Melyik keresztény közösséget ajánljátok, hová menjek, hogy a Szentlélek által meggyógyulhassak egy betegségemből?

Mi volt nehezen érthető? Elmentek egy vidéki konferenciára, amit a Hit Gyülekezete rendezett. A kilencvenes évek első felében előfordultak országos konferenciák vidéken. Ott imádkoztak a gyermekért és ott gyógyult meg. Nekem nem volt pénzem, hogy vidékre utazzam, ezért nem voltam szemtanú. De láttam a gyermeket előtte és utána is, ráadásul többen is igazolták, akik ott voltak, hogy valóban úgy történt.

Az a baj, hogy vallásos materialista ember vagy, aki csak akkor hisz a természetfelettiben, ha papíron van, vagy ha okkultizmus által gyakorolják. Ha Jézus nevében teszik, akkor te is farkast kiáltasz, annak ellenére, hogy maga Jézus hitelesített minden olyan csodát, ami az Ő nevében megtörténik. Azt mondja, hogy aki az Ő nevében csodát tesz, az egyhamar nem fog felőle gonoszul beszélni. De a vallásos emberek csak a Máté 25-öt ismerik, és minden csodát egy kalap alá vesznek. Rosszul teszik.

Amúgy arról is beszámoltam már, hogy hosszú évekig vergődtem a cigarettával. Valójában 1985-ben elhatároztam, hogy eldobom, de nem tudtam megtenni. Akkor még azzal sem voltam tisztában, hogy a dohányzás tényleg bűn. Valamikor 1990 környékén szembesültem azzal, hogy a dohányzás bibliai értelemben is bűn, ezért még inkább el akartam dobni. De minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt, én pedig idővel feladtam a küzdelmet, és csak a vágyakozás szintjén volt bennem, hogy de jó volna abbahagyni. 1992-től 1996-ig jártam úgy a Gyülibe, hogy dugdostam a cigit, de ahogy hazaértem az volt az első, hogy rágyújtottam, és valójában csak arra a mintegy kilenc-tizenkét órára tudtam a dohányzást mellőzni - ha nem aludtam -, amit egy gyülekezeti istentiszteletre való utazás, maga az alkalom és a hazautazás jelentett. Sokat szenvedtem ettől a kettős állapottól, de tehetetlen voltam.

1996 májusában azonban, az Építők csarnokában, amikor a feleségemet előre tuszkoltam, hogy kérjen imát egy problémájáért, a presbiter kézrátétellel imádkozott a feleségemért, de rajtam kezdtek az ima következményei megnyilvánulni, pedig több méterre voltam.

- Ezek szerint ő a férj. - kommentálta a presbiter.

Aztán imádkozott értem. Majd a feleségem elmondta az egyik segítőnek, hogy dohányzom. Ő elmondta nekem, amit már előtte is tudtam, hogy a dohányzás nemcsak rossz és büdös, de valójában egy okkult bűn, ami az észak-amerikai indiánok okkult gyakorlataiból származott át Európába egy református lelkész által, és hogy legjobban azt tenném, ha megbánnám, elhagynám, az Úr pedig ebben az esetben megszabadítana. Ezzel egyetértettem. Ő beszélt a presbiterrel, mire ő elmondatott velem egy imát, amelyben megbánom a dohányzás bűnét, és elszakítom magamat attól. Ő kézrátétellel imádkozott értem Jézus nevében, és megígértette velem, hogy összetöröm a tulajdonomban levő cigarettát. Valójában nem volt bennem a hitnek még a szikrája sem afelől, hogy valóban meg tudom állni, hogy rágyújtsak, de amikor hazamentem, betartottam az ígéretemet, vagyis összetörtem minden tulajdonomban levő cigarettát. Továbbra sem éreztem magamat szabadnak. Reggel borzalmas fejfájással ébredtem, de továbbra sem éreztem ingerenciát arra, hogy rágyújtsak. Egymás után teltek el a napok úgy, hogy nem gyújtottam rá, de semmiféle erőfeszítésbe nem került azon kívül, hogy amikor eszembe jutott, akkor nem foglalkoztam vele. Ezt korábban is megpróbáltam, de nem sikerült, ugyanis fizikai hiányérzetet okozott a cigaretta hiánya. Most azonban szó sem volt ilyesmiről. Elhinni azonban csak mintegy három-négy hét után mertem, hogy tényleg megszabadultam. Halleluja! Kezemben a kulcs: ha eszembe jut a cigi, akkor tudatosan ellenállok neki, az pedig elsomfordál azonnal. Ez ment mintegy fél évig. Aztán egy gyenge pillanatomban megszólított pár szál cigaretta - persze képletesen.

- Nyugodtan rágyújthatsz, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy tényleg szabad vagy tőle.

Rövid tanakodás után, rágyújtottam egy cigarettára. Egy fél évig meg se kísértett a gondolat, hogy rágyújtsak, de ekkor bedőltem neki. A kollégám dohányzott, aki hazament már ugyan, de az asztalon hagyott egy fél dobozzal. Mi bajom lehet? Legfeljebb konstatálom, hogy milyen rossz, és azután soha többet.

Amikor rágyújtottam, szinte hallottam, ahogy kattant a zár. Még soha életemben nem voltam annyira rosszul a cigarettától, beleértve azt is, amikor mintegy hét és fél éves koromban először szívtam végig egy cigarettát hasonlóan érett kortársaimmal együtt. Ekkor azonban ki kellett mennem hányni. Ennek ellenére végig szívtam. Utána megbántam, megvallottam, mint bűnt. De vissza kellett csempésznem a kollégám cigis dobozába, amit kivettem, hogy ne terheljen még a lopás bűne is. Ezért hát másnap vettem egy doboz Sopianae-t, hogy azt az egyet belerakjam. Igen ám, de minden vergődésem ellenére két szál cigarettát elszívtam. Megint rosszul lettem, megint hánytam. Harmadnap már négy szál cigarettát szívtam el, és szép lassan visszajutottam arra a szintre, ahol májusban tartottam. Mindez idő alatt mindent megtettem, hogy szabaduljak, egy kivételével: nem aláztam meg magamat, és nem mentem vissza imáért, hanem ehelyett elmaradtam a Gyülekezettől. Minden napot azzal fejeztem be, hogy megbántam a dohányzás bűnét, és a birtokomban lévő cigarettát összetörtem, és hittem Jézusban, hogy megszabadított és megbocsátott. De újra és újra azzal kellett szembesülnöm, hogy másnap mégiscsak megvettem a cigit. Idővel persze, beláttam, hogy ugyanolyan tehetetlen lettem a cigarettával szemben, mint anno, ráadásul az anyagi romlásba jutok, ha minden pár szál cigarettáért veszek egy dobozzal, vagyis átmenetileg megadtam magam.

Csak 1998 decemberében - vagyis majdnem két év után -vettem a bátorságot, hogy visszamenjek ugyanahhoz a presbiterhez, és elmondjam neki, ami történt. Máshoz már előtte is odamentem, de az nem használt. Amikor végre elmondta neki, nem vádaskodott, vagy kárhoztatott, hanem rövid eligazítás után imádkoztunk, én megint megvallottam a dohányzás bűnét, kértem a bűnbocsánatot és a szabadulást, a presbiter pedig imádkozott értem az Úr Jézus Krisztus nevében. Azóta megint szabad vagyok a cigarettától, ennek már több, mint tizenhét éve. Ez alatt az idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy rágyújtsak akár egyetlen szálra. Tudom, hogy az mit jelentene: azonnali rabságot. Pont.

Kedves kérdező!

Olvass a sorok között! Ha bárki azt mondja, hogy itt és itt csodák történnek, akkor tíz ember azonnal az ellenkezőjét állítja. Döntsd el, hogy kinek hiszel, annak, aki ott volt, vagy a Savanyú Jóskáknak, és aszerint menj tovább! Amit láttam és tapasztaltam nem tudom bebizonyítani, csak tanúskodni, hogy úgy volt, ahogy leírtam.

Annyi igazság van némely hozzászólásban, hogy olyan hely nincs, ahol automatikusan megkapod, amit szeretnél. Tenni kell érte. De aki ismeri a Bibliát, az előbb harapná le a nyelvét, minthogy azt mondja, hogy azért nem gyógyult meg valaki, mert nem volt Isten akarata. A Biblia szerint itt az üdvösség napja. Az üdvösség (szótéria) gyűjtőfogalom, amibe a gyógyulás egyértelműen beletartozik. Ha itt az üdvösség napja, akkor itt a gyógyulás napja is. De ha az ember nem veszi a fáradságot, hogy a Példabeszédek 4,20-22 szerint felépítse a hitét, akkor talán soha nem tudja átvenni Istentől az áldást, utána pedig még el is hiszi, hogy nem is volt Isten akarata. De igen, minden esetben Isten akarata a gyógyulás, de azt csak Isten játékszabályait betartva tudjuk birtokba venni.

