Te vagy Luther. Mit tennél?

Először is megkérném a neoprotestáns egyházakat, hogy azonnali hatállyal mondjanak le a "protestáns" névről, mert amit ők "protestantizmus" alatt művelnek, annak semmi köze nincs ahhoz, amit én eredetileg szerettem volna. Nem adnám a támogatásom azok közül egyik vallási felekezethez sem. Elgondolkodnék azon is, hol ronthattam el, ugyanis álmomban sem hittem volna, hogy a mozgalmam miatt ilyen megszámlálhatatlanul sok részre szakad a kereszténység, amik közt hamis próféták és önjelölt tanítók lépnek majd fel a 19. századtól kezdve.

Ez nagyon nem ugyanaz, mint az én fellépésem, én ugyanis a Szentírás doktora voltam, és hithű katolius ágoston-rendi szerzetes.

Eredetileg NEM állt szándékomban új egyházakat alapítani, hanem a régit akartam megreformálni, mivel felismertem, hogy Róma visszaélt a hagyománnyal. Én nem akartam egyházszakadást, csupán azt, hogy Róma térjen vissza az eredeti alapokhoz.

Fellépnék a Biblia egyéni értelmezése ellen, és kifejteném, hogy az általam használt "Sola Scriptura" elv NEM támogatja a régi eretnekségek felélesztését az Egyházban. Elmondanám, hogy a Szentírás mellett eredeti tervem továbbá még az volt, hogy védjem mindazt, ami a zsinati kánonokban, a pápai rendeletekben, és az egyházatyák írásaiban szerepel, lerombolva a rólam terjesztő mítoszt, ami a Biblia "egyes-egyedüli olvasását" favorizálja, megfosztva minden hagyománytól. Felhívnám a figyelmüket arra, hogy ha ezt nem hiszik el, akkor nézzenek utána a régi írásaimban.

Elmondanám, hogy a neoprotestánsok gúnyolódása az deuterokanonikus könyveken több a soknál, hiszen az Egyház egészen a reformációig a kánonhoz tartozónak tekintette őket. Én viszont úgy döntöttem, hogy elvetem őket, és az alexandriai kánon helyett a textus masorecitust veszem alapul, amely a héber szöveghagyományon alapul, és egy leszűkített kánon. Eredeti Szentíráskiadásomban az deut. könyveket bár nem soroltam a szent könyvek közé, de a függelékhez csatoltam. Érdekesnek tartanám, hogy Károli Gáspár protestáns létére ennek ellenére mégis a szent könyvek között hozza őket.

Kifejteném továbbá véleményemet miszerint Ferenc pápa nem volt jó választás a pápai címre, mert bár bizonyára művelt ember, viszont nem tartom érdemesnek arra, hogy Szent Péter trónján üljön. Elődjét, XIV. Benedek emeritus pápát valamivel alkalmasabbnak találtam arra, hogy Róma főpapja legyen.

Jelen esetben bár nem mennék vissza az Egyházba, de visszavonnám a személyeskedő és sértő megjegyzéseimet az Egyházat, és a zsidókat illetően is. A reformáció célja ugyanis nem a sárdobálás volt, hanem az igazság felszínre hozása. Elítélném továbbá a középkori protestánsok minden erőszakos fellépését a másként gondolkodókkal szemben.

Gondolkodó ember lévén odafigyelnék a fejlődő természettudományos kutatásokra és ha tehetném, befolyásom révén nagyobb hangsúlyt fektetnék a modern bibliatudomány és a vallástudomány oktatására is, a 21. századi hívek ugyanis nincsenek képben azokkal kapcsolatban. A vallást viszont senkire nem erőltetném rá, mindenkinek joga van ugyanis olyan világnézetet választani, amilyet akar.

(Dante voltam)

Így már érthető a kérdésed, viszont mielőtt ismét Luther Márton szerepébe bújnék, és visszamennék 1517-be, fontosnak tartom tisztázni az alapállást, ugyanis enélkül az egész reformációt félreértik.

Luther Márton eredetileg nem vallott resztoránus teológiát, mint a mai neoprotestánsok, illetve az álkeresztény vallások. Ők ugyanis úgy vélekednek, hogy volt egy apostoli kereszténység, amitől a későbbi utódok eltértek. Hogy ez a „hitehagyás” mikor következett be pontosan, abban talán még köztük sincs egyetértés, de abban megegyeznek, hogy IV. századra már bekövetkezett (aztán jöttek ők az elmúlt 200 évben és helyreállítottak mindent… A resztoránus teológiával kapcsolatban lásd például az Izajás 56,1-2; 6-8; 61,4; Ap.Csel 20,29 szektás értelmezését). Luther ezzel szemben azt állította, hogy a saját kora – a mi szempontunkból nézve a középkori - egyháza tért rossz útra. Ez nem elhanyagolható különbség.

Mindezek után a konkrét válasz a kérdésre: ugyanazt tettem volna, amit Luther, felemeltem volna a szavam az egyházi visszaélések ellen. Az akkori helyzet ugyanis csak a kereszténység ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Luther Márton – ágoston-rendi szerzetesként és a Szentírás doktoraként - eredetileg úgy lépett fel a kereszténység hűtlensége ellen, mint Izrael prófétái, akik szigorúan, de ugyanakkor szeretettel fedték meg népüket. Én Luther helyében azonban a Szentírás mellett példának felhoztam volna erősen példának Keleti kereszténységet, miszerint vegyenek példát róluk: ott is apostoli egyházakról van szó, de nem égetnek meg senkit, csak tisztességesen őrzik a hagyományt. Hangsúlyoztam volna erősen az Atyák írásait, amik szintén nem támogatták az egyházi visszaéléseket, így ez a két példa a Szentírással együtt talán jobb útra térítette volna Rómát.

