Mit illik köszönni egy plébánosnak mikor civilben van és közterületen találkozik az ember?

épp úgy, mintha revernedában lenne a templomban

hiszen a pap mindenütt és mindig pap, nem csak napi 8 órában

tehát: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Atyának se szólítsatok senkit?

A protestáns felfogás szerint az a katolikus szokás, hogy papjainkat atyának hívjuk, a Biblia szemléletmódjával ellentétes gyakorlat, amelyet Jézus is megtiltott: „Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei” (Mt 23:9). A fundamentalista antikatolikus író, Donald Maconaghie „10 ok, ami miatt nem vagyok katolikus” c. traktátumában erre a bibliai idézetre hivatkozik, hogy alátámassza vádját, mely szerint „a pápaság koholmány”.

Bill Jackson, egy másik fundamentalista, aki egy napi 24 órában antikatolikus propagandát folytató szervezetet vezet “Keresztyén útmutató a római katolikus valláshoz” c. művében azt írja: Máté 23:9 tanulmányozásakor világossá válik, hogy Jézus szerint, ha valakit atyának nevezünk, akkor vallási felsőbbrendűséget is tulajdonítunk neki…. s ez az alapja a katolikus egyházi hierarchiának. (53 o.)

Hogyan reagáljunk ezekre a vádakra?

A válasz

Hogy jobban megérthessük, miért nem állják meg ezek a vádak a helyüket, először az „atya” kifejezésnek a vér szerinti apákra vonatkozó használatát kell megértenünk. Senki sem akarja megtiltani, hogy egy kislány az apukáját, akit annyira szeret, papának szólítsa. A józan ész azt diktálja, hogy Jézus az „atya” szónak nem ezt a fajta használatát tiltotta meg.

Ha ezt tiltotta volna meg, nem lenne annak sem értelme, hogy mennyei Atyánkat atyának szólítsuk, hiszen akkor a mennyei Atyaságnak nem lenne emberi analógiája. Isten atyasága értelmetlen lenne, ha annak földi megfelelője nem létezne.

De a Szentírásban az atya szót nemcsak a vér szerinti apákra vagy Istenre vonatkozik, hanem megtisztelő címként az előbbieken túl olyanokra is, akikhez bennünket különleges szálak fűznek.

Pl. József elmeséli testvéreinek Istentől való különleges atyai kapcsolatát a fáraóhoz: „Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten. A fáraó atyjává és házának urává tett, és én parancsolok Egyiptom egész földjén.“ (Ter 45:8).

Jób felhívja a figyelmet a szegényekhez fűződő kapcsolatának apai jellegére: „A szegény embereknek atyjuk voltam, s jövevények ügyét rendjén kivizsgáltam.” (Jób 29:16) És Isten maga nyilatkoztatja ki, hogy Eljákimnak, Dávid háza szolgájának atyai szerepet szán: „Azon a napon elhívom szolgámat, Eljákimot, Hilkijahu fiát, és a köntösödbe öltöztetem, s körülövezem az öveddel. A kezébe adom hatalmadat. Így mintegy atyja lesz Jeruzsálem lakóinak és Júda házának.“ (Iz 22:20-21).

Ez a fajta atyai szerep nemcsak azokra vonatkoztatható, akik bölcs tanácsadók (mint József), vagy akik jótevők (mint Jób), vagy mindkettő, (Eljákim), hanem azokra is, akik lelkiatyai kapcsolatban állnak valakivel. Pl. Elizeus így kiált fel: „Atyám, atyám!” amikor Illés forgószéllel fölment az égbe (2Kir 2:12). Később magát Elizeust is atyának szólítja Izrael királya (2Kir 6:21).

Az Újszövetséggel mindez megváltozott?

Vannak olyan fundamentalisták, akik szerint az Újszövetség mindezt megváltoztatta. Vagyis, amíg az ószövetségi időkben lehetett bizonyos személyeket „atyának” szólítani, Krisztus eljövetele óta ez már nem így van. Ez az érv több okból sem igaz.

Először is a tiltás, hogy „atyának se szólítsatok senkit”, nem vonatkozik a vér szerinti apákra. Szintén nem vonatkozik arra sem, hogy őseinket „atyáinknak” hívjuk, amint az az ApCsel 7:2-ben olvasható, ahol István „atyánkra, Ábrahámra” hivatkozik, vagy a Róm 9:10-ben, ahol Pál „Izsák atyánkról” beszél.

Másodsorban az Újszövetségben számtalan példát vagy utalást találunk az „atya” megszólításra, még akkor is, amikor nem rokoni kapcsolatokról van szó. Az Újszövetség tulajdonképpen annyiszor használja az „atya” szót, hogy a fundamentalisták Máté 23 interpretációja s annak a katolikus szokásnak az elitélése, hogy papjainkat atyának szólítjuk, semmiképpen nem állja meg a helyét, amint azt az alábbiakban látni is fogjuk.

Harmadsorban: Máté 23 figyelmes vizsgálata azt mutatja, hogy Jézusnak nem az volt a szándéka, hogy szavait szó szerint vegyük.