"Fiam, az én szavaimra figyelmezz, az én beszédimre hajtsad füledet. Ne távozzanak el a te szemeidtől, tartsd meg ezeket a te elmédben (szívedben). Mert életök ezek azoknak, akik megnyerik, és egész testöknek egészség (vagy orvosság)." (Péld 4,20-22)

A Feléledési közösségbe járok. www.revival.hu

Számtalan gyógyítást tapasztaljuk Isten ereje által: szívbetegség (végleges pacemaker eltávolításával), anorexia, asztma, gyomorfekély, magas vérnyomás, meddőség, migrénes fejgörcsök, reuma...

Közelítsünk máshogy a kérdéshez! Az én eredeti szakmám varrógépműszerész. Első munkahelyem egy cipőipari szövetkezet volt, ahol egyedül kellett volna karbantartanom vagy ötven cipőipari varrógépet, amit ott tűzőgépnek neveznek, ettől azonban még teljes jogú varrógépek. Pályakezdőként, nulla gyakorlattal ez lehetetlenség volt. Ennek pedig az lett a következménye, hogy amikor baj volt a varrógépekkel, nem nekem szóltak, hanem a villanyszerelő kollégának, akinek ugyan nem volt szakmája, de már tíz éve ő volt a beugrós, ha éppen nem volt műszerész. Ő azonban megtartotta magának a tudását. Fél év után elvittek másfél évre Taszárra, ahol nem volt ugyan rossz dolgom zászlóaljírnokként, de a szakmai fejlődésemhez nem járult hozzá. Mire leszereltem a cégem felszámolás alatt állt. Első próbálkozásom a Vörös Október Ruhagyár volt, de a TMK vezető kijelentette a főnökeinek, akikkel mellesleg már megállapodtam, hogy neki már van két zöldfülű kolonca, és nem hajlandó egy harmadikat bevállalni. Ezért egy textilgyárba mentem szerencsét próbálni. Itt türelmesek is voltak, aminek az volt az eredménye, hogy az ottani egyébként egyszerűbb, többnyire egyszálas láncöltésű varrógépeket a gépkezelők dilettanciája ellenére is sikerült karbantartanom, idővel. Mikor azonban négy év után ismét egy cipőipari üzemben próbálkoztam csődöt mondott a tudományom, ugyanis itt nem volt elég, ha a varrógép öltéskihagyás nélkül varrt, de sokkal magasabb esztétikai követelményeknek kellett a varratnak megfelelnie, mint egy textilgyárban. Nyolc hónap után elegánsan kirúgtak: nem hosszabbították meg a szerződésemet. Kb. egy évig voltam munkanélküli, és próbáltam a szakmámban elhelyezkedni, de sikertelenül. Persze ekkor még nem tudtam, hogy a ruha és textilipar nagy része kitelepült Kínába. Soha többé nem tudtam varrógépműszerészként elhelyezkedni, mert ha volt is hely, csak olyanokat vettek fel, akiknek már tíz éves tapasztalatuk van, nekem azonban összesen kb. öt évem volt, így történt, hogy soha nem tanultam meg a szakmámat azon a szinten, ami az én ízlésemnek is megfelelne, és a munkáltatónak is.

Az összes szakmai gyakorlatom az iskolában a varrógépeket illetően egy huroköltésű rendszerű Podolszk háztartási varrógép darabokra szedése és összerakása volt, természetesen nem egyszerre, hanem részegységenként. Ezt a képességemet a későbbiekben is jól tudtam kamatoztatni. Volt, hogy a szó szoros értelmében darabokra szedtem egy egyszálas interlock varrógépet, megtisztítottam, összeraktam, megolajoztam, és mindezek után ugyanaz volt a problémája, mint mielőtt szétszedtem volna. Persze, az alapvető problémája ennek a varrógépnek nem beállítási jellegű volt, hanem el volt görbülve a hurokfogója, de zöldfülűként ezt nem tudtam megállapítani, mert nem volt a kezemben referenciaként egy gyári állapotú.

Mindez hogyan kapcsolódik a témához? Ha a hajós rendszerű varrógépet tekintem a varrógép történetében az origónak, és nem veszem figyelembe a korábbi, kevésbé sikeres próbálkozásokat, akkor a varrógép történelme mintegy százhetven év. Ez egyben azt is jelenti, hogy a varrógépműszerész szakma százhetven évig fejlődött. Amikor kikerültem az iskolapadból, alig lépte át a száznegyven évet. Ezalatt a száznegyven év alatt azonban valójában nem száznegyven évet fejlődött a szakma, hanem azok az emberi életek, amelyeket ebben a szakmában leéltek összeadódnak, és így lehetetlen akár hozzávetőlegesen is megállapítani, hogy valójában hány éves szakmai fejlődés van mögötte. Ha teszem fel - a példa kedvéért - ezer ember dolgozott negyven évet ebben a szakmában, akik a tudásukat meg is osztották egymással, akkor ez összesen negyvenezer év. Ennél azonban nyilván sokkal többen dolgoztak benne. Nekem pályakezdőként kellett volna behoznom pár hónap alatt egy ilyen nagyságrendű szakmai lemaradást, amit e szakmai örökség hiánya okozott, amit csak egy tanítómester tudott volna áthidalni. Azaz, bár hallottam olyat, hogy azt tudja az ember igazán jól, amit magától tanul meg, de ez nem segített rajtam, amikor egy teljesítménybérben dolgozó tűzőnő a főnökével karöltve ott lihegett a nyakamba, hogy mikor lesz már kész a gépe, hogy dolgozni tudjon. Azaz csak abban az esetben igaz a fenti megállapítás, ha a megfelelő megoldás eszembe jut. Ez azonban nem így működött az elődöknél sem. Esetleg évekig alkalmaztak egy bonyolult megoldást, amíg valakinek eszébe nem jutott egy egyszerűbb, amit másoknak is átadott. Ha az ember magára van utalva, akkor jó esélye van rá, hogy az összes szakmai vargabetűt meg kell tennie, míg eljut a megoldásig, ha egyáltalán eljut, és ha egyáltalán megvárják, és ehelyett nem vesznek fel inkább egy másik munkaerőt.

Ehhez hasonlóan az Egyházban sem személyesen kell mindenkinek feltalálnia a spanyol viaszt, hiszen némely dolgokhoz nemzedékek összmunkájára van szükség, hogy eredmény szülessen. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat helyezett el az Egyházba, akiknek a mandátuma csak a Krisztus teljességével ékeskedő korban fog lejárni, azaz akkor, amikor Ő lejön a Földre és megalapítja az Ezer Éves Királyságát (Ef 4,11-16.

Aki arra buzdítja az embereket, hogy az Egyházat megkerülve, saját maguk vegyék át egyenes adásból Isten kijelentéseit és áldásait, az arra kárhoztatja az embereket, hogy az összes szellemi vargabetűt megtegyék, és ezzel veszélyezteti az életüket, ugyanis vannak egyirányú szellemi zsákutcák is, és olyan is van, hogy eljutna ugyan az ember az igazságra, ha elegendő idő állna rendelkezésére, de nincs elég ideje. Tipikus példa erre a betegség, ami sok esetben közvetlenül korlátozza az ember idejét, és ilyenkor igen kevés a puszta teológia, ami inkább a "Legyetek békességben, melegedjetek meg és lakjatok jól!" jó kívánsággal analóg.

Akinek orvosságra van szüksége, annak nem jelent megoldást a betegtájékoztató elolvasása, felolvasása, bemagolása, de még az sem, ha magát a gyógyszert birtokolja, de nem veszi be. A hatóanyag a gyógyszerben van. Isten gyógyszere pedig Isten Igéje, méghozzá nem a betű, hanem a szellem és élet, ami nem terem minden bokorban. Úgyhogy a kérdés jogos, ugyanis az ember élete és sorsa attól függ, hogy kit választ tanítójának. Kifejezetten ritka az, hogy valaki emberi segítség nélkül tudja Istentől átvenni az áldást, de ezek közül egy sincs, aki azért közvetlenül Istentől, nem pedig az Egyháztól kérte a segítséget, mert fellázadt az Újszövetség tanításai ellen, és nem volt hajlandó egy létező és elérhető gyülekezethez csatlakozni.

Ennyi erővel azt is javasolhatnád, hogy a betegek szerezzenek be gyógynövényekről szóló könyveket, tanuljanak szerves kémiát, és maguk állítsanak elő gyógyszereket a maguk számára. A gyakorlat azonban az, hogy más a beteg és más az orvos. Jézus Krisztus pedig nincs a Földön, csak a Szent Szellem által, Aki az Élő Egyházban, és az Egyház által tevékenykedik.