A reformációs mozgalomra jobban odafigyeltem volna, igyekeztem volna kiszűrni a fanatikusokat. A népnek hangsúlyoztam volna, hogy a reformáció nem Róma ellen, hanem éppen Rómáért – illetve az egész kereszténységért – van. Nem hagytam volna, hogy elragadjanak az érzelmeim, hanem észszerűen igyekeztem volna a dolgokat jobbra fordítani. Elmagyaráztam volna érthetően, hogy a „Sola Scriptura” elv nem jelenti azt, hogy tudatlanságunk okán újra feléleszthetjük a régi eretnekségeket. Azt sem jelenti, hogy a Biblia egyéni értelmezéséből kifolyólag mindenféle önjelölt tanító kénye-kedve szerint magyarázhatja az írásokat, utat törve így a szekák elburjánzásának. Mivel talán nem lehettem volna mindenhol ott, hogy ezt elmondjam, ezért ezeket az alapelveket leírtam volna, és levél formájában átadtam volna gondolkodó embereknek, hogy azt többször olvassák fel a nép előtt, és rögzüljön mindenkiben. Mi ugyanis nem eretnekek, hanem keresztények vagyunk, ezért a munkánknak is ezt kell végig tükröznie.

Nem csak az egyházi személyek visszaélésével kapcsolatban szóltaltam volna fel, hanem azon gazdag emberek ellen is, akik magukat hívőnek mutatják, mégis kizsákmányolják a népet. Egyúttal az erőszakos térítgetéseket is elítéltem volna, az ateistáknak - és más világnézetű embereknek - pedig lehetőséget adtam volna, hogy kifejthessék büntetlenül a véleményüket. Felléptem volna a babonák ellen, és sürgettem volna az orvostudomány fejlődését, hogy mindenki megfelelő ellátásban tudjon részesülni.

Igyekeztem volna visszaszorítani az analfabétizmust, és törekedtem volna arra, hogy a nép legalább alapvető műveltségre tegyen szert, tehát tudjanak írni, olvasni és számolni.

Hangsúlyoztam volna ugyanis, hogy a tudás hatalom, és csak azért tudják elhitetni a népet, mert tudatlanságukból kifolyólag hiszékenyek.

Lett volna mit tenni… Luther Márton nagy név volt, egész Európára hatással volt, az más kérdés, persze, hogy ezeket hogyan valósította volna meg. Különben nem mondom, hogy a fentiek közül nem hangsúlyozott bizonyos pontokat, de talán nem szentelt kellő időt és figyelmet azokra a témákra.

Luther azonban sajnos nem maradt azon az úton mint a próféták, hanem heves indulatainak köszönhetően a végén már közel volt ahhoz, hogy eretnekségbe sülyedjen, minden bizonnyal ez a viselkedése is hatással volt a későbbi utódaira. Nem csodálkozom, hogy végül odáig jutott, hogy az Egyház is kiátkozta. Pedig Luther eredetileg valódi reménysugár volt Európának és az Egyháznak is, és biztosan nagyobb név lett volna, ha megmarad szelíd, gondolkodó embernek, és nem engedi, hogy elsodorják az érzései. Akkor talán a reformáció is elérte volna a célját.

Dante

@Kérdező

1. Szerintem Luthernek lett volna lehetősége a fentiek megvalósítására, mert nevet szerzett, felemelte a nép, és sikerült maga mellé állítania olyan embert is, aki befolyásos volt. Más kérdés persze, hogy ez nem lett volna egyszerű, hiszen abban az időben Róma azért a toppon volt, és tudta érvényesíteni a befolyását az államon keresztül, vallásszabadság meg nem létezett akkor. Szerintem erre a kérdésre akkor kaphattunk volna választ, ha Luther marad az eredeti terveinél, abból jó sülhetett volna ki, hiszen jó úton indult el.

2. Kérdés, mit tekintünk sikernek. A reformáció egy bizonyos szempontból sikerült, hiszen a tridenti zsinatot az ellenreformáció jegyében hívták össze, tehát felrázta Rómát ez az egész, és végül sikerült kilábalni a válságból. Ennek azonban súlyos ára volt, hiszen a reformáció után a protestantizmus szétesett, aminek következtében egyesek felélesztették a régi eretnekségeket, és a következő évszázadokban önjelölt tanítók és hamis próféták lepték el a kereszténységet, ami az elszektásodásához vezetett. Ilyen szempontból totális csőd lett az egész.

Kétélű dolog tehát a reformáció. Mindenesetre azt, amit Luther eredetileg akart, végre lehetett volna vinni akkor, ha a kompromisszum alakul ki a vitázó felek között. Vagyis Rómának be kellett volna látni a tévedéseit, Luthernek pedig nem kellett volna olyan sokáig feszíteni a húrt, hanem meg kellett volna maradni alázatosnak és józanul gondolkodónak, ahogyan az elején tette. Ha ez megtörtént volna, akkor minden bizonnyal nem lett volna szakadás, és a kereszténység ma jóval erősebb lenne.

Üdvözlettel,

Dante