 21:1-5 próféciája beszámol ... Krisztus ezeréves uralmáról, mert az 'új Jeruzsálemet', amelynek 'alászállása' az emberiség szenvedéseinek megszüntetéséhez kapcsolódik, Krisztus 'menyasszonyaként' vagy gyűléseként mutatja be -, vagyis azokat, akik Krisztus ezeréves uralmának királyi papságát alkotják... Az emberek tökéletessége relatív, azaz emberi területre korlátozott lesz. Mégis, akiknek részük lesz benne, bizonyosan megkapják azt a képességet is, hogy a legteljesebb mértékben örüljenek a földi életnek... (i. m. 1.532. o.). Itt tehát földi paradicsomot várnak az Őrtorony-hívek tömegének. A menny, amint még látni fogjuk, a 144 000 különleges kiválasztott részére lesz fenntartva. A millenniumot (ezeréves birodalom) és az örökkévalóságot - ha a Biblia ígéreteire tekintünk -, összekeverik egymással (ld. még a „Gyülekezet" és a „Végső dolgok" című részeket). Már Charles Taze Russell is azt állította: „A mi Urunk... az emberi tökéletesség 'N' szintjén jött a világba, míg mi Ádám nemzetségéből eleve az alacsonyabb 'R' szinten -, a bűn, a tökéletlenség, az Isten iránti ellenségeskedés - szintjén vagyunk, így tehát annak feltétele, hogy a megigazulás vagy a tökéletes emberség szintjére kerüljünk, az, hogy Krisztus meghalt bűneinkért, megváltott minket, és 'a vérében való hit által' visszahelyezett a tökéletesség szintjére, ahonnan Ádám miatt elestünk" (Russell 1912, 240. o.) Krisztus váltságáldozata tehát újra az embernek ajándékozza Ádám „tökéletes" kiindulási helyzetét, hogy a földi paradicsom próbaideje alatt lehetővé tegye neki önmaga megtisztítását és megváltását. Az Őrtorony Társulat bibliai lexikona ezt világosan ki is mondja: „Azért, hogy az emberi szervezet tökéletességét helyreállítsa, és így megteremtse annak feltételét, hogy az ember örökké éljen, Jehova ellátta őt az igazsággal, az 'élet szavával', amely örök életre segíti, ha követi." A „váltságdíj", Krisztus áldozata „az egyetlen út, amely által az ember Istenhez való viszonya és testi tökéletessége teljesen helyreállítható" (i. m. 952. o.). Ki kapja meg a halhatatlanságot és ezzel önmaga tökéletessé tételének lehetőségét a „váltságdíj" alapján? Csak azok kapják, akik Jehovához tartoznak. Mindenki más - emberek, gonosz angyalok illetve démonok - megsemmisül. Ezt mondják: „A Biblia szerint Jehova halhatatlan és elmúlhatatlan (lTimóteus 1:17), Ezeket a tulajdonságokat Fiának adományozta először. Abban a korban, amikor Pál Timóteusnak írt, Krisztus volt az egyetlen, aki a halhatatlanságban részesült. De azok is ígéretet kaptak rá, akik Krisztus szellemi testvérei lesznek... Emellett részesei lesznek az 'isteni természetnek', szellemi személyek mint Isten, az isteni, aki szellem... Az angyalok szellemi teremtmények, ők azonban nem halhatatlanok, mert azok, akik gonosz szellemekké, vagy démonokká lettek, meg fognak semmisülni" (i. m. 952. o.). Jehova tehát Fiának, angyaloknak és embereknek is halhatatlanságot adományozott, a tökéletesség lehetőségével, sőt „az isteni természet részeseivé, szellemi személyekké" válással is összekötve. – Itt megintcsak világosan láthatjuk, hogy nem tartanak ki a Teremtő és a teremtmény bibliai megkülönböztetése (vö. Róm 1,25) mellett, hanem Isten, Krisztus, az angyal- és embervilág értelmetlen összekeverésével találkozunk náluk. Ezen elképzelés szerint Krisztushoz hasonlóan az ember is felfejlődhet isteni természetre. Viszont pontosan ez a bűn lényege. A Sátán az, aki kígyó formájában így szólt az emberhez: „Olyanok lesztek, mint Isten" (1Móz 3,5). Az ember öntökéletesítésének tanával Jehova tanúinál (más) ezoterikus rendszerekhez hasonlóan találkozunk, például a mormonoknál (vö. Decker/Matrisciana 1993), vagy Rudolf Steiner antropozófiájában. Ha az antropozófiában a „Krisztus-impulzus" „vér-föld-kontaktus" formájában a „golgotái misztériumban" viszi előre az emberi nem evolúcióját (részletesen ld. Gassmann 1993), akkor Jehova Tanúinál a „váltságáldozat" az, ami alapot szolgáltat az ember öntökéletesítéséhez (ld. még az „Üdvösség" című részt).

Lélek és teljes halál

„A lélek halhatatlansága" ellen

Kicsoda tehát az ember Jehova Tanúinak nézete szerint? Az ember a föld porának és az élet leheletének, illetve Isten szellemének kombinációja. A por és a lehelet együtt eredményezi az élő lelket (nefes chqjjá, 1Móz 2,7). Az ember tehát lélek, de neki nincsen lelke. Az Őrtorony Társulat szembefordul a „religionisták" (egyházak) véleményével, akik (állítólag) a lélek halhatatlanságában hisznek. A lélek halhatatlanságáról szóló tanítás - ugyanúgy, mint a katolikus tanítás a tisztítótűzről, amely a halál utáni tisztulás helye (1Kor 3:15 és 1Pt 1:7) -, pogány és nem igeszerű. A Bibliából az derül ki, hogy a lélek (=ember) halandó. Teljesen, mindenestül meghal a földi halálban, és semmilyen része sincsen az embernek, például a lélek, amely elszigetelten tovább létezne (teljes halál). Az örök élet nem közvetlenül a halál után kezdődik (illetve a hívőnek itt és most folytatódik a halál után), hanem az újjáteremtés cselekedete után, amelyet Jehova elvégez az ő kiválasztottam. Minden más ember, továbbá a bukott angyalok (=démonok) is — amint már említettük —, megsemmisülnek. A bűnösök sorsa a halál, azaz, az örök, végleges megsemmisülés (annihiláció). „Az igazság, mely örök élethez vezet" című Őrtorony-iratban ezt találjuk: ,,Hol volt Ádám, mielőtt Isten a porból megformálta és életet adott neki? Nos, egyszerűen nem létezett. A halálakor Ádám ismét visszatért ugyanabba az élettelen, öntudatlan állapotba. Ádám nem ment sem a tüzes pokolba, sem a mennyei boldogságba, hanem meghalt, mint Isten megmondta." ... „A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak öntudatlanok és élettelenek a sírban." ..."Minthogy az emberi lélek maga az ember, az nem lehet egy árnyékszerű bizonytalan valami, ami csak lakja a testet, vagy ami a személytől elkülönülten is létezhet." ... „Igen, a te lelked valójába te magad vagy..." ... „Látjuk tehát, hogy az emberi lélek maga a személy, s amikor a személy meghal, maga az emberi lélek hal meg" (34kk). Mi a szellem" az Őrtorony Társulat elképzelése szerint? Nagyon hasonló az „életerőhöz" az Istenről szóló tanításukban. Ugyanebben az írásban olvassuk: „Az emberi lélek tehát nem más, mint maga az élő személy, a szellem pedig egyszerűen az életerő, amely ennek a személynek lehetővé teszi, hogy éljen. A szellemnek nincs egyénisége, nem is teheti meg azt, amit egy személy meg tud tenni. Nem tud gondolkozni, beszélni, hallani, látni, sem érezni. Ebben a tekintetben egy autó telepének elektromos áramához hasonlíthatnánk." „...ez ... az erő, amely képesíti a készüléket... műveletek elvégzésére. Ezt a szellemet vagy életerőt megtaláljuk minden élő teremtményben, mivel a szülők nemzésnél átszármaztatják utódaikra" (38k). Rutherford „Teremtés" című írásában rámutat, hogy a szellem, vagy lehelet Istentől származik, és hozzá tartozik. „A lehelet, amelyet az ember lélegzik, Jehovához tartozik, mivel minden dolog Istentől való. Az élethez való jog Istentől származik. A lehelet nem halhatatlan. Magának a leheletnek nincsen élete. Ő csak fenntartja a vérkeringést, amely által az emberi test megelevenedik. Az írás világosan megmagyarázza, hogy az élet a vérben van" (53. o.). A halál után a lehelet visszatér Jehovához. Az embernek nincsen hatalma felette. Az Őrtorony Társulat bibliai lexikona is hangsúlyozza:" A 'nefes' maga a személy, táplálkozási szükséglete, a vér az ereiben, a lénye... a nefest különösen is a vér tartalmazza... Szöges ellentétben a görög tanítással, amely szerint a pszühé ('lélek') anyagtalan, láthatatlan és halhatatlan, a Biblia azt mutatja, hogy földi teremtményekre alkalmazva mind a pszühé, mind a nefes anyagit, megfoghatót, láthatót és halandót jelent" (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.119. o.).

Kontinuitás vagy diszkontinuitás?

Az értékeléshez ki kell jelentenünk, hogy az Őrtorony Társulat e tanításai az emberről bibliait és bibliátlant egyaránt tartalmaznak, és ezek keverednek. Ez onnan származik, hogy túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett a bibliai lexikon szerzői elég nyíltak ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá" (héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a „nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás). (Ennek a kérdésnek az adventistákkal folytatott beszélgetésben is jelentősége van, hiszen Russell és utódai tőlük vették át a „teljes halálról", a „megsemmisülésről" stb. vallott nézeteiket. Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja. Az, hogy az embert, mint „nefes chajjá"-t („élő lélek", általánosabban „élőlény"-nek fordítható) Isten teremtette, világosan kiderül az alapvető lMóz 2,7-ből: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így az ember élőlénnyé (nefes chajjá)" Az ószövetséges Claus Westermann így kommentálja ezt a helyet: „... az ember nem több alkotórészből áll (mint test és lélek vagy hasonló), hanem 'valamiben' áll fenn [a föld pora], amely a megelevenítés által emberré lesz... az ember nem magába kapja Isten leheletét, hanem Isten fújja belé az élet leheletét... Az 'élet lehelete' tehát egyszerűen az elevenséget, az élet leheletének belefujása az ember megelevenítését jelenti... Az Isten által teremtett ember az élő ember... az ember 'nefes chajjá''-ként lesz megteremtve, nem a testébe adatik 'élő lélek'. Az emberről a maga eleven mivoltában, teljes egészében van szó" (Westermann 1976,282k). Isten az ember testét földből alkotta, és életet adott annak az Istenhez hasonló halhatatlan lélek által. Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a „nefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. 1Kir 17,21k), „lelkük van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber „nefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint „szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége. Az olyan bibliai igék, mint Mt 10,28; Lk 16,19-31; 1Pt 3,19 és ószövetségi kijelentések a Seolról (erre még részletesebben visszatérünk) világosan arra utalnak, hogy van köztes állapot -, ezzel pedig az ember további létezése a halál után. A „teljes" halál feltételezése ezért több mint kérdéses. Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (aki többek között Lutherre hivatkozik), az a meggyőződésem, hogy a Biblia „az elhunyt személyek köztes állapotban való lelki további létezéséről" beszél, és hogy Isten „a lelket halhatatlanul és örökkévalóságra teremti", azért, hogy „megőrizze az én folyamatosságát, és így személyes identitásukban lehetővé tegye a halottak feltámadását" (F. Heidler: Ganztod oder nachtodliche Existenz? [„Teljes halál vagy halál utáni lét?"] Theologische Beitráge 4/1985 169 kk). Wolfgang Trillhaas arra hívta fel a figyelmet, hogy feltámadás és halhatatlanság nem egymás ellentétei, hanem feltételezik egymást. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egyik módja". „Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető" (W. Trillhaas: Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit [= „Néhány megjegyzés a halhatatlanság gondolatához"] , Neue Zeitschrift fur Sytematische Theologie, 1965,147kk). Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; lKir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18,4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna. A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; 1Kor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (lKor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fil 3,21; vö. Ronsdorf 1992,114k).

A halhatatlanság bibliai kontra platonista reménysége

Ha a bibliai tanítás szerint így van az embernek (vagy ha akarjuk, a léleknek) halhatatlansága, ez semmiképpen sem azonos a pogány- platóni felfogással. Jehova Tanúinak az a szemrehányása, hogy az egyházak itt pogány tant képviselnek (bizonyos kivételektől eltekintve, például a tisztítótűz, vagy népies elképzelések a halhatatlanságról) megalapozatlan. A bibliai és a pogány-platóni halhatatlanság-eszme között mélyreható különbségek vannak, mindenekelőtt az alábbi négy pontban:

1. A platóni filozófia a testet a lélek börtönének" tekinti, és ezáltal a szellemi-lelkivel szemben leértékeli. A Biblia ellenben hangsúlyozza: „Az Ige testté lett" (Jn 1,14). Az ember a maga egészében „igen jónak" lett megteremtve (lMóz 1,31). A Bibliában a test sohasem másodrendű, hanem Isten jó teremtéséhez tartozik.

2. A platóni filozófia számára idegen a test feltámadása. Elképzelése szerint a meghaláskor a lélek pillangóhoz hasonlóan elhagyja a testet. - A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egy csak időlegesen test nélküli köztes állapot („mezítelenség", „leplezetlenség". vö. 2Kor 5,1-10) után kerül sor a testi feltámadásra. Bár a földi test meghal, az ember testi léte ezzel semmiképpen sem értékelődik le, amit Krisztus testi feltámadása és minden ember jövendő testi feltámadása fejez ki (lKor 15). A lelkek üdvösségét tehát a Szentírás mindig „a test feltámadásának, tehát a lelkek új testi valóságának szempontjából tekinti" (TBLNT D/1977,1.119. o.)

3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy a halál után „az emberben lévő isteni" „Istenhez" (erősen panteista ízzel) tér vissza. A halhatatlanságot minőségi képességnek tekinti, amely természettől fogva minden emberhez hozzátartozik -, függetlenül egy személyes istennel való bármiféle kapcsolattól. - A Biblia nem ismer ilyen „istenit", amely az emberben meglévő képesség, hanem az ember természettől fogva bűnös voltáról és az abból eredő halálról beszél, amelyet a földi életben elmulasztott megtérés miatt örök kárhozat követ. A örök élet - mint örök üdvösség - egyes-egyedül Isten ajándéka és ingyenes adománya (Róm 6,23; Mt 25,31kk; Jel 21,11-15). Egyedül Istené a halhatatlanság (lTim 6,16), ő azonban rendelkezik felette, és az embernek adja - örök üdvösségre vagy örök elvetésre (ld. alább).

4. A platóni filozófia az ember preegzisztenciájából (a nemzés előtti létezéséből) indul ki - részben „lélekvándorlással" is összekötve -, míg a Biblia elutasítja ezeket. Bár a Biblia ismeri Isten tervét az emberrel még fogantatása előtt (vö. Zsolt 139,16; Jer 1,5) és az embernek Istentől való örök kiválasztását (Ef 1,4), nincs szó az ember létezéséről a fogantatás előtt. A preegzisztencia gondolata csak a Logosz Jézus Krisztussal kapcsolatban található a Bibliában (Jn l,lkk; 8,58; Fil 2,5kk). Az embernek az a sorsa, hogy „egyszer meghaljon, utána pedig az ítélet következik" (Zsid 9,27).

„A pokol - a nyugalom helye"

„Nincsen örök gyötrelem"

Jehova tanúinak nézete szerint hagyományos értelemben vett pokol nem létezik. Egyetlen ember sem fog örökké kínlódni a pokol tüzében. A pokol a nyugalom, az alvás helye, végül is a sírral (ÚVF: „emléksír") azonos. Azok az emberek és démonok, akik Jehova ellen döntöttek, nem fognak örökké gyötrődni, hanem egyszerűen megsemmisülnek. Joseph Franklin Rutherford „Isten hárfája" című írásában négy okot nevez meg, amely miatt az örök gyötrelemről szóló tanítás nem lehet igaz: 1. mivel teljes képtelenség, 2. mivel Isten igazságával öszszeegyeztethetetlen, 3. mivel ütközik a szeretet elvével, 4. mivel egészen bibliátlan" (45. o.). Képtelenség, „mert senki sem lenne örökké kínozható, ha nem lenne örökké tudatánál" (46. o.). Rutherford itt feltételezi a halál utáni tudat nélküli állapotot. Erre a tanításra a továbbiakban még rákérdezünk. Másodszor az örök gyötrelemről szóló tanítás igazságtalan, mert hát Isten teremtette tökéletlennek az embert, és így nem adta meg a lehetőséget, hogy tökéletesen teljesítse parancsolatait. „Nagyon igazságtalan lenne a Teremtő részéről, hogy tökéletlenül hagy világra jönni, olyan körülmények között megszületni egy gyermeket, amelyekre nincs befolyása; utána pedig, mivel nem tudott tökéletesen engedelmeskedni, pokoli gyötrelemre kárhoztatná" (47. o.). - Itt feltűnő ellentmondással találkozunk a fent említett „relatív tökéletesség" tanításához képest, amely nyilván mégsem volt olyan „tökéletes". Rutherford ezzel az érvvel mindenekelőtt azt hagyja figyelmen kívül, hogy egyetlen embernek sem kell pokolra mennie, mivel Isten szeretetből áldozta Fiát, Jézus Krisztust, azért, hogy bűntől, haláltól és örök gyötrelemtől megváltson. Harmadszor az örök gyötrelemről szóló tanítás szeretetlen, mert csak az ördögnek jutna eszébe, hogy a saját gyermekeit kínozza. Mivel azonban Isten szeretet, lényével nem egyeztethető össze ez a tanítás. - Itt azt hagyja figyelmen kívül, hogy Isten az ő „gyermekeit" (vagyis a hozzá tartozókat) egyáltalán nem kínozza örökké. Csak azok kerülnek a pokolba, akik életükben megtagadták a Biblia Istenét, és harcoltak ellene (ld. alább). Negyedszer az örök gyötrelemről szóló tanítás bibliátlan. Rutherford azt állítja: „Az egész Bibliában egyetlen textus sem található, amely az örök gyötrelemről szóló tanítás támaszául szolgálhatna. Van néhány szöveg, amelyet szimbolikusan, hasonlatokkal és homályos beszéddel írtak, azért, hogy nagy igazságokat illusztráljanak, de bármiféle utalás nélkül az emberi nem örök gyötrelmére... Az egész írás azt mutatja, hogy az istentelenek bűnhődnek, a büntetés azonban nem gyötrelmet, hanem megsemmisülést jelent." (48. o.). Míg az első három érv emberi-humanista gondolkodásból és érzésből indul ki, amely ugyan részben követhető, de Istennek a Szentírásban adott igéjével szemben nem lehet mérvadó, a vita valódi és fő idegéhez a negyedik érv nyúl. Bibliai-e a pokolról szóló tanítás vagy sem? Mit jelent a „pokol"? Mit jelent a „pokol" értelmezése az ember számára? Tudatában vagyok annak, hogy az alábbi fejtegetések szorosan kapcsolódnak a szótériológiához és az eszhatológiához, mégis az antropológiánál tárgyalom ezeket, mivel szorosan összefüggnek az ember, a lélek, a teljes halál stb. kérdésével.

A „pokol" fogalma

Ha a német „Hölle", (de a magyar „pokol" - a kiadó) fogalmat közelebbről megnézzük, láthatjuk, hogy pontatlan. A német „Hölle" szóval - mint Luther Márton bibliafordításában is - egészen különböző héber és görög fogalmakat foglárnak egybe. A bibliai nyelvekben meg kell különböztetnünk (ha teljesen nem is választhatjuk szét) a következőket:

• Abüsszosz (görög) „mélység", „alvilág", különösen is „bűnhődő démonok börtöne" (Lk 8,31; Jel 9,lk; v. ö. Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár] 1/1980, 8. has. k.); a „tartarosz" jelentése is hasonló (2Pt 2,4).

• Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, mégpedig mind az igazaké, mind a gonoszoké, akiket mély szakadék választ el egymástól, az a rész, ahol az igazak élnek ábrahám kebele" (Lk 16,22-23), vagy „paradicsom" (Lk 23,43 ld. alább). (Lk 16,23-ban Károli és az új protestáns fordítás a „pokol" szót használja - a kiadó.)

• Géhenna (görög) - „gyehenna", az elveszettek örök tüzes „pokla" (az arám „gehinnám", a Hinnóm-völgy nyomán, Jeruzsálem déli részén, ahol Jósiás király koráig (i. e. 620 körül) tűzben gyermekeket áldoztak, és amely az isteni ítélet helyének számított, ld. alább).

Az Újszövetségi Teológiai Fogalmi Szótár (TBLNT) így határozza meg a „hádész"t és a „gyehenna"-t: Az Újszövetség számára ...a géhenna eleve létező valóság (Mt 25,41), tüzes mélység (Mt 13,42.50). Ez az utolsó ítélet után a végső büntetés helye, amely örökké tart (Mt 25,41.46; 23,15.33). Test és lélek kerül benne ítélet alá (Mk 9,43.45.47k; Mt 10,28). A 'hádész'- től tehát meg kell különböztetni, mivel az a feltámadás előtt fogadja magába az elhunytak lelkeit" (TBLNT 1/1977,713. o.). Formailag hasonlóan Jehova Tanúi is különbséget tesznek. Rutherford így ír „Teremtés" című könyvében: „A hádész, amelyet gyakran pokolnak fordítanak, a halálnak azt az állapotát jelenti, amelyből a feltámadás történik. A gyehenna azonban olyan állapotot jelöl, amelyből nincsen feltámadás" (271. o.). Ez a külsőleg, formailag nagyon hasonló meghatározás azonban nem feledtetheti, hogy az Őrtorony Társulatnál tartalmilag egészen másról van szó mint a hagyományos egyházi magyarázatban: Jehova Tanúi másképp értelmezik ezeket a fogalmakat (hádész, gyehenna, pokol, tüzes kemence stb.), vagyis szimbolikusan, amint már az imént szó volt róla. A hádész és a gyehenna az Őrtorony Társulat állítása szerint nem a köztes vagy a végérvényes gyötrelem helye. A „hádész" vagy „seol" számukra az öntudatlanság állapotát jelöli: „sír, kripta, gödör vagy mélység" a valamikori feltámadásig (a Jehovához és Teokratikus Társaságához való viszony szerint) (vö. i. m. 269. o.). A „gyehennát" „a teljes megsemmisülés állapotának" tartják, „ahonnan nem lesz feltámadás vagy feltámasztás" -, így tehát nincs köze örök gyötrelemhez (i. m. 270. o.). Az „Örökké élhetsz Paradicsomban a földön" című Őrtorony-könyvben ez áll: „A héber Seol és a görög Hades szó egyértelműen a sírt jelenti. De mit jelent akkor a gyehenna? A Héber iratokban a gyehenna a 'Hinnom völgye'. Emlékezz vissza, hogy Hinnom volt a neve annak a völgynek, amely közvetlenül Jeruzsálem falain kívül fekszik, és ahol az izraeliták feláldozták gyermekeiket a tűzben. A jó Jósiás király a maga idejében hulladék vagy szemétgyűjtő teleppé alakította ezt a völgyet, s ezzel megszüntette ezt a borzalmas szokást (2Királyok 23:10). Abban az időben tehát, amikor Jézus a földön tartózkodott, a gyehenna Jeruzsálem szeméttelepe volt. E telepen a szemét hatásos elégetésének fokozására kén adagolásával táplálták a tüzet." ... „Jézus a gyehennát a teljes és örök megsemmisülés találó szemléltetésére használta. ... hallgatói megértették, hogy a gyehennára jutók sorsa olyan mint a szemété: örök megsemmisülés. Mit értsünk akkor a Jelenések könyvében említett 'tűz tava' kifejezésen. Ennek a gyehennáéhoz hasonló jelentése van. Nem öntudatos állapotban való gyötrést, hanem örökkétartó halált, vagy örök megsemmisüléstjelent" (86k). Valóban így van? Hogyan magyarázhatók azok a bibliai szakaszok, amelyekben a „seol", „hádész", „gyehenna" és a „tüzes tó" fogalma előfordul? Szimbolikus fogalmak és történetek-e (ezt állítják Jehova Tanúin kívül az „annihiláció" és a „kondicionalizmus" más képviselői is, például Fudge 1994; vö. Harris 1961) -, vagy mostani és jövendő valóságról szórnak? A pokol „a nyugalom és a reménység helye", amint az „Isten hűséges marad" című Őrtorony-irat egyik fejezetének címe mondja -, vagy a „sírás és fogcsikorgatás" helye, amint Jézus többször kijelenti (ld. alább)? Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a „seol" és a „hádész" fogalma nem a sírt, hanem az alvilágot, mint a halottak tartózkodási helyét, a holtak birodalmát jelöli (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] n/1984, 837kk hasáb, Bauer 1971, 32k hasáb, Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár]1/1980, 72k has., Theologisches Wörterbuch zum Altén Testament [=Ószövetségi Teológiai Szótár] Vü/1993, 901kk has.). Ezzel szemben a „sír" szokásos kifejezése héberül „qeber", görögül „tafosz" vagy „mnémeion"'. A seol többek között abban különbözik a sírtól, hogy igen nagy „mélységben" található (5Móz 32,22; Jób 11,8; 26,5; Ézs 14,15), „kapuk" zárják el (Zsolt 9,14; Ézs 38,10; v. ö. Mt 16,18), és hogy az ember „leszáll", „lemegy" ide, miközben sírba helyezik. Bár a seolban megszakad a kapcsolat a világgal, mégsem öntudatlanság, hanem észlelési képesség és tevékenység jellemzi. A megfelelő bibliai helyek (például Ézs 14,9-17; Ez 31k; Jób 14,18-22; 26,5; vö. Lk 16,19-31) lehetséges, hogy részleteikben képi elemeket tartalmaznak, a beszámolók azonban véleményem szerint halál utáni létre utalnak (Harris 1961-gyel szemben), Az ószövetségi korral szemben a 1tseol/hádész" fogalma jelentésében bővült az Újszövetségben. „A halottak teljes világára alkalmazott régi jelölésen túl a szó vagy minden halott köztes tartózkodási helyét, vagy az istentelenek lelkének helyét jelentheti (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] D/1984, 841. has.). A fentiektől eltérően a „gyehenna" a kárhozottak „célállomását", az örök tüzes tavat jelöli. Az ehhez kapcsolódó valóságot az Újszövetség a következőképpen ábrázolja:

• Sírás és fogcsikorgatás (Mt 8,12; 13,42.50; 22,13; 24,51; 25,10).

• Sötétség (Mt 22,13; 2Pt 2,4.17; Júd 6)

• Tűz (Mt 3,10; 13,40; Jn 15,6)

• Örök tűz (Mt 18,8; 25,41; Mk 9,43)

• Tűz és kénkő (Jel 14,9 kk)

• Tüzes pocsolya (Jel 19,20; 20,15)

• Tüzes kemence (Mt 13,41k.5O)

• Örök tüzes büntetés (Júd 7)

• Kiolthatatlan tűz (Mk 9,43.48; Lk 3,17)

• El nem pusztuló féreg (Mk 9,48; vö. Ézs 66,24)

• Gyötrelem (Jel 14,11; vö. Lk 16,23kk).

Még ha abból indulunk is ki, hogy ezek a leírások részben vagy teljesen képiesen értendők, akkor is kiábrándítóan valóságosak: Isten távolléte, sötétség és gyötrő fájdalmak. A gyehennában gyötrő fájdalmakra való drasztikus utalások véleményem szerint nem egyeztethetők össze a létezés kioltásával vagy megsemmisülésével, ahogyan pedig az annihiláció elméletének képviselői hangsúlyozzák. Ha földi halálakor az ember valóban kihunyna, akkor felesleges, sőt érthetetlen lenne az „örök" vagy „kiolthatatlan" tűzre („to pür to aszbeszton"), az „el nem pusztuló féregre" („ho szkolex ou teleuta") és az ezekkel kapcsolatos gyötrelemre utalás. Sehol sincsen a Szentírásban világos bizonyíték arra, hogy ez a „tűz" az egyszeri megsemmisülés alkalma lenne, amely megszünteti az ember létezését; hanem ellenkezőleg, örökkévalóságát (aióniosz, ld. alább) hangsúlyozza. Ha összefoglaljuk az elkárhozottak örök sorsának jellemzőit, vagy leírásait, akkor semmiképpen sem beszélhetünk úgy a pokolról, mint „a nyugalom és a reménység helyéről", ahogyan az Őrtorony Társulat teszi. Ha a Biblia az elkárhozottak örök sorsaként beszél a „pokolról", erre állandóan olyan kifejezéseket használ, amelyek irtózatot és rémületet keltenek. A gyehenna nem valótlan, földi időleges, üres, tisztítótűz, megsemmisülés vagy az újramegtestesülések közötti állapot, ahogyan ezt különböző tanbeli irányzatok állítják. Sokkal inkább örök büntetés, gyötrelem és az Isten messzeségének helye (vö. Kreeft/Taelli 1994,280kk; Fudge 1994 és mások ellenében).

„A második halál"

Az Őrtorony Társulat Jel 20,14-re hivatkozva a következőképpen érvel: «... a tűz tava a 'második halált' jelenti, amelyből nincs feltámadás. Nyilvánvaló, hogy ez a 'tó' jelkép, szemléltetés, hiszen a halál és a pokol [Hádesz] is bele vettetnek. A halált és a poklot nyilván nem lehet szó szerint megégetni. De meg lehet őket szüntetni, és meg is lesznek semmisítve" (Örökké élhetsz Paradicsomban a földön, 87. o.). Hasonlóan E. W. Fudge is rámutat arra, hogy „a halál és birodalma" a tüzes tóba lesz vetve: „És a halál és a 'hádész' bele vettetett a tűz tavába, ez a második halál, a tűz tava" (Jel 20,14). Fudge ezt írja: Tradicionalista szerzők ezt a hasonlatot mindig a másik irányban olvassák, mintha arról lenne szó, hogy 'a második halál' (amely határozatlan) lenne a 'tüzes tó' (amely egyértelmű). János valójában azt mondja: A 'tüzes tó' (mint szimbólum) a 'második halál' (egyértelműbb valóság)" (Fudge 1994,194. o.). Ez a következtetés - ez a válaszom - csak akkor villanhatna fel, ha a tüzes tavat más helyeken is „megsemmisülésként" lehetne érteni. Ez azonban sem az igehely szűkebb, sem tágabb összefüggésében nem áll meg (vö. pl. Jel 20,10, ahol az ördög, a fenevad és a hamis próféta örök gyötrődéséről van szó). így a „második halált" elkerülhetetlenül a gyehenna és a tüzes tó valósága felől - nem pedig fordítva – kell értelmeznünk. Az a tény is, hogy „a halál és birodalma" a tüzes tóba kerül, nem a gyehenna valósága ellen beszél. E megfogalmazással sokkal inkább kifejeződik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20,12k kontextusát) az örök kárhozat végső szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévők mind kijelölt végleges helyükre kerülnek.

„Aióniosz"

Az Őrtorony Társulat erre fel azt állítja, hogy az „örök" (aióniosz) nem a szüntelen gyötrelem állapotát, hanem a kihunyás egyszeri eseményének következményét jelöli: a soha véget nem érő megsemmisülést (ld. fent). Ez az érvelés nincs összhangban az „aióniosz" újszövetségi fogalmának használatával, amely a megszakítatlan időtartamot fejezi ki (vö. Bauer 1971, 55. has.). Az is mondható erre továbbá, hogy a görög „aióniosz" szó, amelyet az Újszövetség az „örök kárhozatra" használ, Istenre és áldásaira vonatkozik. René Pache kiszámolta, hogy az Újszövetség „hatvannégyszer használja a másvilág mennyei és üdvözítő dolgaira" az „aióniosz' -t: „az örök Isten, örökkévaló hatalma, az örökkévaló Lélek, az örök élet, az örök evangélium, az örök ország, az örök üdvösség, az örök megváltás, az örök szövetség, az örök örökség, az örök dicsőség, az örökkévaló vigasztalás, az örök hajlékok, az örök láthatatlan dolgok". Hétszer használja a kárhozat jellemzésére: Mt 18,8; 25,41; Júd 7 - az örök tűz; Mt 25,46 - az örök büntetés; Mk 3,29; Zsid 6,2 - az örök ítélet; 2Tesz 1,9 - az örök pusztulás. Isten és az üdvözültek jellemzésénél vitán felül áll, hogy az „aióniosz" az „örökkévaló" a vég nélküli időtartam értelmében jelenti, nem pedig más „létminőséget" (Fudge 1994 llkk ellenében). Pache joggal kérdezi: „Hogyan lehetséges, hogy egy szónak, amely 64-szer 'örökkévalót' jelent, hét további alkalommal más értelme legyen?" (Pache 1973, 163k). Ha tehát a Biblia a démonok és az istentelen emberek örök gyötrődéséről beszél, ebből az következik, hogy nem semmisülnek meg.

„Apóleia"

Jehova Tanúi állandóan csatasorba állítják az Újszövetségben használt „apóleia" szót, amely állítólag „megsemmisülést" jelent. Ezt találjuk az Őrtorony 1987. július 1-jei számában „Túlélni a nagy nyomorúságot vagy megsemmisülni" címmel: „A görög nyelvi szótárak at 'apóleia' szónak a 'kiirtás', 'örök megsemmisülés' (Arndt /Gingrich), vagy 'végső kudarc, nem egyszerűen a fizikai lét kihunyása' jelentést (ThWNT - Újszövetségi Teológiai Szótár) adják." Az utóbbi idézet a maga összefüggésében éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit az Őrtorony Társulat igazolni szeretne, hiszen rövidítés nélkül így hangzik: „Az 'apollouszthai" [ti. az Újszövetségben] a „szódzeszthai" és a „dzóé aióniosz" ellentéteként végső kudarc, nem egyszerűen a fizikai

lét kihunyása, örök elsüllyedés a hádészbe, a halál reménytelen sorsa... Itt sem jelenti egyszerűen a lét kihunyását,... hanem a halál véget nem érő, gyötrelmes állapotát" (ThWNT I. 395k). A bibliai lelet alapján tehát megállapítható, hogy az „apollümi", „apóleia" és a hasonló gyökű formák egész sor jelentéssel bírhatnak: „elvész" (Mt 10,6.39; 15,24; 16,25; 18,11.14; Lk 15,4.6.8.9.24.32 stb.); „elpusztul" (Mt 7,13; 9,17; 10,28; 2Pt 2,1; Jel 17,8.11 stb.); „pazarol" (Mt 26,8; Mk 14,4); „elveszít" (=megöl) (Mt 2,13; 12,14; 21,41 stb.); „elvész (=meghal) (Mt 5,29k; 26,52 stb.). Az apóleia tehát elsősorban nem „megsemmisül", hanem „elvész", „elpusztul" jelentéssel szerepel. Az apóleia „nem az egzisztencia/létezés elvesztése, hanem a jó(l) létezés vége" (Ronsdorf 1992,150. o.).

A görög apoleia: nem jelent megsemmisülést (annihilációt) vagy teljes nem-létet, miként azt néhány szekta hamisan tanítja, hanem sokkal inkább a pokol tüzében lévő örökös büntetést fejezi ki, mint azt a görög lexikonok, illetve szótárak egyöntetűen tanúsítják. A szó tágabb értelméhez vö. Mk 14:4; Mt 26:8; ApCsel 8:20. Ez a szó van a Jel 17,8.11-ben is, a vadállatra vonatkoztatva. Az ehhez kapcsolódó részek, a Jel 19,20, ill. a Jel 20,10 közlik velünk azt, hogy a vadállat (a sátánnal és a hamis prófétával együtt) gyötrődni fog éjjel-nappal, örökkön-örökké. Ugyanez a tragikus sors vár azokra az emberekre is, akik elutasítják Istent (vö. Mt 25:41,46; 8:12; 10:28; 13:24-30,36-43,49-50; Mk 9:43-48; Zsid 10:28-29; Jel 14:10-11; 20:15; 21:8). Ennek a rokonszava az apollumi = pusztulás (Mt 10,28), amit hasonlóképpen illusztrálhatunk. Az apollumi szó eltúlzott, szó szerinti értelmezésének alkalmazása sok esetben nyilvánvaló képtelenséghez vezet (vö. Mt 10:6; Lk 15:6.9.24; Jn 18:9). A helyes írásmagyarázat megkívánja, hogy összehasonlítsuk a szentírási részeket, kiértékeljük a szövegkörnyezet, és a görög és héber kifejezéseket rendesen megértsük.

Kérdések

Az Őrtorony Társulattól és más annihilácionistáktól azt kell kérdeznünk: Ha az embernek semmilyen további léte sincsen a halál után, hanem a gonoszok megsemmisülnek, az igazak pedig újjáteremtésükre várnak, hogyan magyarázhatók a következő bibliai tudósítások?

• A megdicsőüléskor (Mt 17,1-8 par) Jézusnak és a három tanítványnak Mózes és ülés, az Ószövetség alakjai jelentek meg. Hogyan jelenhettek volna meg, ha már (vagy még) nem léteztek volna ebben az időpontban?

• Hogyan mondhatta Pál, hogy „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni" (Fii 1,23), és „nem szeretnénk ezt levetni, hanem felöltem rá amazt (átváltozni)" (2Kor 5,4), ha a földi halálhoz nem csatlakozik közvetlenül további lét?

• Hogyan kérhetné Jézus Krisztus két megölt tanúja Isten mennyei oltára alatt az ő beavatkozását, és hogyan kaphattak választ: „...nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz... szolgatársaiknak és testvéreiknek száma..." (Jel 6,9-11), ha nincs létezés a földi halál és az utolsó ítélet között?

• Hogyan szólhatott így Jézus a kereszten lévő „latorhoz": „Ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43) - és hogyan ábrázolhatta a halál utáni állapotot Lk 16,19-3 l-ben, ha mindez egyáltalán nem lenne (ld. alább)?

A következőkben a két utóbbi és más bibliai helyekkel foglalkozom, amelyek különösen is fontosak a Jehova Tanúival folytatott beszélgetésben. Előtte azonban néhány mondatban még egyszer összefoglalom az Őrtorony Társulat álláspontját: Jehova Tanúi azt mondják: nincs örök gyötrelem helye. Az ember öntudatlan a halál után. A lélek nem él tovább a halál után. Rutherford „Teremtés" című könyvében ezt írja: „Ha az írás bizonysága megállapítja azt a tényt, hogy egy halottnak sem ismerete, sem bölcsessége nincs, hogy nincs emlékezete, hogy semmit sem tud gondolni, és hogy a hallgatás állapotában található, így a papság által adott válasz, hogy a halottak vagy valamilyen gyötrelmes, vagy valamilyen boldog állapotban léteznek, meg van cáfolva" (260. o.).

Ószövetségi „bizonyítékok"

Rutherford mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk." Ezért a témához közelebbről is nézzünk meg két lényeges újszövetségi helyet: Lk 16,19-31 és Lk 23,43.

Lukács 16,19-31

Lukács 16,19-3 l-ben található az ún. példázat a gazdagról és a szegény Lázárról „Az igazság, mely örök élethez vezet" című Őrtorony-irat nyomatékosan hangsúlyozza, hogy itt példázatról van szó, semmi másról. Minden, a gyötrelem betű szerinti helyével kapcsolatos gondolatot ki kell zárni. Racionális módon kérdezik: „Ésszerű vagy írásszerű-e azt hinni, hogy egy ember gyötrelmet szenved csak azért, mert gazdag, szép ruhát visel, és bőven van mit ennie? írásszerű-e elhinni, hogy valakit mennyei élettel áldjanak meg csak azért, mert koldus? Gondolkodjunk csak azon is: Vajon a pokol szó szerint olyan közel van a mennyhez, hogy valaki, aki a pokolban van, beszélgethetne egy mennyben levő egyénnel? Azonkívül, ha a gazdag ember betű szerinti tüzes tóban van, hogyan tudná Ábrahám elküldeni Lázárt, hogy hűsítse a nyelvét csupán egy csepp, az ujja hegyén vitt vízzel?" (42. o.) Mindezek miatt nem lehet szó betű szerinti folyamatokat elbeszélő tudósításról. Jézus mégis mit akart vele mondani? Az Őrtorony Társulat allegorikusán értelmezi az elbeszélést: „Ebben a szemléltetésben a gazdag ember a vallásvezérek osztályát jelképezte, aki Jézust elvetették, majd később meg is ölték" (i. m. 42k). Egyes személyek itt egész népcsoportokká bővülnek. Átértelmezik a gyötrelmet is, amelyről az elbeszélés szól. Már nem a halál utáni létre vonatkozik (Lk 16,22), hanem a vallási vezetők sorsára, röviddel a pünkösdi esemény után: „Minthogy Isten elvetette őket, gyötrelmet szenvedtek, midőn Krisztus követői Pünkösd után erőteljesen leleplezték gonosz tetteiket" (i. m. 43. o.). Azt, hogy ez a magyarázat nem meggyőző, egyrészt az a tény bizonyítja, hogy maga a bibliai szöveg egy ilyen pusztán kortörténeti értelmezéshez semmiféle támpontot nem nyújt. Másrészt az, hogy története folyamán az Őrtorony Társulat Lk 16,19-31 legalább öt különböző magyarázatával szolgált -, ezektől azonban helykímélés céljából eltekintünk. Dietrich Hellmund (1971) disszertációjában a számos és sokféle magyarázási kísérlettel kapcsolatban Jehova Tanúinak „tartós, megoldatlan problémájáról" beszél. Russell vallomása volt még a legbecsületesebb: „Itt találjuk a Szentírásban az egyetlen helyet, amely utal, hogy a hádészben vagy seolban a gondolkodás, érzés, gyötrelem vagy öröm lehetőségére" (Bibliai tanulmányok 5., 1926, 361. o.). Amint láttuk, a Lukács 16,19-31 semmiképpen sem az egyetlen hely, amely ezt igazolja. Valójában hogyan is kell magyarázni a Lukács 16,19-31-et? Ez a teológiai kutatásban is nehéz kérdés. Nézetem szerint mégis tehetünk néhány alapvető kijelentést. Mindenekelőtt nem maradéktalanul világos, hogy itt valóban példázatról van-e szó. Jézus (egyéb) példázataihoz képest legalább egy feltűnő különbség van, a névadás („Lázár")» arni különben sohasem fordul elő Jézus példázataiban. Különböző egyházatyák ezért azon a véleményen voltak, hogy ez nem példázat, hanem Jézus valóságos izraeli eseményre utal. Tertullianus ezt írja (De anima 7): „Mit keresne itt a 'Lázár' név, ha nem valóságos esemény lenne? De még ha képes beszéd lenne is, amely hitet követel, akkor is az igazság tanúbizonysága." Theodor Zahn, a jeles bibliatudós is rámutat Lk 16,19-31 kapcsán a névadásra, amely „példa nélkül áll Jézus összes ránk maradt, szűkebb és tágabb értelemben vett példázatában". Zahn itt tekintetbe veszi az egyházatyák említett magyarázatát, mégis valószínűbbnek tartja azt a lehetőséget, hogy itt példázatról van szó, és „Jézus éppen ezt a nevet választotta, tekintettel annak jelentésére ('Lázár' valószínűleg 'Eleázár' = Isten megsegít/megsegített rövidített alakja) (Zahn 1920, 583k). Még ha valóban példázat is, (ahogyan ma a magyarázók többsége elfogadja), akkor is csaknem önkényes oly módon allegorikusán magyarázni, ahogyan az Őrtorony Társulat teszi. Annál inkább komolyan kell venni, hogy Jézus az ő hallgatóinak környezetükből, hagyományaikból szokásos elképzeléseihez kapcsolódik, azért, hogy szellemi igazságokat szemléltessen. Konkrétan: az ószövetségi zsidó hagyomány seolra vonatkozó túlvilági elképzeléseit alkalmazza, azért, hogy illusztrálja, mennyire szükséges még az életben megtérni Istenhez. Akkor is, ha az elképzelés súlypontja (scopus) nem a túlvilágról szóló tanítás, ez mégsem lényegtelen, hanem magától értetődőnek tételezi fel. Akkor is, ha az olyan részletek, mint „láng", „nyelv" és „mély szakadék" földi szemléltető eszközül szolgálnak túlvilági szellemi, tényékhez, ezek a szellemi valóságok, mint olyanok akkor is léteznek. A gazdag ember és a szegény Lázár történetében Jézus (többi) példázatához hasonlóan „valóságos helyzetet használ fel szellemi dolgok illusztrálására". (Ez különbözteti meg a példázatot a mesétől - a kiadó.) Az embereknek valóban kell hogy legyen „tudatos egzisztenciájuk a halál után, és közülük egyeseknek valóban 'kínok között' kell lenniük, és elmúlt életüket a legmélyebben bánniuk". Függetlenül attól, hogy mit illusztrál a példázat, az alapjául szolgáló történetet „a valóságos életből kellett venni" (Reed 1994, 64. o.). Nézzük például az elveszett drachmáról juhról és a tékozló fiúról szóló példázatot (Lk 15,4kk): mindenhol valóságoz helyzeteket ragad meg, amelyek talán nem úgy történnek, de mindenkor úgy történhetnének. Tehát a mindennapi életből vannak, szellemi valóságok, igazságok illusztrálására. Jézus a gazdagról és Lázárról szóló elbeszélésében ugyanígy - hogy paradox módon fogalmazzunk - „a halál utáni valóságos életre" támaszkodik, ahogyan az Isten Fiaként számára ismert, a szeme előtt van, és a földi életből vett képekkel szemlélteti.

Lukács 23,43

Mivel Jézus ismeri a halál utáni életet, a kereszten is így szólhat a vele együtt kivégzett bűnbánó gonosztevőhöz: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Mivel Jehova Tanúi tagadják a halál utáni közvetlen további létet, azon fáradoznak, hogy ezt a verset is másképp értelmezzék. Számukra elképzelhetetlen, hogy Jézus ezt mondta volna a gonosztevőnek: „Ma (vagyis ezen a napon) velem leszel a paradicsomban" (az üdvözültek köztes állapotában). Ezért az Új Világ Fordítás így adja vissza ezt a verset: bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban." A gonosztevő tehát nem aznap kerül a paradicsomba (az üdvözültek köztes állapotába) Jézussal, hanem egyszer valamikor – újjáteremtése után - örökké „Paradicsomban a földön" fog élni (ld. még a „Végső dolgok" című részt). Mivel indokolják ezt a fordítást? Az Őrtorony Társulat bibliai lexikonában ez áll: „A központozás e szavak visszaadásánál kényszerűen attól függ, hogyan fogja fel a fordító Jézus kijelentését. A görög szövegben nincsenek írásjelek, mivel csak a IX. században látták el a mai írásjelekkel. Sok fordításban a 'ma' előtt vessző van, így az a benyomásunk, hogy a gonosztevő még aznap jutott a Paradicsomba, ezt azonban a Biblia nem támasztja alá. Jézus maga halott volt és a sírban feküdt, amíg a harmadik napon azok 'zsengéjeként', akik feltámadnak, fel lett támasztva... Ezért minden arra utal, hogy a 'ma' szóval Jézus nem azt akarta mondani, mikor lesz a gonosztevő a Paradicsomban, hanem arra az időre akarta irányítani a figyelmet, amelyre az ígéret elhangzott, és a gonosztevő egy bizonyos hitet tanúsított Jézus iránt. Ez az a nap volt, amelyen Jézust népének legfőbb szellemi vezetői elvetették, majd halálra ítélték és kivégzésre átadták a rómaiaknak (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.135. o.). Jehova Tanúinak bibliai lexikona mindenesetre helyesen mutat rá, hogy az eredeti görög szöveg nem tartalmaz írásjeleket, és a(z utólagos) központozás a fordító felfogásától függ. A központozás persze nem lehet önkényes, hanem a közvetlen és a teljes bibliai szövegöszszefüggésből kell származnia. Két kérdést kell tehát feltennünk: Mit akart Jézus mondani a gonosztevőnek ezen a helyen? Majd: Hová kerülnek az írásjelek párhuzamos vagy hasonló helyeken? Az első kérdés: Mit akart Jézus mondani? Valóban arra akarta helyezni a hangsúlyt az evangélista, hogy Jézus a gonosztevőnek közös haláluk napján paradicsomi életet ígér a távoli jövőben? Vagy pedig az üdvözültek állapotában való azonnali részesedését kívánta kiemelni? A szövegösszefüggésből kétségtelenül az utóbbi adódik. Hiszen az előbb a gonosztevő azt mondta Jézusnak: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz országodban!" (Lk 23,42). Az Isten utolsó időben felállított országába vetett hit igen elterjedt volt a zsidóknál, ezzel szemben Jézus máshoz nem hasonlítható teljhatalommal hangsúlyozza: „Bizony, mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban" -, bár még nem az örök királyságban, mégis az üdvözültek földi halál és utolsó nap közötti állapotában. Jézus itt „kora rabbijainak módján beszél arról az állapotról, amelybe a kegyesek lelkei a meghalás pillanatában kerülnek, a paradicsomban, a gan édenbtn (Edénkért, lMóz 2,8kk) tartózkodva, anélkül, hogy ezzel előbbre hoznák azt az üdvösséget és dicsőséget, amely csak Isten jövendő országában várja a feltámadt kegyeseket" (Zahn 1920,703k). Ezt az értelmezést támogatja a tartalmilag hasonló hely, Jn 11,23-26. Jézussal szemben Márta is az „utolsó napi feltámadásról" beszél, amely jól ismert volt a zsidóságban. Jézus ezzel szembeállítja az újat: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal, is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha" A szokásos végidei várakozással szemben Jézus az „itt és most"-ot hangsúlyozza, az örök életet, amely nem veszíthető el, és amelyet az 0 jövetelével a hívők ajándékba kapnak. Ezt az értelmezést - és itt már a fenti második kérdésre válaszolunk - a teljes bibliai összefüggés is támogatja, különösen is a görög „szémeron" („ma") szó egyéb használata. Éppen Lukács evangéliuma használja jellegzetesen. Mégpedig ismételten, hangsúlyosan elöl, hogy az üdvösség és az Üdvözítő jelenlétét hangsúlyozza: „Ma született nektek a Megtartó" (2,11). „Ma teljesedett be az írás a fületek hallatára" (4,21). „Ma hihetetlen dolgokat láttunk (19,5). „Ma lett üdvössége ennek a háznak" (19,9). Ennek a láncolatnak szerves része ez a mondat is: „Ma velem leszel a paradicsomban" (23,43). Mindenekelőtt a Jézus által gyakran használt „bizony mondom nektek" fordulatból adódik, hogy a „ma" a mondat második feléhez tartozik, oda kell tartoznia: „Ma velem leszel a paradicsomban". Hiszen több mint 70-szer fordul elő az Újszövetségben: „Bizony (bizony) mondom neked/nektek", és egyszer sincs „ma" hozzátéve - eszerint minden bizonnyal Lukács 23,43-ban sem. Hallottuk már, hogy Jehova Tanúi szerint Jézus a halála után közvetlenül egyáltalán nem a „paradicsomban", hanem egyszerűen „holtan" és „a sírban" volt, amíg három nap múlva újjá nem lett teremtve. A gonosztevő ezért egyáltalán nem lehetett vele halála után. A Jézus Krisztus személyére, a megfeszítésre, feltámadásra és üdvösségre vonatkozó kérdésekkel foglalkozunk vizsgálódásunk következő részében.

A keresztények mennyei reménysége

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: "Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak." Akkor a trónon ülő megszólalt: "Íme, újjáteremtek mindent!" (Jel 21,1-5; Vö. Iz 65,17; 66,22; 2Pét 3,13)

Azaz nem lesz menny és föld (a mostani, "régi" értelemben), hanem e kettő lényegében fedni fogja egymást. De beidézem a katekizmusunkat erre vonatkozóan:

"VI. Az új ég és az új föld reménye

1042 Az idôk végén Isten Országa el fogja érni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsôült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is megújul: Vö. KEK 769, 670

Akkor az Egyház ,,a mennyei dicsôségben be fog teljesedni, amikor (...) az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensôségesen kapcsolódik az emberhez és általa halad a célja felé, tökéletesen helyreáll Krisztusban''.[II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.] Vö. 310.

1043 A Szentírás ezt a titokzatos megújulást, mely átalakítja az emberiséget és a világot, nevezi ,,új égnek és új földnek'' (2Pt 3,13).[Vö. Jel 21,1.] Ez lesz Isten tervének végsô megvalósulása: ,,összefoglalni mindeneket Krisztusban, ami a mennyben és a földön van'' (Ef 1,10). Vö. 671, 280, 518

1044 Ebben az új mindenségben,[Vö. Jel 21,5.] a mennyei Jeruzsálemben Istennek lakása lesz az emberek között. ,,És letöröl a szemükrôl minden könnyet, és nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé, mert a korábbiak elmúltak'' (Jel 21,4).[Vö. Jel 21,27.]

1045 Az ember számára e beteljesedés lesz az emberi nem egységének végsô megvalósulása, melyet Isten a teremtéstôl fogva akart, s melynek a zarándok Egyház ,,mintegy szakramentuma''[Lumen Gentium, 1.] volt. Akik Krisztussal egyesültek, a megváltottak közösségét fogják alkotni, Isten ,,szent Városát'' (Jel 21,2), ,,a Bárány eljegyzett menyasszonyát'' (Jel 21,9). E közösséget többé nem sebzi meg bűn, szenny,[Vö. Jel 21,27.] önszeretet, melyek az emberek földi közösségét rombolják vagy megsebzik. A boldogító látás, melyben Isten a választottak számára kimeríthetetlenül föltárul, a boldogság, a béke és közösség örök forrása lesz. >>775, >>1404

1046 Ami a világmindenséget illeti, a kinyilatkoztatás mély közösséget állít az anyagvilág és az ember rendeltetése között:

,,Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (...), abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul (...). Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig; de nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensônkben hordozzuk a Lélek csíráit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.'' (Róm 8,19-23) >>349

1047 Az egész látható világmindenség arra van tehát rendelve, hogy maga is átalakuljon: ,,Tehát eredeti állapotába visszaállítva akadály nélkül kell szolgálnia az igazakat'',[Szent Ireneusz: Adversus haereses 5, 32] részesedvén megdicsôülésükben, a föltámadott Jézus Krisztusban.

1048 ,,Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntôl eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sôt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekbôl.''[II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.] >>673

1049 ,,Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedôben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendô világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlôdést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétôl, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.''[Uo. 39.] >>2820

1050 Ha ,,az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytôl, tündöklôen és megdicsôülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot''.[Uo.] Akkor Isten lesz ,,minden mindenben'' (1Kor 15,28) az örök életben: >>1709, >>260

,,Az élet valójában és igazában az Atya, aki a Fiú által a Szentlélekben forrásként árasztja mindenkire a mennyei javakat: és jósága által nekünk, embereknek is az örök élet javait igazmondóan megígérte.''[Jeruzsálemi Szent Ciril: Catecheses illuminandorum 18, 29]

A Szentírásban az "ég és föld" kifejezés jelentése: minden, ami létezik, az egész teremtés. Utal a kapcsolatra is, mely a teremtésen belül az eget és a földet egyszerre egyesíti és szétválasztja: a "Föld" az emberek világa; [Vö. Zsolt 115,16.] az "ég" vagy az "egek" jelölheti az égboltot, [Vö. Zsolt 19,2.] de jelölheti Isten sajátos "helyét" is, hiszen Ő, a "Mi Atyánk a mennyekben" (Mt 5,16); [Vö. Zsolt 115,16.] következésképpen a "mennyet" is, ami az eszkatologikus dicsőség. Végül az "ég" szó jelenti a szellemi teremtmények, az Istent körülvevő angyalok "helyét".

Az Istennel való tökéletes életet, ezt az életközösséget az Istennel, a Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük "mennyországnak". A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

A mennyországban élni azt jelenti, "Krisztussal lenni". [Vö. Jn 14,3; Fil 1,23; 1Tesz 4,17.] A választottak "Őbenne" élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket: [Vö. Jel 2,17.] "Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország." Jézus Krisztus halálával és föltámadásával "megnyitotta" nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

"Ki vagy a mennyekben" - Ez a bibliai kifejezés nem helyet (teret) jelent, hanem létmódot; nem Isten távolságát jelenti, hanem fölségét. A mi Atyánk nem "másutt" van, hanem "túl van mindazon", amit mi az Ő szentségéről elgondolhatunk. Mivel Ő a háromszor Szent, egészen közel van az alázatos és megtört szívhez.

"Jól értjük tehát, hogy a kijelentés: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, az igazak szívére érvényes, mint az Ő szent templomára. Ugyanígy, aki imádkozik, azt is akarja, hogy benne lakjék az, akit megszólít."

"A mennyek azokat is jelenti, akik a mennyei képmást hordozzák, akikben Isten lakik és sétál."

A mennyek szimbóluma a szövetség misztériumára utal, melyben élünk, amikor a mi Atyánkhoz imádkozunk. Ő a mennyekben van, ez az Ő lakása, az Atya háza tehát a mi "hazánk". A szövetség földjéről a bűn kiűzött minket, [Vö. Ter 3.] és az Atyához a mennybe a szív megtérése vezet vissza. [Vö. Jer 3,19--4,1a; Lk 15,18.21.] Krisztusban tehát az ég és a föld megbékél, [Vö. Iz 45,8; Zsolt 85,12.] mert egyedül a Fiú "szállt alá a mennyekből", és Ő teszi, hogy mi Vele együtt oda fölmenjünk keresztje, föltámadása és mennybemenetele által. [Vö. Jn 12,32; 14,2--3; 16,28; 20,17; Ef 4,9--10; Zsid 1,3; 2,13.]

A "ki vagy a mennyekben" nem helyet jelöl, hanem Isten fölségét és jelenlétét az igazak szívében. Az ég, az Atya lakása az igazi haza, mely felé törekszünk, s melyhez már hozzátartozunk.

A Bibliában egyébként a "föld" szó alatt nem ezt a sárgömböt kell érteni, melyért az erőszakosak harcolnak, s ahol a szelídek a rövidebbet húzzák, hanem az igéret földjét, a földi messiási országot és annak folytatását a mennyben. (V. ö. Zsolt. 37, 11.)

A földet, országot gyakran nevezik a próféták képleg a mennyország helyett.

A mennyország, vagy mennyek országa nem más, mint a tökéletes boldogság helye, Isten országának beteljesedett állapota. Tehát ez a szó a végleges üdvösség kifejezése, ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében.

A mennyország nem valami történésen kívüli hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt önmagának és a mi számunkra.

A mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet v. mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét. Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni.

Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

A menny az ószövetségi világkép szerint Isten teremtménye, nem azonos Istennel. Óvatosságból, Isten nevének tiszteletéből idővel mégis Isten nevének szinonimájaként kezdték hasznélni. Ezért van az Újszövetségben a mennyek országa - Isten országa kettősség. Az ég sem foghatja be Istent, összecsavarodik, mint a tekercs, ropogva elmúlik stb. Én inkább az angyalok természetes létszférájaként azonosítanám a mennyet, amit persze a mai tudomány száműzött a csillagok világából az anyagvilágon túlra. Ezért nehéz egyáltalán értelmezni az ezt tartalmazó bibliai helyeket: hogy valaki a mennybe jut, vagy a mennyből leszáll.

Szerintem a teremtéskor Istennek a kijelentett szándéka az volt, hogy az ember a földet művelje és uralja. Hogy a bűnbeesés hiányában mit lett volna a további parancsa, meg hogyan jutott volna az ember a mennybe, arról nem akarok spekulálni. Az biztos, hogy Isten már az ember teremtésekor tudta, hogy az el fog bukni, hiszen "eleve" engesztelő áldozatul rendelte a Fiút (Rm 3,25). Tehát ha az "eredeti" isteni tervet keressük, sokkal inkább abban kell keresnünk, ami végül megvalósult, hszen Isten nem szorul rá, hogy lélekszakadva B-terveket készítsen. Ő parancsot adott, de titokzatos bölcsességében nem azt rendelte el, hogy az ember azt megtartsa. Ahogy Pál mondja: Isten mindeneket bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.

Az ősártatlanságot bizonyos természetfölötti adományként kell felfogni, azaz nem volt a teremtettség része, hanem attól különböző aktussal jutott hozzá az ember. Bukása által e természetfölötti ajándékot vesztette el, de természete nem lett olyan értelemben romlott, ahogy azt a protestánsok vélik. Ezt a vélekedést én nem osztom: szerintem az ősártatlanság Ádám természetéhez tartozott, mert csak így mondható, hogy a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett a bukás következtében.

Az eredendő bűn a modern teológia szerint misztikus valóság, nehezen mondható róla bármi konkrétum. A régebbi iskolás (ágostoni) tan szerint kvázi-anyagi entitás, ami generációkon át tovacsorog az emberiségen, és a keresztségben mosatik le. A bűntelen Ádámot meg lehetett volna ölni, hiszen a test összezúzható, az éltető szellem visszavonható, stb. Sőt úgy vélem, Jézus is meghalt volna végelgyengülésben, hiszen született, nőtt, érzett és szenvedett. Isteni természete nem akadályozta volna meg, hogy halandó emberi formát öltve emberi sorsként meghaljon. Én még azt is megkockáztatnám, hogy aki azt véli, hogy a megtestesült Jézus kereszthalál nélkül nem halt volna meg soha emberileg, az tagadja Jézus közösségvállalását az emberiséggel. Neki emberként osztályrésze lett az, ami minden emberre elhatott Ádámtól fogva, vagyis a halál. Sőt a bűnt is magára vette, mikor emberré lett, noha nem saját bűneként. (Véleményem szerint az eredendő bűnről nincs értelme beszélni olyan lények esetén, akikben az nem termi meg a cselekedeti bűnöket, azaz pl. csecsemők, tudat nélküli elmebetegek, s úgyszintén állatok esetén. De az ilyenek is meghalnak.) Ezek persze csak gyorsan leírt vélekedéseim, sokkal hosszabban lehetne róluk beszélni, és egyiket-másikat talán vissza s vonnám, ha jobb érveket hallanék ellene.

Arra nehéz válaszolni, hogy a végső időkben helyreállítás vagy annál több fog történni, bár üdvösségtanilag logikusabb feltenni azt, hogy Jézus az ádámi tökéletes állapot visszaszerzésénél többet ad a Benne hívőnek. Egyrészt nem gondolom, hogy Istennek lett volna "eredeti szándéka" azon kívül, ami végül bekövetkezett. (Elvetem a párhuzamos világokat feltételező és velük Istent labdáztató molinista predestinációtant.) Másrészt az biztos, hogy az üdvözültek végállapota sokkal jobb lesz annál, amire Ádám a bukás előtt eljutott. A "volna" szót Ádámmal kapcsolatban veszélyes spekulációnak tartom - részben a rendelkezésre álló adatok szűkössége miatt, részben mert olyasmibe ártja magát, ami történetileg egyáltalán nem bizonyos. Hiszen azt sem tudjuk, hogy Ádám történeti személy volt-e, vagy a mai bibliai antropológia nézete szerint inkább jelképes alak, akiben az egész emberiség képviselve van. S hogy magát a bukást hogyan lehet az evolúcióelméletet alapul vevő történeti keretbe beilleszteni, nagyon izgalmas feladat - de mindenképpen viszonylagossá teszi az Ádám ősállapotáról szóló gondolkodásunkat.

A feltámadáskor az addig mennyei létállapotban lévő emberek fizikai testet kapnak, s számukra maga a menny is a földre száll. (Mivel a menny nem fizikai hely, hanem állapot, ez triviálisan igaz, tkp. önmagát bizonyítja.) Természetesen a kárhozottak is kapnak testet, de nem ugyanilyen állapotút, hanem olyat, ami nagyon is fájni fog nekik. Hogy az angyalokat látni fogjuk-e, azt nem tudom, de valószínűnek tartom, ha egyszer ítélkezni fogunk rajtuk. Azt viszont nem tartom valószínűnek, hogy ez és a többi részlet a bűnbeesés előtt is így volt. Ádám éretlensége és gyengesége ennek ellentmond.

A Jelenések száznegyvennégyezre az Izraelből kiválasztott igazakat jelképezi: úgy vélem, e szimbolikus szám a tizenkettes négyzeteként Izrael teljességét jelzi, azaz hogy idővel ők is bekerünek az üdvösségbe - habár nyilván nem mindannyian, de tkp. lényegében képviselve az egész választott népet.

Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Szerintem most is van hádész (pokol, alvilág): ez magába fogadja a kárhozók lelkét a feltámadásig. El tudom fogadni, hogy ez is egy létállapot, nem fizikai hely. Természetesen az is lehetséges, hogy valami nagy hatalmú gonosz szellemi lény is viseli e nevet, aki hatalmat kapott az oda kerülő emberek fölött, aztán mikor megvolt a feltámadás, ő is megy a tüzes tóba.

Isten országában nincs első és másodosztály. Aki hisz, azt Isten a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13), az Isten fia (Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1, Jn 3:1-8), vette a Szentlelket (Jn 7:37-39), a Messiás elpecsételte a Lélekkel (Ef 1:13-14, 2K0r 1:22), megkeresztelte és meg-tatta a Lélekkel (1Kor 12:12-13), abban Krisztus vett lakozást (Ef 3:17), az a Lélek templomává lett (1Kor 6:19-20). A 144 000 a megtérő zsidókról szól; a Társulat szerint azért nem lehetnek zsidók, mert a törzsek névsora nem egyezik az egyik ószövetségi listával, de egyrészt az Ószövetségben található húsz törzslistából csak három egyezik (!), másrészt Dán és Efraim a bálványimádás miatt hiányzik. A Lk 12:32-ben a tizenkét tanítvány mint új Izrael valóban „kicsiny nyáj" volt, amely rászorult az Isten gondviselésébe vetett bizalomra (lásd a szövegkörnyezetet). A Mt 22:14 előtti példázatból kiderül, hogy ki a „sok meghívott" és ki a "kevés választott"; a meghívottak (a kortárs zsidók) nem jöttek el a királyi menyegzőre, az utcáról behívott vendégek (a népek) viszont a korabeli szokás szerint vendéglátójuktól kapnak ünneplő ruhát. A hallgatag „vendég", aki csak fogyaszt, de nem kér az ünnepségből, megsérti a házigazdát, joggal dobják ki: akik bent maradnak, azok a választottak - nem a 144 000. A Jn 10:16 „más juhai" sem JT „földi osztályára", hanem a népekre vonatkozik. A Jel 7:9-ben a ..nagy sokaság" igenis a mennyben van, „a trón előtt" {enópion), nem csupán a trón „látóterében" (NWT), akárcsak a Jel 14:3-ban a 144 000 (enopion itt is. kétszer). A 2Thrssz 2:13-14 sem arról szól. hogy a 144 000 lenne kiválasztva a „Krisztus [mennyei] dicsőségében való részesedésre". Az előző versek azokról szólnak, akik nem hisznek az igazságban. hanem a hamisságban gyönyörködnek, akiket Isten ezért kiszolgáltat a tévelygesnek, és a Sátán el is csábítja őket; ezzel szemben a thesszalonikai hívöket Isten „kezdettől fogva üdvösségre" (megmenekülésre) „választotta ki". Itt nem az előre kiválasztásról van szó (nem az eklegomai áll perfectumban), hanem Istennek az evangelizáció során végzett válogatásáról (a haireó áll aorisztoszban, ami két lehetőség közüli egyszeri választást jelent); a hitetlen engedetlenség és a hívő engedelmesség áll egymással ellentétben, nincs szó a 144 000-ről. Az 1Pt 1:5-8 sem a 144 000 üdvösséget garantálja: Péter a világban szétszóródott (1:1-2), újjászületett (1:3) hívőknek ír. akik az övével „azonos értékű hitet" vallanak, akik e hit révén isteni természet részesévé váltak, és megmenekültek a pusztulástól (2P1 1:1.4). A Zsid 12:22-24-ben az „elsőszülöttek ünnepi seregé"-nek neve fel van írva a mennyben, az „élet könyvében" (vö. Jel 20:11-15); ha ez az „ünnepi sereg" a 144 000-re vonatkozna. akkor csak ők üdvözülnének - senki más.

Az Újszövetségben a mennyei és a földi osztályok létezése egyértelmű utalásokat tett volna szükségessé arra vonatkozóan, hogy melyik ige, szakasz vagy levél kikről szól, és kiknek szól. Ilyen utalások nincsenek, tehát vagy az Újszövetséget kell kidobnunk a szentírók döbbenetes, félrevezető gondatlansága miatt, vagy pedig a szétválasztásról szóló tant. Különben a 144 000 állítólagos kiváltságait tekintetbe véve a Tanúk tömege teljesen fölöslegesen veszi a kezébe a Bibliát, hiszen annak csak töredéke szól róluk és nekik. Az 5,6 millió Tanúnak valóban csak az „Őrtorony" olvasása marad...

Kérdéses ezenkívül, hogy ki tudhatja. hányan tértek meg az első keresztény generáció alatt a 144 000-ből. és hogy hányadiknál állt a számoló Russell és hívei fellépésekor?

„Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4:3-6)

A két osztály rendszere

Jehova Tanúinak két osztályos rendszere egy mondatban így hangzik: Csak 144 000 különlegesen kiválasztott ember jut a mennybe, minden más megmenekült a paradicsomi földön él majd örökké. Bár ez a tan jelentős hatással van az eszhatológiára, már itt foglalkozom vele, mivel elválaszthatatlan Jehova Tanúinak földi gyülekezeti életétől.

Mennyei és földi osztály

Az Őrtorony Társulat szerint többféle felosztás létezik. Mindenekelőtt az ezeréves birodalomra és az örökkévalóságra tekintettel megkülönbözteti a mennyei és a földi világot. A mennyei Jehovának, Krisztusnak és a „többi" hű angyalnak, továbbá a mennyei osztály, vagy „felkent osztály”, a Mt 24,45kk szerinti „hű és értelmes rabszolga" 144 000 tagjának van fenntartva. A felkent osztályhoz tartozik Jehova minden hű. és kipróbált tanúja, aki 1935-ig az Őrtorony Társulathoz talált (tehát addig az évig, amelyben hivatalos „dogmaként” kihirdették ezt a tant). Eközben persze - mondják - 1935 óta is mindig akadnak egyesek, akik közvetlen szellemi kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy ők szintén a felkentek osztályához tartoznak. Ezek a földön élők, ha nem habiak meg előbb, szintén elragadtatnak a mennybe, és azután azokkal a tagokkal együtt uralkodnak a földön Krisztus vezetése alatt, akik már korábban meghaltak. A felkent osztályt pünkösd óta, tehát a gyülekezet létrejöttével egyidőben, Jehova szellemének hatása hívta életre. így az ószövetségi korból senki sem lesz a mennyben az Őrtorony-féle elképzelés szerint.

A felkentek, ill. „hű szolga” osztályán kívül még más csoportok isvannak, különösen is a „más juhok" „nagy sokasága” (Jn 10,16; Jel 7,9). Ezek a ,juhokhoz hasonló emberek", ahogyan az Őrtorony-irodalom nevezi őket, a „földi osztálynak" számítanak, akiken Krisztus a felkent osztállyal együtt uralkodik. Ehhez a földi osztályhoz tartoznak Jehova Tanúinak azok a milliói, akik ma érnek vagy a korábbi évtizedekben éltek - a 144 000 kivételével. A juhokhoz hasonló emberek rendeltetése az, hogy örökké a földön éljenek. Ugyanígy velük együtt nagyszámú más ember, aki életében nem volt Jehova Tanúja, de akiket a millennium idején Jehova újjáteremt, hogy bebizonyítsák hűségüket, és utána szintén örök életre jussanak a földön. A millennium idején fognak uralkodni a földön az újra életre keltett (Dl. újjáteremtett) ószövetségi pátriárkák és próféták. Mindazok, akik nem tartoznak az említett csoportokhoz, vagy eljátszották bizonyítási lehetőségüket a millenniumban, annihilálódnak, megsemmisülnek, amint már szó volt róla.

Az Őrtorony Társulat tudja, hogy ezzel a kétfelé szakítással sokat, nagyon nagy lemondást követel híveitől, legtöbbjük számára mindenekelőtt a lemondást arról, hogy örök életük legyen Krisztussal a mennyben. Ezért nem kerülheti meg ezt a kérdést „Az igazság, mely örök élethez vezet" című írásában: „Hitted-e ezelőtt, hogy minden jó ember a mennybe megy?" Majd így folytatja:

,,Ha igen, akkor nyilván arra számítottál, hogy te is közéjük tartozol, hiszen arra törekedtél, hogy helyes életet élj. Nyilván azt is remélted, hogy ily módon ott újra találkozol elhunyt szeretteiddel. Mikor azonban erre számítottál, tudtad-e, hogy a Biblia szerint az Isten olyan hű szolgái, mint például Dávid király és Alámerítő János nem mentek a mennybe? (Cselekedetek 2:29.34; Máté 11:11) Tudtad-e abban az időben, hogy az emberiség közül az elmúlt ezerkilencszáz év folyamán kiválasztott csupán 144 000 személy nyer mennyei életet?" (i. m. 78k).

„Hogyan tudhatja valaki, hogy a Tdcsiny nyájból' való" – kérdezte az imént ugyanez az írás, és a következőket válaszolja:

„Az Isten szelleme működésének segítségével, amely beléjük plántálta a mennyei élet reménységét és táplálja is bennük ezt a reménységet. ... Az Isten szellemének működése folytán az ilyen személynek egész kilátása és reménysége megváltozik, úgyhogy a gondolatai és imái Isten szolgálatára összpontosulnak mennyei reménységgel a szeme előtt. A Krisztussal való együttlét a mennyben számukra fontosabb bármely földi köteléknél" (i. m. 78. o.).

A 144 000 kicsiny nyájához tartozók „...olyan személyek, akik teljesen hisznek Istennek a Krisztus által jövő megmentés gondoskodásában. Olyan emberek, akiknek az élete az Ördögöt hazugnak bizonyítja, abban az állításában, hogy az emberek csak önző előnyökért szolgálják Istent. Jehova a csodálatos elhatározása szerint a maga dicsőségére használja fel őket. - Efézus 1:9-12.

Jézus Krisztus vezetésével mint királyok és papok közreműködnek a mennyből Jehova emberekkel kapcsolatos akaratának keresztülvitelében. Milyen jó lesz majd, ha olyan emberek lesznek az uralkodók, akik hűségeseknek bizonyultak Istenhez! (Jelenések 20:4) .Mily nagy áldására lesz majd a föld lakosainak, midőn ezek a mennyei papok alkalmazzák rájuk Krisztus váltságáldozatának jótéteményeit, meggyógyítva őket szellemileg, elmebelileg és testileg, míg végül elérik a teljes tökéletességet! - Jelenések 21:2-4" (i. m. 76k).

Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk Jehova Tanúinak váltságdíj-tanára: Ez megteremti a tökéletes emberi élet lehetőségét a földön. A mennyei életet azonban a 144 000-nek magának kell „megszolgálnia”, amennyiben méltó mivoltuknak bizonyságát adják. Ez a bizonyíték a Krisztus váltságdíja által lehetővé tett tökéletes földi életük itt és most történő „feláldozásából" és a mennyei dicsőség iránti tökéletes odaadásból áll. Ez a magatartás megint csak az Őrtorony Társulat tanai iránti feltétlen hűségben nyilvánul meg.

A sok juhnak, illetve ,juhhoz hasonló embernek", akik állítólag nem törekszenek a mennybe, akik „földi természetűek" és nem Isten szellemétől „újjászületettek" (vö. Őrtorony 1982. február 1. 9kk) nem marad más hátra, mint hogy beletörődjenek sorsukba a „paradicsomi földön”, és engedelmesen szolgálják a 144 000-et. Nekik is meg kell szolgálniuk öröklétüket. Ha egy Jehova Tanúja nem ad havi „szántóföldi szolgálati jelentést" (ld. alább), „tétlen testvérnek" tekintik, és alig van reménye Armageddon túlélésére. Ez a szolgálat nem csak majd a millenniummal kezdődik, hanem már most. A 144 000 számára végzett szolgálat éppenséggel feltétele annak, hogy később a paradicsomian megújult földön élhessenek. A 144 000 ezzel több szempontból is „társmegváltóként" lép Krisztus mellé.

Kritikus kérdések

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy csak 1935-ben dogmatizálták ezt a tanítást. Korábban nem volt ismeretes az Őrtorony-hívek számára ebben a kötelező formában. Sokan közülük, de majdnem minden keresztyén az elmúlt két évezredben, sőt a régi szövetség hívei is ezek szerint hamis reményeket tápláltak a mennyeidicsőségről. Isten becsapta volna őket, ha ez a Rutherford által dogmatizált tanítás helytálló lenne. Ez az elképzelés azonban összeegyeztethetetlen az Istenről szóló bibliai tanítással, aki egy személyben igazság és szeretet (2Sám 7,28; Jn 14,6; Un 4,16 stb.).

E történeti és - a szó szigorú értelmében vett - „teológiai" érv mellett további kérdések merülnek fel az Őrtorony Társulat egzegézisével kapcsolatban. Nézzük meg közelebbről is a legfontosabb helyeket:

Mindenekelőtt ez a kérdés adódik: Jn 10,76-ban valóban , juhhoz hasonló emberekről" vagy „Jónádábokról", azaz Jehova Tanúinak 1935 óta összegyűjtött nagyobbik részéről van szó? Az evangéliumok valami mást mondanak: A más juhok a pogánykeresztyének, akik a zsidókeresztyénekhez jönnek (vö. Goppelt 1978, 619kk). Jézus Izraelben élt és működött, tehát elsősorban a zsidókhoz szólt. Mt 15,24-ben kifejezetten azt mondja: „Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz" Tanítványaihoz így szól: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 10,5k). Csak később - teljes mértékben feltámadása után növeli a hatósugarat, amikor megparancsolja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népetl" (Mt 28,19). Az Apostolok Cselekedeteiben pontosan követhető, hogyan kezdődött Jeruzsálemben a misszió, és hogy onnan - szinte koncentrikus körökben — először a szomszédos területekre, majd egyre messzebbre terjedt. Ezért mondja Jézus mennybemenetele és pünkösd előtt:"... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8).

János evangéliumában már akkor felcsendül az egyre jobban terjedő örömhír, amikor Jézus a rá hallgató, a Tóra „aklából", azaz a törvény kerítésén át hozzá jövő zsidóknak ezt mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor (Jn 10,16). A pali levelek egyértelműen azonosítják ezt az egy nyájat az egy pásztor alatt: ez a zsidó- és pogánykeresztyének egysége: „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus" (Kol 3,11; vö. lKor 12,12k; Gal 3,28; Ef 2,11-12).

Az idézett helyeken említett „izraelitákat" nem lehet „spiritualizálni" és ezzel valamilyen más (például mai) csoportra vonatkoztatni, mivel itt a háttérben a zsidó- és pogánykeresztyének egy Úr által munkált (nem konfliktusmentes) egyesülése áll (vö. Gal 2; Csel 15 stb.). Jehova Tanúinak „magyarázata", hogy „Izrael" vagy a „zsidók" fogalma a Teokratikus Társaságra és követőire vonatkozik, szabad allegorizálás következménye, és mivel minden szövegbeli alapot nélkülöz, mint önkényes értelmezést el kell vetni. Ezt megerősíti egy pillantás a további bibliai helyekre, amelyeket az Őrtorony Társulat a maga érvelésének „alátámasztására" hoz fel.

Így 2Kir 10,15-28, amely a „Jónadáb-osztály" megalapozásának „kardinális helye", semmi mást nem ír le, mint azt, hogy Jónádáb, a keni Rékáb fia hűségesen szolgálja Jéhú izraeli királyt, és segít a Baál-kultusz kiirtásában. E történet alkalmazása a halál utáni világ földi és mennyei osztályba sorolásának „előárnyékolásaként" szabad asszociáción nyugszik. Egy idegen származású történeti személynek egy izraelihez fűződő szolgai viszonyáról szól, és a puszta néven kívül semmiféle támpont nincs a szövegben.

Nehezebb az utolsó ítéletről szóló példázat magyarázata Mt 25,21-46-ban, amely a Juhok" és a „kecskék" szétválasztásáról és azokról a jó cselekedetekről beszél, amelyeket a Juhok" tettek Jézus testvéreinek. A teológiai kutatásban többféle magyarázata van annak, hogy kikre vonatkozik a , juhok" és a „kecskék", továbbá a „Jézus testvérei" megnevezés. Joachim Jeremiás úgy gondolja, hogy a juhok és kecskék a „pogányok", akik „a végítéletben arra a tevékeny szeretetre vonatkozó kérdést kapnak", amelyet „a szűkölködők formájában" jelen volt Jézus iránt tanúsítottak (Jeremiás 1977, 207. o.). Gerhard Maier is abból indul ki, hogy a juhok és a kecskék esetében „nemkeresztyénekről" van szó, a „testvérek" azonban Jézus tanítványai, akikkel a nemkeresztyének vagy jót vagy rosszat tettek (Maier 1980, 337k). A példázatban tehát semmiképpen sem a keresztyénségen belüli osztályokról van szó, amit már a bevezető versek is világossá tesznek:

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléjeminden népet, ő pedig elválasztja őket (a népek tagjait!) egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja" (Mt 25,31-33).

Következő vizsgálandó kérdésünk, hogy az ószövetségi hívők valóban nem jutnak-e a mennybe. Az Őrtorony Társulat által felhozott helyek, mint Mt 11,11 és Csel 2,29-34 semmiképpen sem azt nyújtják, amit felszínesen beléjük szeretnének olvasni. Mindegyik alkalommal összehasonlításról van szó. Csel 2,29-36 megmutatja a különbséget Jézus és Dávid király között: Jézus felment a mennybe, és Isten, az Atya jobbjára ült, Dávid azonban nem, mivel ő nem a Messiás, hanem csak emberi őse -, ami azonban még nem jelenti azt, hogy nincsen mennyei reménysége (ld. alább). Mt 11 Keresztelő János példájánösszehasonlítja a régi és az új szövetség híveit:"... nem támadt aszszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála." Mindkét hely a kegyelem teljességét hangsúlyozza, amely Jézus által jött a világba, és amelyet a régi szövetség hívei csak várhattak (vö. Jn 1,14; 3,lkk; Mt 13,17; Lk 2,25kk). Mivel Jézusban megjelent ez a kegyelem, és az üdvtörténetnek új korszaka kezdődött, „a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála". Gerhard Maier ezt írja Mt 11,11-ről:

„Az Isten országának Jézussal való elindításával lehetséges az újjászületés Isten Lelke által. Az újjászületett ember Jézus testének részévé lesz... Isten Lelke állandóan benne lakik, és növeli az új embert (2Kor 4,16). Jánosnak még nem lehetett része ilyen újjászületésben. Ezért az újjászületettek, azaz Jézus tanítványai között a legkisebbis nagyobb nála" (Maier 1979, 380. o.).

Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy Keresztelő János, Dávid és a régi szövetség többi igaz embere számára ne vezetne út a mennybe. Az a kegyelem, amelyet a Messiás megjelenésével vártak, sokkal inkább visszamenőleg hat, mivel Isten a hitükre tekint. Különösen a Zsidókhoz írt levél 11. és 12. fejezete, amelyet az Őrtorony Társulat a pátriárkák mennyei reménységének kétségbevonására állítana csatasorba (ld. feljebb), a legerősebb bizonyíték a régi szövetség hithőseinek mennyei reménysége és annak valós alapja mellett. Zsid 11,16 ezt mondja: „így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített." Ez a város kétségtelenül ugyanaz, amely az új szövetség híveinek is rendeltetett: „a mennyei Jeruzsálem" (Zsid 12,22; Jel 21). Az ószövetségi pátriárkáknak és prófétáknak tehát ugyanaz a mennyei reménységük mint az új szövetség részeseinek. Ha Zsidók 11,39 azt mondja, hogy „mindezeken ... nem teljesült be az ígéret", ez semmiképpen sem a mennyei reménység teljesedésének elmaradására vonatkozik Isten részéről, hanem a gyülekezet, az élő szervezet tökéletesítésének titkára, ez pedig a régi és az új szövetség tagjaiból áll. Fritz Laubach találóan magyarázza ezt a titkot:

„...egymás mellett állnak a régi és az új szövetség hívei. Az Ószövetség férfiai számára még nem teljesült az ígéret -, ezzel azonban nem szűntek meg Isten ígéretei. Csak a gyülekezet megalakulásával lesz teljes Isten népének száma. A gyülekezet beteljesülésével minden, az ószövetségi tanúknak adott ígéret teljesülni fog, így az Izraelnek adott sok földi ígéret is, amelyek megvalósulása mindmáig hátravan" (Laubach 1977, 251. o.).

Az utolsó mondattal Laubach valami fontosra utal: A végső idők fejleményeire földi és mennyei ígéretek vonatkoznak. E felismerés révén Jehova Tanúi érvelésének is van némi igazságmagva. Persze elkövetik azt a hibát, hogy ezeket az ígéreteket nem időben egymás után, hanem tárgyuk szerint egymás fölé helyezik. Másszóval: sok evangelikál egzegéta szerint az Ószövetség különböző próféciái - például „a népek, akik Sionhoz jönnek", „a farkas, aki a báránnyal lakik", „az oroszlán, aki szalmát eszik", a „kardokból ekevasak" és hasonlók (vö. Ézs 2,2-4; 11,6-9; 65,17-25; Mik 4,1-5 stb.) - a Jel 20,1-6-ban említett, titokzatos, sokféleképpen magyarázott, az egyház és a világ története folyamán sokszor visszaélésre használt „ezeréves birodalomra" (millennium) vonatkoznak. Az ezeréves birodalomnak ezen a földön kell létrejönnie és az örökkévelóságot megelőznie. Csak az örökkévalóságra érvényesek az „új ég és új föld" ígéretei (az utóbbi nemcsak „megtisztul", hanem valóban újjá lesz teremtve, ahol is a menny és a föld átjárja egymást, és minden emberi képzeletet felülmúl; Id. a „Végső dolgok" című részt).

Jehova Tanúinál a millenniumra és az örökkévalóságra vonatkozó előrejelzések igen plasztikus, szinte materiális formát öltenek. Mindenekelőtt a „két osztályra" bontást írják elő az örökkévalóságig, ami bibliai-teológiai szempontból tarthatatlan. Bár Jel 20,4 beszél arról, hogy Krisztus vértanúinak serege vele együtt uralkodik a millennium idején, de az örökkévalóságra vonatkozóan, különösen is „osztályokra” szakítva ilyesmiről sehol sincsen szó.

Jehova Tanúinak „kétosztályos" tanítása - pusztán formailag - bizonyos tekintetben a diszpenzacionalista (üdvrendekben gondolkodó) teológusokra (például J. N. Darby és C. J. Scofield) emlékeztet. Ezeknél a felosztásoknál persze (a további megkülönböztetésen kívül) lényegében Izrael (a zsidókeresztyének, de részben a nemzeti Izrael is) és á gyülekezet (a pogánykeresztyének) között tesznek különbséget, és egyes diszpenzacionalisták szerint új égre és új földre - örökké elválasztott egységekként - lesznek szétosztva. Az ilyen, többféle csoportra (nem osztályra) való szétszedéstől, amely sokáig a diszpenzacionalizmus „sine qua non"-ja volt, egyre inkább eltávolodtak az elmúlt évtizedekben. Bár Izrael és a gyülekezet továbbra is különböző ígéreteket és megbízatást kapott népnek tekintendő, ez a felosztás legkésőbb az örökkévalóságban megszűnik A „kétcsoportos" vagy éppen „kétosztályos" rendszer, bárhogyan is építsék fel, az örökkévalóságban tarthatatlan.

A zsidó- és a pogánykeresztyének megkülönböztetésére (de semmiképpen sem örök szétválasztására) vonatkoznak véleményem szerint azok a helyek is, amelyek a „144 000”-ről és a „megszámlálhatatlan nagy seregről" (Jel 7,1-17) szólnak. A Jelenések könyvének magyarázatánál alapvetően arra kell ügyelni, hogy nyelve nagyon titokzatos, és sok dolgot csak szimbolikusan ír körül. Ezért óvatosnak kell lennünk a túl gyors magyarázatokkal. Mégis sok minden arra utal, hogy a Jel 7,1-8-ban és 14,1-5-ben említett 144 000 elpecsételt Izrael törzseiből való. A Jelenések szerzője különben miért venné magának a fáradságot, hogy minden törzset külön felsoroljon?! Az pedig, hogy a törzsek felsorolásának bizonyos jellegzetességei vannak (például Efraim és Dán kimarad), az az ószövetségi korban őket ért sorssal magyarázható (vö. Zahn 1924/1926, 373k), és semmiképpen sem szól az ellen, hogy ez a felsorolás Izraelre (azaz a zsidókeresztyénekre) vonatkozik.

Arra hajlok tehát, hogy szó szerint vegyem az Izraelre történő utalást, hiszen itt még egyszer felsorol minden törzset. Ezzel szemben szimbolikusan értelmezem a számokat (144 000 = 12 x 12 x 1000), mivel itt a tökéletesség számairól van szó (Izrael 12 törzse, a 12 apostol 1000-rel megszorozva), és nehezen képzelhető el, hogy szigorú matematikai determinizmus értelmében minden törzsből csak pontosan 12 000 ember meneküljön meg (ha az üdvtörténet hosszúságára tekintünk, akkor minden bizonnyal több). Jehova Tanúi pontosan fordítva tételezik fel a helyes magyarázatot: Izrael törzseit szimbolikusan, a 144 000-et szó szerint kell érteni (erről az imént már szó volt).

Jehova Tanúi tehát azt állítják, hogy csak a 144 000 lesz majd Krisztussal a mennyben, a „nagy sokaság" azonban örökké a földön él. Nézzük meg tehát azokat a helyeket, ahol a „nagy sokaság", azaz a nem zsidó népekből Krisztushoz tért sereg előfordul -, ekkor persze azt látjuk, hogy éppen az ellenkezője igaz. Jel 7,9-17-ben a következő elhelyezésről van szó (kivonatosan):

„Ezek után láttam: íme, nagy sokaság (ohlosz polüsz) volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér

ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak:

„Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!...

Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: 'Kikezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?' Ezt mondtam nekik: 'Uram, te tudod1. Mire ő így válaszolt: 'Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik" (Jel 7,9k, 13-15).

Még egyértelműbben írja le a „nagy sokaság" tartózkodási helyét Jel 19,1:

„Ezek után hallottam, mintha nagy sokaság (ohlou pollou) hatalmas hangon szólna a mennyben: 'Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké..."

Feltűnő, hogy a „nagy sokaság", ill. a „nagy néptömeg" „a mennyben" található, ahol „Isten trónja előtt" és „a Bárány", a mennybe ment Krisztus előtt áll, és dicséretet mond. Hogyan magyarázza az Őrtorony Társulat az ilyen helyeket? A bibliai lexikonból idézek:

„Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés: Hogyan mondható, hogy 'a nagy néptömeg, bár olyan emberekből áll, akik megmentésre kerültek és a földön maradnak, 'a trón előtt és a Bárány előtt áll'? (Jel 7,9). Az álló testtartást a Biblia néha arra használja, hogy jelezze: egy személy vagy személyek egy csoportja elismerésre és jóindulatra talált annak szemében, aki előtt áll (Zsoltárok 1:5; 5:5; Példabeszédek 22:29; Lukács 1:19)... Eszerint úgy tűnik, hogy a 'nagy sokaság” olyan személyekből áll, akik megmaradtak Isten haragjának idején, és akik Isten előtt állhatták vagy fennállhattak, mert elismerést kaptak tőle és a Báránytól" (Segítség a Biblia megértéséhez, 582. o.).

Mégsem meggyőző ez az allegorikus magyarázat, mert az „esztontesz enópion tou thronou..." fordulat ebben az összefüggésben nyelvileg egyértelműen térbeli helyzetet („a trón előtt állva" fejez ki (vö. Bauer 1971, 535 k, 755 k has). Az az érv is, amelyet Jehova Tanúi szóbeli vitában említettek nekem, hogy bár a nagy sokaság a földön fog állni, Isten trónja azonban a mennyben, a tömegnek – mégha nagyon távolról is - a „szeme előtt van", és kiáltása felszáll hozzá (vö. Érveljünk az írásokból, 276. o.) teljesen elmegy a szavak eredeti értelme és szándéka mellett. Hiszen a nagy sokaság elhelyezkedése egyértelmű: „a mennyben" („en tó ouranó"; Jel 19,1) sőt „Isten Templomában" („en tó naó"; Jel 7,15), szentségének központjában. Ha a nagy sokaság valóban nem a mennyben lenne megtalálható, akkor legalább valami „szakadékra" (mint a megmenekültek és elveszettek között Lk 16,26-ban) kellene utalnia; erről azonban sehol sincsen szó. Végül is a „nagy sokaság" dicsérete a maga lenyűgöző nagyságában és szépségében csak akkor érthető, ha abból indulunk ki, hogy ez a nagy sokaság a megváltottakhoz tartozik, akik a mennyei dicsőség ígéretét kapták, és akik sok nyomorúságon át jutottak el reménységük céljához. Az Őrtorony Társulatnak az az érve is, hogy a Jel 19,1.6-ban említett „mennyei nagy sokaság" „nem ugyanaz mint a Jel 7:9-ben szereplő 'nagy sokaság'", hanem „angyalokról" van szó, igen erőltetettnek hat. Egyedül arra támaszkodik, amit „a mennyben lévőkről" Jel 19,1-6 nem mond, vagyis, „hogy 'minden nemzetből' valók", és hogy „megmentésüket a Báránynak köszönhetik" (uo.). - Erre azt mondhatjuk, hogy Jel 19,1.6 éppen azért feltételezi ezt, mert 7,9 már részletezte. A kifejezésmód alapján (a görög szövegben mindkét helyen „ohlosz polüsz" szerepel, ld. feljebb) egyértelműen adódik, hogy a „nagy sokaság" Jel 7,9-ben és 19, l-ben ugyanaz. Jel 7,9 szerint is, mint mondottuk, a nagy sokaság „a trón előtt és a Bárány előtt", azaz a mennyben helyezkedik el.

A kérdést lezárva még egyszer hangsúlyozzuk: Az Őrtorony Társulat elveszi híveinek többségétől a mennyei reménységet, amikor a két osztályt tanítja. A legértékesebbet rabolja el tőlük, amit az Újszövetség mindazoknak megígért, akik Jézus Krisztusban mint Úrban és Megváltóban hisznek. Továbbra is érvényes:

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben" (1Pt 1,3-5).

Az "elaludni" kifejezés eufémizmus, jelentése elhunyni, fizikailag meghalni (1Thessz 4:13-17). A hívő "örök / elmúlhatatlan" életet kap (Jn 3:16, 2Tim 1:10, Lk 20:36 vö. Kol 3:3). Ez 18:4 "amely lélek" hebraizmus, jelentése: "aki". Préd 9:5 a halott nem tud a földi dolgokról, de nem öntudatlan. Zsid 9:27 az egyszer meghalásról szól, a "s mindenkorra" (ÚVF) nincs az eredeti szövegben. Valóban csak Isten halhatatlan (1Tim 6:15-16), de az öntudat / a lélek túléli a halált. Lásd pl. a Noé idején éltek lelkeit (1Pt 3:19-20), Mózest (Lk 9:28-31), a mártírok lelkeit (Jel 6:9-11,7:9-17). Pál szerint "Krisztussal lenni sokkal jobb" a földi szolgálatnál (Fil 1:23), ezért akar "kiköltözni a testből, haza az Úrhoz" (2Kor 5:8).

Lázár és a gazdag példázata illusztráció, de Jézus sosem használt fel valótlan vagy téves dolgokat. Lk 23:43 a "…neked" után van a vessző, mint az összes ilyen bevezető szövegnél (az ÚVF-ban is 74-ből 73-szor!). Jézus részéről fölösleges lett volna hangsúlyozni, hogy aznap mondja, amit mond.

A hívőknek egy, közös reménységük van (Ef 4:3-6), az apostolok és a hívők hite azonos értékű (2Pt 1:1). Mt 24:45-51 a példázat a 24-25. fejezet egészével együtt vigyázásra és sáfárkodásra int, nem a 20. századról jövendöl. A Jel 7 és 14-beli 144 000 nem lehet az elmúlt 2000 év folyamatosan elhívott összes felkentje, ui. egységes csoportként megéli a "nagy nyomorúság" elejét. A Jel 7. "nagy sokasága" is a jövőben jön ki "a nagy nyomorúságból": a mai Tanúk nem tartozhatnak közéjük (7:13-14). Lk 12:32 a 12 apostol kicsinysége nem a számukra, hanem a helyzetükre utal (Ne félj...! Lk 12:22, 25,29). Az "ország" itt nem helyre utal (a mennyre), hanem szívbeli állapotra (Róm 14:17-18, Lk 12:31). Jn 10:16 Jézusnak már az 1. században vannak más juhai, ti. a nem zsidó népek, és nem 1935 után lesznek (Mt 10:5-6, 15:24 vö. Mt 28:19, Ef 2:14).

A kereszténység tanítása ebben a dologban enyhén szólva kétséges.

Szerintem létezik olyasmi amit a tudat (lélek) halhatatlanságának lehetne nevezni. A tudat elvesztheti, a testet és a személyiséget, de maga nem vesz el. A tudat (lélek) számára a halál után szerintem két lehetőség áll: vagy egyesül eredetével (Istennel) és így táplálja a forrást ahonnan egykor kiáradt, vagy egy újabb testről és újabb személyiségről gondoskodik. Ez utóbbit nevezik reinkarnációnak, ez most a leggyakoribb.

Létezik a test feltámadása is, ez azonban nagyon ritka, ez azokon megy végbe akik már elérték, vagy majdnem elérték a tudat (lélek) azt a tökéletességét vagy színvonalát, amikor a fizikai test halála elkerülhetővé válik, de valamilyen okból vállaljak a halált. A legismertebb példa erre Názáreti Jézus feltámadása.

A legtöbb ember azonban számtalanszor elszenvedi a halált, míg megtanulja hogyan kerülheti el, nem egy elvénült, kiélt testtel, hanem abban a tökéletes állapotban melyet Isten elrendelt neki, még 1000 éves korában is.