Lássuk az egész idézetet:

„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus.“ (Mt 23:8-10)

Az első probléma az, hogy bár Jézus látszólag megtiltja a „tanító” szó használatát, Máté evangéliumának 28. fejezetében, a 19-20-ik versben mégis ő maga választott ki néhány apostolt: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket… és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” Pál tanítói megbízatásáról beszél: „Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek… a pogányok tanítója hitre és igazságra.“(1Tim 2:7) „Ő legyőzte a halált, s felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot, az evangéliummal, amelynek hirdetője, apostola és tanítója lettem.” (2Tim 1:11). Pál emlékeztet bennünket arra, hogy az Egyházban tanítói hivatal is van: „Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett.” (1Kor 12:28); és „Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett” (Ef 4:11). Minden kétségen felül áll, hogy Pál nem Jézus Máté evangéliumának 23 fejezetbeli tanítása ellen beszél, amikor másokra oly sokszor mint tanítókra hivatkozik.

Ebben a kérdésben maguk a fundamentalisták is bakot lőnek, hiszen sok embert „doktornak” szólítanak, így az orvosokat, és más egyetemi végzettségű embereket is. Nem veszik észre, hogy a „doktor” egyszerűen a tanár latin fordítása. Az angolban még a “mister” és “mistress” szavak is a Jézus által megemlített „mester” szóból származnak. Így, ha Jézus Máté 23-ik fejezetében mondott szavait szó szerint kellene vennünk, a fundamentalisták is éppúgy bűnt követnének el, ha a „tanító”, „doktor”, vagy „mister” címeket használják, mint a katolikusok az „atya” szó használatakor. De egyértelmű, hogy ez Jézus szavainak félreértelmezése lenne.

Tehát hogyan értelmezzük Jézus szavait?

Jézus a zsidó elöljárókat bírálta, akik „szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják őket az emberek.” (Mt 23:6-7). Intése itt válasz a farizeusi önteltségre, és rangkórságra.

Egy hiperbolát (túlzást tartalmazó kifejezést) használ, hogy jobban megértesse, milyen bűnösök és felfuvalkodottak voltak az írástudók és farizeusok, akik szerénytelenségükben nem Istent tekintették minden tekintély, atyaság és tanítás fő forrásának, hanem önmagukat tették meg minden tekintély hordozóinak, atyáknak és tanítóknak.

Jézus gyakran használt hiperbolákat, pl. amikor ezeket mondta: „Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson.“(Mt 5:29; vö. Mt 18:9; Mk 9:47) Jézus mindezeket bizonyára nem szó szerint értette, hiszen akkor minden keresztény hivő vak és béna kellene hogy legyen (vö. 1Jn 1:8, 1Tim 1:15). Mindannyian ki vagyunk téve annak, ami „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2:16).

Mivel Jézus bizonyíthatóan hiperbolát használ, amikor azt mondja, hogy ne hívjunk senkit atyánknak, - különben még vérszerinti apánkat sem nevezhetnénk így - körültekintően, és a hiperbolát figyelembe véve kell szavait olvasnunk, hogy helyesen értelmezhessük szavait.

Jézus nem azt tiltja meg, hogy atyának nevezzük azokat, akik valójában is azok - szó szerint vagy átvitt értelemben (ld. alább a lelki atyaság apostolok által említett példáit). Ha ilyen személyeket illetünk az atya megszólítással, ezzel csak az igazságot mondjuk ki, és Jézus ezt nem ellenzi. Jézus arra figyelmezteti az embereket, hogy helytelenül ne használják az atya megszólítást vagy hasonló jelentéseit olyan személyekre, akik erre nem jogosultak.

Amint azt az apostol példájából is látjuk, vannak olyanok, akik magától értetődően jogosultak a lelki atyaságra, vagyis akikre mint lelki atyáinkra hivatkozhatunk. El kell viszont kerülnünk azt, hogy az ő lelki értelemben vett atyaságukat összecseréljük Istenével. Végtére is Isten a mi legfelsőbb védelmezőnk, aki mindenben gondunkat viseli és vezet minket. Ennek megfelelően hiba lenne bárki mást a mennyei Atyán kívül úgy tekinteni, mintha ő is tudná mindezeket nekünk nyújtani.

A világ minden részében voltak olyanok, akik engedtek annak a kísértésnek, hogy úgy tekintsenek vallási vezetőikre (akik csupán halandó emberek), mintha ők lennének a legfőbb lelki tanácsadók, gondviselők vagy védelmezők. Világméretű az a tendencia, hogy földi halandókra mintegy „guruként” tekintünk.

Ennek a kísértésnek a veszélye Jézus idejében is ténylegesen fennállt a zsidóság körében, amikor híres rabbinista vezetőket, különösen azokat, akik tekintélyes iskolákat alapítottak mint pl. Hillel és Sammai, követőik igencsak felmagasztaltak. Az egyes egyéneknek erről a túlértékeléséről - egy körülöttük való személyi kultusz kialakulásáról - beszél Jézus, amikor figyelmeztet bennünket arra, hogy ne tulajdonítsunk senkinek érdemtelenül mesteri, tanítói vagy atyai szerepet.

Nem tiltja meg a megtisztelő jelzők használatát, s azt sem, hogy elismerjük, ha a szóban forgó személyek valóban lelki atyák vagy tanítók. Kiválasztott apostolainak példája mutatja ezt.

Az apostoli példa

Az Újszövetségben igen sok utalás van lelki atya-fiú, atya-gyermek kapcsolatok példáira. Sokan nem is tudják, milyen általánosak ezek, így érdemes néhányukat megemlítenünk:

Pál rendszeresen hivatkozik Timóteusra, mint gyermekére vagy fiára: „Elküldtem hozzátok Timóteust, aki kedves, hűséges fiam az Úrban” (1Kor 4:17); „mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében.” (Fil 2:22); „Timóteusnak, a hitben igaz fiának. Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától, és Urunktól, Krisztus Jézustól" (1Tim 1:2); „Lelkedre kötöm, Timóteus fiam, hogy a rólad szóló korábbi prófétai szavak értelmében a jó harcot vívd meg bizalommal" (1Tim 1:18); „Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és békesség Istentől, az Atyától és Urunktól, Krisztus Jézustól!” (2Tim 1:2); „Légy hát, fiam, Jézus Krisztus kegyelmében erős” (2Tim 2:1);.

Pál más tanítványaira is hivatkozott mint fiaira: „Titusznak, a közös hitben szeretett fiának. Kegyelem és békesség Istentől, az Atyától és Krisztus Jézustól, a mi Üdvözítőnktől!” (Tit 1:4); „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.” (Filem 10). Ezek közül egyik sem volt Pál vér szerinti gyermeke. Pál sokkal inkább a rá vonatkozó lelki atyaságot hangsúlyozza ki.

Lelki atyaság

Talán Pál következő újszövetségi kijelentése a legtömörebb utalás a papok lelki atyaságának a teológiájára: „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”* (1Kor 4:14-15)

*A Magyar Bibliatanács fordítása.

Péter apostol is ugyanezt a szokást követi, amikor Márkra, mint fiára hivatkozik: „Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt.” (1Pét 5:13). Az apostolok néha a gondoskodásukra bízott egész egyházközségeket gyermekeiknek nevezték. Pál így ír: „Nos, most harmadszor készülök hozzátok, de nem leszek terhetekre, mert nem a tiéteket keresem, hanem titeket kereslek. Hiszen nem a gyermekek gyűjtenek a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek” (2Kor 12:14); valamint: „Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek.” (Gal 4:19).

János ezt írja: „Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz” (1Ján 2:1); „Nincs nagyobb örömöm, mint amikor hallom, hogy gyermekeim az igazság útján járnak.” (3Ján 4). Szent János apostol egyházának férfijait „apáknak” is nevezi (1Ján 2:13-14).

Azzal, hogy ezen személyeket lelki gyermekeiknek és lelki fiaiknak nevezik, Péter, Pál és János apostolok saját lelkiatyai szerepükre utalnak. Mivel a Szentírás gyakran említi ezt a lelki értelemben vett atyai szerepet, mi katolikusok ezt valljuk és az apostolok példáját követjük, amikor papjainkat „atyának“ szólítjuk. Ennek tagadása egyben visszautasítása Isten azon ajándékának is, amelyet az Egyháznak adományozott: a papság lelkiatyai szerepét.

A katolikusok tisztában vannak azzal, hogy mint egy egyházközség tagjai, egy pap lelki atyasága alá tartoznak, így nagyfokú gyermeki szeretettel vannak papjaik iránt, s „atyának” nevezik őket. A papok, ezzel szemben az apostolok bibliai példáját követik, amikor nyájuk tagjait „fiamnak” vagy „gyermekemnek” nevezik (vö. Gal 4:19; 1Tim 1:18; 2Tim 2:1; Filem 10; 1Pét 5:13; 1Ján 2:1; 3Ján 4)

Mindezek a szentírási részletek a Szentlélek sugalmazásából íródtak, és azt a csalhatatlan kinyilatkoztatott igazságot tükrözik, hogy Krisztus szolgáinak igenis van lelkiatyai szerepe. Jézus nem ennek elismerése ellen szól. Ő maga adta ezeknek a személyeknek a lelki atyaságot, és az ő Szentlelke volt az, aki ezt a szerepet írásban rögzítette számunkra a Szentírás lapjain. Ennek a lelki értelemben vett atyaságnak a megvallása nem más mint az igazság megvallása, és ezt a tényt semmilyen antikatolikus zsörtölődés nem változtathatja meg.

Az „atya” megnevezés

*Mt 23,9 –> Az Újszövetségben számtalan embert neveznek „atyának”.

Mt 19,19 – „apádat és anyádat tiszteld”

ApCsel 7,2 – „Erre válaszul így beszélt: „Testvérek és atyák! Hallgassatok meg!” (Szent István vértanú a zsidó vezetőket atyának nevezi.)

Róm 4,16 – Ábrahám mindnyájunknak atyja.

1Kor 4,15 – „az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”

1Tim 1,2 – „[Pál] Timóteusnak, a hitben igaz fiának.”

Filem 1,10 – „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.”

1Tessz 2,11-12 – „mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket”